Szökés a szabadságba / Írta: SlytHay / Publikálva: 2014

Kulcsok: Harry Potter, Szellemszállás, Bezoárkő, Repedezett, Apasági vizsgálat

Kategória: hurt/comfort, több csipetnyi angsttal fűszerezett, rövidpályás karakterdráma

Korhatár: 16

Figyelmeztetések: öngyilkossági kísérlet, esetleges OOC karakter megnyilvánulások, párbeszédszegénység, passzív cselekmény (2. műfajpontból adódóan nem az akción van a hangsúly), lényegre törés (azaz szándékos homályosítás és részletes kifejtetlenség, ha a történet szempontjából jelentéktelenebb jelenetről van szó)

Jogok: Minden jog a páratlan J. K. Rowlingot és az általa megbízott egyéb társaságokat illeti, én csupán kölcsön vettem a karaktereket egy kis boncolgatásra és újrakalibrálásra. A történet megírásából anyagi hasznom nem származik, csak és kizárólag az ön- és közszórakoztatás céljából íródott.

Leírás: 

„Néha a halál markából kell visszaküzdeni magunkat – vagy másoknak kirángatnia a fojtogató szorításból – ahhoz, hogy szembenézhessünk önmagunkkal, és számot vetve az élettel valami olyasmire találjunk, amely csak kínok lenyomatában válik láthatóvá, mint a tükörre írt üzenet a vízpárában.”

SZÖKÉS A SZABADSÁGBA

Szabadság.

Egész nyomorult életében erre várt.

A szabadságra, ami végre megszünteti a szakadatlan fájdalmat, a tőrként szúró megaláztatást, a lenéző szánalmat. A szabadságra, mely végre felszabadítja senyvedő lelkét.

Fogantatásának pillanatától börtönben élt. Először anyjának átkos méhében, aztán mugli apjának mágiagyűlöletében, a reményt hozó barátság és iskola hazug nyugalmában, ostoba kölykök szórakozásában… S bár úgy csusszant lelkébe a megnémító kín, mint köröm alá a véres rózsa tövise, nem tört meg elméje és lelke, csupán megrepedezett, s felemelt fejjel tűrte sorsát, küzdött ellene. A benne lassan fortyogó gyűlölet volt az, mely végül letaszította a kövezett útról, s a mocsaras csalitosba taszította, ami elárasztotta tudatát, s vakká tette az árnyak mögé rejtőző gonosszal szemben. Az elszenvedett gyötrelmek meggyengítették, és amikor dacból és megalázottságból igent mondott a bosszúra, önszántából vette fel bal karjára végső börtönének bilincsét.

Később – szinte azonnal – megbánta esztelen elhatározását, de már nem volt mit tenni. Megtette. És ez a tett visszavonhatatlan volt, csak halállal válthatta volna ki magát a sötét oldal rabságából. Akkor azonban még munkálkodott benne az élni akarás, és csupán futó gondolatként fordult meg a fejében a kilépés ötlete, amit azon nyomban el is nyomott, elűzte messzire. Voldemort megszerezte magának. Már az övé volt, az ő tulajdonát képezte, és úgy rendelkezhetett életével és tudásával. Használta, majd ügyet sem vetett rá, amíg nem találta újabb hasznát. Úgy bánt vele, mint a gyerek a megunt születésnapi játékával. A kezdeti vidám játék után megunja, majd a sarokba hajítja, és csak akkor veszi elő ismét, ha az új barátainak kell hencegnie értékességével, és parádézhat vele.

Gyűlölte a sötét mágust, amiért álnokul sikerült magához édesgetnie, de leginkább saját magát, amiért balga módon bedőlt az ámításnak, és elhitte, hogy valóban számíthat valakinek szánalmas személye. Ha tükörbe nézett, elfogta az undor. Ó, nem a látvány miatt. Tudta, hogy nem a szép emberek sorát bővíti kampós orrával, fejére lapuló hajával és beteges színt öltő bőrével. A legvisszataszítóbbnak mindig a síri homályt idéző szeme tűnt. Látott, de vakságának csúf emlékeztetőjeként meredt előre. Üvegesen. Sötéten. Mint a lelke, mint a nagyúr, kinek szolgájának állt, mint a mágia, melyet magába szívott az évek alatt. Ha a szem a lélek tükre, akkor az övé koromfekete volt. Élettelen. Aszott.

Hányattatott élete során többször megcsapta a halál szele. Gyerekkorában apjának eltúlzott, részeges karlendítései által, vagy épp a kezdetben menedéknek hitt Roxfortban, amikor James Potter jópofának tartotta teliholdkor a likantrópiában szenvedő Lupin után küldeni csupán szórakozásból… Az iskola elhagyása után pedig Voldemort szolgálata alatt nem egy életveszélyes küldetést kellett végrehajtania, melyekben nem egyszer kis híján a nyakát szegte. Majd jött a jóslat, s vele Lily halála. A fájdalom elviselhetetlen volt. Marta a bensőjét, akár egy rosszul elkészített bájital savas gőze csupasz bőrét. Ekkor érezte igazán először a fullasztó reménytelenséget, ekkor hasított belé először a tudat, hogy élete értelmét veszítette, nincs már semmije és senkije, amit még elveszíthet. Nem, ő akkor és ott végérvényesen meghalt, csak gyáván a földön ragadt szellemlényként létezett tovább. Nem tudta, hogy kit gyűlöl jobban. Azt a szerencsétlen Trelawneyt a jóslat kimondásáért, Dumbledore-t, mert nem tudta legyőzni a kor sötét nagyurát, ahogyan azt Grindelwalddal tette, Pottert, amiért az az idióta rosszul választott titokgazdát, vagy Voldemortot, amiért hidegvérrel elvette tőle az egyetlen személyt, aki fényt hozott szánalmas létezésének gödrébe. De egyik sem volt valós felvetés. Önmagánál jobban senkit nem gyűlölhetett. Az ő hibája volt, hiszen ő vitte Voldemort lába elé földön csúszva a jóslat hírét, és bármivel is próbálta meggyőzni Dumbledore a világos oldalnak való kémkedésének évei alatt… nem hitt neki… nem hihetett. Ha feloldozást nyer, azzal az univerzum rendje zavarodik meg. Bűnös volt. Tudta, már gyerekként is érezte, hogy sötét aura lengi körbe személyét. Csak ez lehetett a magyarázat arra a rengeteg oktalan bántalmazásra, a szemekben villanó utálatban. Vonzotta magához a csepegő méregfogú és álnok kígyókat, melyeket nem egyszer önnön nyaka köré tekert.

Talán mégis megérdemelte a sorsát. Átokra átokkal reagált, gyűlöletre gyűlölettel, és az egyetlen felkínált barátságra eltaszítással. De nem érdekelte. Már nem. A rá rótt feladatot teljesítette. A Potter kölyök hamuvá átkozta Voldemortot, a sötét oldal pedig elbukott. Hosszú évek után először felszabadító levegővel töltheti meg penészes tüdejét. Rá már nincs szüksége a varázsló világnak. Bár eddig is úgy hitték, hogy nem is volt, nem számít majd jelentős változásnak ebből a szempontból a köddé válása. Azonban ez sem érdekli. Nem vágyik az elismerésre, arra, hogy hőssé kiáltsák ki, sem a Merlin-díjra nem pályázott. Különben is, Dumbledore trükközései nélkül úgysem ismernék el a világos oldalért hozott áldozatait a minisztériumban. Csak az idős mágus hitt benne, csak ő látta benne a megbánást és a jóvátétel iránti akarást. Egyedül maradt egy olyan világban, ahol nincs többé helye, ami már nélküle is megmenekül – legalábbis jó néhány évig. Most már békére lelhet, kiválthatja szabadságát.

A végső csatát valamiféle csoda folytán túlélte. Voldemort meg akart tőle szabadulni azon meggyőződése okán, hogy a Végzet Pálcáját ő birtokolja, és csak a halálával szállhat át rá a hatalma, s győzheti le a Kiválasztottat. Azt hitte, akkor és ott, a düledező Szellemszálláson vége a háborúnak, hogy elbuktak. Hogy ő elbukott. Azonban Voldemort és Nagini távozása után az utolsó pillanatban berobbant az Arany Trió. És bár megalázó volt számára, hogy ilyen állapotban látják a hírhedt bájitalmestert a griffendéles nyavajások, megnyugodott, hogy még nincs minden veszve, hogy beteljesítheti a sorsát azzal, hogy Potternek átadja az emlékeit, s vele Dumbledore üzenetét… Még látta Pottert sietve távozni, aztán a vérveszteség kábulatában egy vékony kezet a nyakára tapadni, majd elnyelte az oly’ régóta várt sötétség.

Amikor két nappal később kinyitotta a szemét, és az éles fehérség égette a retináját, gyorsan összeszorított szemhéjai alatt lázasan pörögtek a szemgolyók, próbálva kutatni a történtek után. Gondolatainak kuszasága és az émelyítően lüktető nyaka végül rávezette a valóságra. Nem halt meg. Nincs szabadság.

A helyiségben uralkodó, orrát csípő fertőtlenítő szag, valamint a pillanatokon belül berontó medimágus – minden bizonnyal figyelőbűbájt helyeztek rá – egyszerűen vezette rá még szivacsos elméjét, hogy hová is cipelték. A Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban, mi több, minden bizonnyal egy 1. emeleti kórtermet bitorol, ahol a varázslények okozta sérüléseket szenvedett mágusokat kezelik. Felfedező pillanatai alatt a medimágus végig beszélt, de teljesen figyelmen kívül hagyta az állapotát ecsetelő, felesleges szócséplést, csupán annyit kapott el a mondatkáoszból, hogy a gyógyító szerint nagyon szerencsés, hogy még időben behozta az a kis boszorka az ispotályba, és így nem volt végzetes a sebesülése.

Igen, szerencsés, de még mennyire, dohogott magában.

Élt, de még halottabb volt, mint valaha. Ezen azonban még segíthet, gondolta egy elégedett morranás kíséretében.

~¤~

Fáradt léptekkel, tekintetét előreszegezve haladt a célja felé. Oda, ahol mindennek zárulnia kellett volna. Ez volt a sorsa. Azt akarta, hogy ez legyen. És nem foszthatják meg ettől a döntésétől, ettől nem! Mindent megtervezett. Most nem lesznek otrombán berontó varázsló tanoncok, akik akarata ellenére belekontárkodnak a halálába. Eldöntötte. Nincs tovább. Nem lehet tovább. Régóta várta már ezt a pillanatot, és most végre megérkezett. Nincs több szenvedés, nincs több megaláztatás, nincs több undorító férgek előtti térdre borulás.

Csak a hideg, a csend, a béke veszi körül.

Még mindig sötétre festett a szálkás padló a hónapokkal korábban kiömlő vérétől.

Jó lesz.

Ez a helyszín tökéletes lesz ettől az átkozott világtól való búcsújához. Bár, nem búcsúzik, mert nincs kitől. Üdvözli a túloldal lakóit, köztük is az életében csak rossz döntéseket hozni tudó édesanyját, akinek szerencsére nem kellett látnia, hogy milyen szánalmas alakká ért egyetlen gyermeke, a sokszor az őt őrületbe kergető Albust, akinek ravaszkás mosolya és vidáman csillogó szeme még az ő savanyú énjét is szórakoztatta, és aki a manipuláció mestere volt, de mégis emberként kezelte őt, még a mocskos igazság kiderülése után is. Végül pedig Lilyt, aki a hófehér liliom volt élete sírján, egészen mindeddig.

A hézagos deszkafal mentén leereszkedett a kemény, szálkás padlóra, pontosan a sötét folt mellé. Érezte a halkan süvítő szél befurakodó fuvallatait átfagyott bőrén. Az október derekához képest szokatlanul északi hideg szép lassan beette magát a bőre alá, s onnan fúrt egyenesen csontjaiba, kellemesen elzsibbasztva testét. Lehunyta a szemét, fejét a háta mögötti falnak döntötte, és egy megkönnyebbült sóhaj után talárja zsebébe nyúlt, csontos ujjai pedig a szövetbarlangban lapuló üvegcse nyakára tekeredtek, mint fél évvel ezelőtt Nagini az övére… Elmerengett egy pillanatra, milyen ironikus, hogy egy bájitalmester önkezűleg készített méreggel szándékozik véget vetni életének. Keserűen gúnyos, morranó nevetést hallatott. Legalább ő élvezze ki a fanyar humort, ha már a varázsló társadalom úgyis vak és süket marad eme iróniával szemben, hiszen senki nem fogja keresni, mivel senkinek nem fog feltűnni a hiánya… Minden bizonnyal majd leközölnek egy hírt a Reggeli Prófétában, hónapokkal a halála után, azzal a szalagcímmel, hogy A megtért halálfaló, Perselus Piton magányba vonult a megpróbáltató kémévek után, vagy valami hasonlóan ostoba, hamis és kreativitást nélkülöző címmel. Ha meg bárki is a Szellemszállásra keveredne, már csak a foszló tetemét találnák meg. Előre kárörvendett a szerencsés alak nyomorúságán. Nem lesz egy kellemes látvány… és illat, húzta gonosz vicsorra sápadt ajkait.

Nem teketóriázott tovább, az ajkához emelte az üvegcsét, amely fűzölden csillant meg a beszűrődő holdfényben. Hm, mint Lily szeme… és Potteré. Ezek voltak az utolsó gondolatai, miközben bizsergető melegséggel folyt le nyelőcsövén a felszabadító bájital. A hatás szinte azonnali volt. Teste elnehezedett, elméje védőpajzsai leomlottak, karja pedig lehanyatlott, s ami miután üvegcsilingelést hallott. Légvételei lelassultak, szemhéjai elnehezedtek, gyűlölete alábbhagyott. Kellemes burokban érezte magát, ahol biztonságban van, ahol nincs több kockázatos küldetés, ahol mások élete múlik sikerességén, nincs több undorodó és utálkozó pillantás felé, nincs több megalázkodás és köpenycsókolgatás. Végre elengedhette magát és a múltját… a hibáit. Most nem fogják visszarángatni a béke szigetéről. Inkább addig kapálózik, bármennyire is lenne gyerekes, amíg bele nem zuhanna a tengerbe, és megfulladna. Az sem lenne egy csúf halál, gondolta már kissé zavaros fejjel.

A szürkésbarna falak feketedni kezdtek, már nem érezte a hűs szellőt, ami eddig meg-megborzongatta.

Mindjárt.

~¤~

Pokoli hideg volt azon az októberi éjszakán. Roxmorts utcáit csak a felhők mögül néha elősejlő hold világította meg, a csillagok is bújócskát játszottak. Noha az év ezen időszakában már általában puha hó fedi a tájat ezen a környéken, most szürkésfekete latyak borított mindent. Harry Potter aprókat szitkozódva csúszkált és ugrált a mocskos pocsolyákat kerülgetve, nem egyszer épp csak az utolsó pillanatban visszanyerve az egyensúlyát, mielőtt még csúfosan meghempergett volna a sárban.

Magában eltöprengett, hogy mégis mi a fenét keres a varázslófaluban éjnek évadján, de valami különös késztetést érzett arra, hogy visszatérjen gyerekkora álmainak, s későbbi rémálmainak helyszínére. A Roxfortba. Illetve annak romjaihoz. A végső csatában szétátkozott sziklafalak azóta is ott hevernek, dicstelenül elterülve a földön. Nem építették újjá a kastélyt. Hiábavaló lett volna, túl sok fekete átok ivódott a kőtömbökbe, túl sok mágus vére festette a falakat és padlókat mételyvörösre. Ezek olyan károk voltak, melyeket ha egyesített képességükkel és összefogással orvosolni is tudtak volna, senki nem akart a kastély közelébe menni, még csak említés szintjén is ritkán került szóba az iskola, még baráti beszélgetések során is. A Roxfort egykori pompája Voldemorttal szállt a sírba, s most sírköveinek közét fű és vadvirág szőtte be.

Harry, bár legyőzte az éveken át a varázslókat és muglikat is rettegésben tartó Voldemortot, annak halála nem csak a benne élő horcruxot gyilkolta ki belőle, hanem valami mást is, valami elemit. Mintha az életerejének egy részét is kiszipolyozta volna belőle. Először képtelenségnek tartotta, azonban a hetek, hónapok elteltével már kezdett komolyabban elgondolkodni a valóságalapján. Azóta hónapok teltek el, és még mindig nem tudta, hogy mihez kezdjen az életével. Az igazságot megvallva, nem is igazán akarta tudni. Érdektelenné vált. A kiválasztottsága által rá kiszabott sorsát beteljesítette, kivágta a fertőzött szövetet a húsból, nincs több rettegés – legalábbis a háborútól távolmaradóknak. A rémálmok a csata utáni néhány napban eltűntek a végtelen kimerültségének köszönhetően, azonban amint erőre kapott fizikailag és a mágiája is feltöltődött, többszörös erővel tértek vissza. Végül odáig fajult a helyzet, hogy már sokszor félt az éjszakáktól, inkább napokon át kényszerítette magát ébrenlétre, csak hogy ne kelljen újra kínokban és halálban forgolódnia. A mai is egy ilyen éjszaka volt. Álmatlanságra ítélte magát, de ettől még nem szűntek meg nyugtalan gondolatai, nem váltak szellemképpé emlékei. Nem bírva tovább a négy fal közé zártságot a sötétben, londoni lakásából az aprócska faluba hoppanált. Talán kivételesen segíthet neki az emlékezés elűzni a vészterhes gondolatokat, és megszelídíteni a kezdődő őrültséget.

Megborzongott, és összébb húzta magán a vastag, téli köpenyét. A hideg szél csípte az arcát, és bosszúságára újra fagyos vízcseppek kezdtek aláhullani a fekete égből. A szokatlannál is sűrűbb csendet csupán cipőjének cuppogása és egy-egy elvétett, távoli bagolyhuhogás törte meg. A susogó csend nyugtalanító volt, túl néma. Mintha valami üzenetet akart volna közvetíteni a számára, mintha terelni akarta volna… valami felé. Na, tessék, ha így haladok, totálisan megkattanok, és átvehetem a bugyuta Trelawney helyét szélhámos Jóslástan tanárként, gondolta zsörtölődve, és nem is nézve a lába elé haladt tovább alig látva az orráig is a csillag nélküli ég éjszakájában, mígnem hirtelen eltűnt lába alól a talaj, ő pedig egy nyekkenéssel megindult gurulva a semmiből előtűnő domboldalon. Amikor a világ már nem pörgött körülötte, és levegőhöz jutott, zihálva felemelte a fejét, ami gusztustalan, csucsogó hangot vont maga után – Szuper, sármosás az új ruháknak és a hajnak. –, és körülnézett. A sötétben hunyorognia kellett, hogy bármit is ki tudjon venni a környezetéből, ami támpontot nyújthatott volna, hogy ugyan hol a fenében is kötött ki, de fél perc múlva, tőle balra egy épület sziluettjét vette ki a holdfényben. Méghozzá nem is akármilyen épületét. Nyöszörögve talpra kecmeregte magát, és megindult a Szellemszállás felé. Ha már oda sodorta a sors, belefér egy kis nosztalgia is.

Miközben óvatos léptekkel haladt a vékony ösvényen a rozoga épület felé, lábnyomokat vett észre a sárban. Ha pedig még a talaj jelenlegi képlékeny és gyorsan változó állapotában is kivehetőek voltak, akkor nem lehetnek túl régiek. Valaki alig fél órája kellett, hogy elsétáljon ott, méghozzá pont arrafelé, ahová most ő is tartott. Egy pillanatnyi megtorpanás után kivont pálcával indult meg újra, szemét egyenesen előre szegezte, felkészülve egy esetleges, lesből történő támadásra is akár. Fogalma sem volt, hogy ki vagy mi várja odabent, de tudta, hogy nem lehet véletlen az egybeesés. Nem lehetett az.

Két vastag deszka között préselte át magát, melyek bejárati ajtóként szolgáltak. Bent megállt, és fülelt. Semmit nem hallott az épület düledező recsegésén kívül. Viszont volt a közelben valaki. Érezte a gyenge mágiahullámokat, melyek varázsló egyértelmű jelenlétét jelezték. Halkan osont fel a lépcsőn, szorosan a fal mentén haladva, hogy minél kevesebb zajt csapjon a nyikorgó fokok elkerülésével. Aztán a lépcső tetején földbe gyökerezett a lába a látványtól, ami fogadta. Hitetlenkedve, csészealjnyira tágult szemmel meredt az előtte a földön heverő, sötét alakra. Pitonra. A döbbenetét azonban gyorsan leküzdötte, a fejébe röppenő kérdések boncolgatására még később is lesz ideje, legalábbis remélte, és a férfihez sietett. Mellkasának lassú és szakaszos emelkedéséből tudta, hogy még életben van, de egyértelmű volt, hogy már nem sokáig. Sérülések és átoknyomok után kutatott, de semmit sem talált. Sem látleletezéssel, sem varázsigékkel. Piton tüdejéből hörgő hang szakadt fel, ő pedig kétségbeesetten túrt a nyirkos időtől vizes hajába, mert tudta, hogy nem fog tudni segíteni a bájitalmesteren, akinek többszörösen is az életét köszönhette. Keserű csalódottsággal csapott öklével a padlóra, és dühös tekintettel pásztázta végig a helyiséget további esetleges nyomok után kutatva. Már végleg feladni látszott a reményt, amikor pillantása megakadt az alig egy méterre lévő, apró alakzatban szétszóródott üvegszilánkokon. Gyorsan felpattant, és közelebbről is megvizsgálta a darabokat, melyek valamilyen folyékony halmazállapotú anyagtól voltak nedvesek. Közelebb hajolt, mire keserű szag csapta meg az orrát. Méreg! Kapkodva kezdett el túrni a köpenyének belső zsebében, és meg is találta, amit keresett. Sebes léptekkel visszasietett Pitonhoz, letérdelt, és bal kezével szétfeszítette az állkapcsát, jobbjával pedig a szájába próbálta tenni a bezoárkövet – amiből a Lumpslucknál történt incidens óta, amikor is Ron kis híján belehalt a mérgezett mézborba, mindig magánál hordott egyet, noha sosem gondolta volna, hogy pont ilyen helyzetben lesz a segítségére a paranoiája. Ezalatt Piton arra nyerte vissza homályfoltos eszméletét, hogy valaki barbár módon próbált valamit a szájába tömködni. Méghozzá az állagából és az ízéből ítélve kitalálta, hogy mit, és próbált is ellenkezni, kiköpni az átkozott követ, de a korábban vacsoraként elfogyasztott méregtől már olyannyira elhagyta az ereje, és motoros képességei is kezdték feladni a szolgálatot, hogy képtelen volt felvenni a harcot az élettel szemben.

Egy-két perc múltán a méreg felszívódni tűnt Piton szervezetéből, légzése egyenletessé vált és kevésbé haldokló hangok szakadtak fel tüdejéből. Harry pedig megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, amit nem is tudott, hogy mióta tartotta már vissza, majd tekintetét a bájitalmesterre szegezte, és bosszúsan szusszantott.

– Mégis mi a fészkes fenét gondolt, professzor?

Piton erre összevonta a szemöldökét, próbálta beazonosítani átkozott megmentőjének a hangját, és amikor sikerült, csak annyira maradt még ereje, hogy egy rezignált, meglepően szomorú pillantást vetett a fiúra, mielőtt újra elnyelte volna a sötétség.

~¤~

Ismételten az ispotályban ébredt, a kórteremben gyógyító bájitalok édeskés illatától volt sűrű a levegő. Hányinger kínozta. Hogy az újabb sikertelenség vagy a betegágya melletti, láthatóan kényelmetlen székben gubbasztó Potter miatt, még nem döntötte el. Valószínűleg mindkettő miatt. A repedezett mennyezetvakolat vonalrajzait tanulmányozta meredten, miközben némán dühöngött csalódottságában. Miért nem halhatott meg csak egyszerűen? Miért kellett újra és újra visszarángatni ebbe a merlinverte életbe?! És már megint az a kölyök! Tudta, hogy az első alkalommal, miután Nagini jóízűen megrágcsálta a nyakát, a Granger lány maradt hátra, hogy gyógyítóhoz szállítsa, de Potter cimborája a griffendéles fruska, így nem kérdés, kinek a hibájaként róható fel a „megmentése”. További csendes vagdalkozását Potter mocorgása szakította félbe. Piton egy pillanatra megmerevedett, nem tudta, hogy mit tegyen. Színleljen esetleg alvást? Első gondolatra tökéletes ötletnek tűnt, és egyáltalán nem gyávaságnak, még mit nem, de akkor kiszolgáltatottá tenné magát, bámészkodás tárgyává, az pedig elfogadhatatlan, különösen Potter előtt. Nem, ennyi önbecsülése még maradt, szembenéz a nyomorult kölyökkel. Aztán majd szépen elriasztja néhány keresetlen szóval és jól irányzott sértéssel. Az valószínűleg a szívére veszi hálátlanságát, és önként távozik, sőt, remélhetőleg soha nem is tér vissza, még csak a látóterébe sem kerül, és hagyja végre meghalni.

Persze ekkor még nem tudta, hogy mekkorát is tévedett. Ugyanis, amikor Potter végre hajlandó volt felébredni pofátlanul nyugodt szunyókálásából, csak a szemébe nézett, ő pedig nem a várt szánalmat vagy vádaskodást látta a neonlámpák bántó fényében tompán csillogó zöld szemekben, hanem valamiféle különös megértést és szomorúságot. Pitont annyira letaglózta a hirtelen felismerés, hogy egy sértő szó sem hagyta el száját, csak méregetőn, némán kérdőn nézett vissza a fiú szemébe, amely tükörként villant meg, amikor találkozott tekintetük. Ugyanazt a néma szenvedést, kínzó fájdalmat és elveszettséget vélte felfedezni az alig tizennyolc éves fiú szemében, mellyel ő maga is minden nap viszont találkozott a fürdőszobai tükörben, s ami a Szellemszállásra űzte egy üvegcse méreggel a zsebében. S bár idegen emóció volt tőle az együttérzés és a sajnálat, nem titkolhatta, legalábbis maga előtt nem, hogy akkor és ott, a kórteremben egymás szemébe meredve, a halál édeskés szellőjével körülölelve, sajnálta Pottert. Persze, ezt még Cruciatus átok hatása alatt sem ismerte volna el hangosan. Percekig ültek így, egy árva szó nélkül, és mégis megértéssel a másik iránt.

A kettejükre telepedett, ismertségük során az első békésnek mondható csendet a korábbról már ismert gyógyító törte meg, aki azonnal bűbájokat vetett ki rá, hogy megvizsgálja, teljesen eltűnt-e a méreg a szervezetéből, és várható-e bárminemű káros mellékhatás, miközben Potterrel diskurált valamiről a feje felett, neki azonban nem állt szándékában foglalkozni velük, csak mielőbb ki akart kerülni erről az átkozott fertőtanyáról. Szinte szemmel láthatóan érzékelte, ahogy a levegőben terjeng a betegség. Undorító. Elmélkedéséből végül azok a szavak szakították ki, hogy: mentálisan beszámíthatatlan, nem maradhat egyedül, önveszélyes. Na, ezt már nem hagyhatta szó nélkül, és már szívta is be a levegőt, hogy jól leteremtse a gyógyítót, vagy szórjon rá néhány kellemetlen ártást. Mondjuk néhány szép kelés kimondottan javítana a kinézetén, morfondírozott bosszankodva. Megszólalni azonban már nem volt ideje, ugyanis Potter feladatának tekintette, hogy még a halálos ágyán, khm, illetve halál előtti… utáni… a francot sem érdekli, milyen ágyán is bosszantsa minden lében kanál viselkedésével.

–  Majd én vele maradok, és felügyelem – szólt nyugodt hangon Potter. Még hogy majd ő felügyeli! Őt? A kölyök?! Na, ne röhögtesse. Miféle arcátlanság ez?

– Biztos ebben, Mr. Potter? Egy ilyen páciens állandó odafigyelést és törődést igényel, nem szabad félvállról venni a feladatot – aggodalmaskodott a gyógyító, de Potter csak megrázta a fejét, hogy nem lesz gond, minden felelősséget vállal. Annak a félkegyelműnek meg nem is kellett több, csillogó szemmel nevezte ki a kölyköt a gondozójává, mint valami tehetetlen csecsemő mellé. Hihetetlen. És mégis igaz.

Miután a gyógyító végre távozott, Harry kérdő tekintettel fordult felé. Piton persze ellenkezhetett volna a dolgok alakulása miatt, de már így is elég megalázó volt a helyzete, nem kívánt még gyerekesnek is tűnni. Csendben puffogni méltóságosabb. Legalábbis, ha ő csinálja. A kölyök végül annyit mondott, hogy majd később visszajön érte, és már sarkon is fordult, egyedül hagyva a távozó hátába sötét villámokat szóró tekintetű bájitalmestert.

~¤~

A kórterem lassan teljes homályba borult már, amikor Piton felébredt késő délutáni pihentető szendergéséből, és azon nyomban akcióba is lendült. Nesztelenül átöltözött saját ruháiba az ágya melletti paraván mögött, majd miután a folyosón elhalt az utolsó, csoszogó léptek zaja is, ráérősen az ajtóhoz lopódzott, biztosnak érezve a sikeres szökést. Már a kilincsre szorította a markát, amikor elfogta egy különös érzés, mint amikor valaki figyeli… Lassan, egy nehéz sóhaj kíséretében megfordult, mire a szoba túlsó végében az ablakpárkánynak dőlő Potterrel találta szembe magát, aki karba tett kézzel, felhúzott szemöldökkel figyelte ténykedését. És mintha néha a szája sarka is megremegett volna. A szemtelen kölyök.

– Potter, nem tudok megszabadulni tőled, mi? – kérdezte a fáradt beletörődéssel a hangjában Piton.

– Számítottam valami hasonlóra, uram – érkezett a válasz Harrytől egy félmosoly kíséretében, miközben közelebb lépett a bájitalmesterhez.

Piton tudta, hogy ha mihamarabb vissza akarja kapni a békés magányát, ha már a békés megnyugvásától megfosztották – Egyelőre… –, akkor nem húzhatja az időt. Sajnálatos módon a griffendéles makacssága nem ismert határokat, ő pedig minél hamarabb szabadulni akart ebből a posványos ispotályból, és a bájgúnár gyógyító aggodalmaskodó pillantásainak kereszttüzéből, aki persze csakis a javát akarta, amikor mellé rendelte Pottert, mint felügyelő.

– Mehetünk, uram? – szakította ki ismételten merengéséből a szoba csendjében kiáltásként visszhangzó kérdés. Halkan fújtatott egyet, úgy látszik, hogy a kölyök mellett ez már szokásává vált, és bólintott. Majd hozzátette: – A Fonó sorra hoppanálunk, és onnan gyalogosan közelítjük meg a lakhelyem. Lehetőleg  feltűnésmentesen. – Az utolsó mondatnál jelentőségteljes pillantást vetett a fiúra, aki erre csak egy biccentéssel jelezte, hogy értette a célzást.

~¤~

Amint megérkeztek a Fonó sori házba, Piton a vendégszoba felé irányította az ideiglenes lakótársát, ami persze nem volt a legkifogástalanabb állapotában, de ha Potternek nagyobb elvárásai vannak egy rozoga és pókhálókkal beszőtt szobánál, akkor vagy szépen kitakarít magának, vagy már szedheti is a sátorfáját. Pitont nem érdekelte, hogy mihez kezd a kölyök a helyzettel, amint a szóban forgó ajtóra bökött, már sarkon is fordult, és bevonult a saját szobájába, és magára csapta az ajtót, egyértelműen jelezve a még mindig a folyosón tébláboló Potternek, hogy nem kívánja a társaságát egy jó ideig, s ha lehet, akkor az örökkévalóságig.

~¤~

A Nap vánszorogva kelt és nyugodott a horizonton, de a napok szép sorjában elmúltak, szinte észrevétlenül a Fonó sori ház két lakója számára, akik hetekig csak kerülgették egymást, néhány reggeli köszönőmorranáson kívül nem létezett közöttük észlelhető kommunikáció. Az első napok érezhető feszültséggel a levegőben teltek. Piton minden adandó alkalommal gyűlölködő pillantásokat lövellt Harry irányába, míg a fiú csendben követte a férfi minden mozdulatát – persze tisztes távolságból, mégiscsak egy harapós mardekárossal volt dolga, nem ártott tehát a fokozott körültekintés és óvatosság. Amikor átlépték a kéthetes idővonalat, a bájitalmester már nyugodtabb volt, kevésbé merev háttal közlekedett a házban, és megszokta a mindig nyomában járó zöld szempár figyelő tekintetét. Néma megegyezést kötöttek, mely szerint, ha nem keresztezik egymás útját, akkor fenntarthatnak egy viszonylag tűrhetően kiegyensúlyozott állapotot, melyben nem röpködnek átkok tízórai gyanánt.

Bármily furcsának és hihetetlennek is találták, ha elmerengtek a dolgon, de megszokásukká vált, hogy az estéket csendben, a kandalló ropogó tüzének melege mellett töltötték teát kortyolgatva vagy könyvet olvasva. Noha Harry egy évvel ezelőtt még unalmasnak találta volna ezt a fajta időtöltést, most kellemesen nehéz takaróként borult rá a békesség a háborgó lelkére. Az egyik ilyen este alkalmával végül Piton megszólalt, ami szinte mindkettejük számára szentségtörésként hatott, de végül egy új kezdet első, botladozó lépéseként tartották számon.

– Még mindig nem akarsz elmenni?

– Nincs hová – felelte halkan Harry, miközben két kezét a forrócsokis bögréjére szorította. Piton nézte néhány pillanatig a hirtelen szorongóvá vált fiút, végül kérdőn felvonta a szemöldökét, magyarázatot várva. – Bár van egy londoni bérlakásom, a hideg is kiráz tőle. És bár tudom, hogy ki fog nevetni, de félek egyedül. A végső csata óta… Néha ébren is azt képzelem, hogy nincs vége, hogy Voldemort bármelyik pillanatban berobbanthatja az ajtót… Rokonom nincs. És mielőtt a Dursleykkel jönne, nem, ők nem léteznek számomra többé. Már nincs szükség az édesanyám vérmágiájára és a védelmi bűbájra, és nekem sincs szükségem rájuk… Nincs senkim…

– Na, és a Weasleyk? – kérdezte Piton kételkedve, és egy kissé meglepetten is, hogy Potter ennyit is elmondott neki, ráadásul önszántából, még csak Veritaserummal sem kellett megfenyegetnie. Ha a roxforti iskolaévek alatt szerzett volna tudomást ehhez hasonló tényekről, akkor minden bizonnyal a griffendéles ellen elkövetett, gúnyos megjegyzésekben kerültek volna felhasználásra valamelyik bájitaltan órán.

– Nem akarok a Weasleyk és a barátaim nyakán élni.

– Nem, helyette élsz az enyémen. Csodás – jegyezte meg Piton csípősen, de mégis a szokásosnál kevesebb éllel a hangjában, mire Harry elmosolyodott. A bájitalmester csak a fejét ingatta, majd visszatért az előbb félbehagyott könyvéhez, Harry pedig ismét kortyolt egyet a forrócsokijából, ami ez után a pár szó után most még jólesőbben melegítette fel.

~¤~

A jobb napok mellé társultak rosszabbak is. December 7-én éjszaka elállt a már napok óta tartó, hó nélküli szélvihar. Mintha az időjárás is megőrült volna. Piton aznap este korábban tért nyugovóra, minekutána három egymást követő napon át, csupán tízpercnyi pihenőkkel főzött egy igen összetett és kényes bájitalt a laborjában, és amikor a főzet elkészült, varázspálcájával eloltotta az üst alatt a lángot, és fiolákba töltötte az értékes bájitalt, a fáradtság ólmos súllyal nehezedett vállára. Azzal a biztos tudattal indult fel a lépcsőn a hálószobájába, hogy aznap este végre rémálmok nélküli alvás vár rá a súlyos kimerültség miatt. Ám tévedett. Semmilyen álom nem jött a szemére. Forgolódott, sehogy sem volt kényelmes az ágya, minden apró neszezés kalapácsként koppant dobhártyáján, az odakint tomboló szél is csak tovább borzolta megkínzott idegeit. Képtelen volt húsz percnél tovább a házban maradni, ki kellett szabadulnia, ki a bezártságból, a fogságból, mindegy hová, csak valahová, ahol a szabadság megérintheti.

Sebtében magára kapta a cipőjét és a köpenyét, még utógondolatként magához vette a pálcáját is, amitől soha nem volt életében távolabb fél méternél – ami egyesek szerint felesleges paranoia, szerinte szükséges intelligencia. Régi roxforti önmagát idézve robogott le a lépcsőn, majd feltépte a bejárati ajtót, és kirontott a fagyos éjszakába.

~¤~

Harry a kisvároshoz közeli kilátó toronyban talált rá a bájitalmesterre. A bejárati ajtó csapódása riasztotta fel félálmából, és rögtön tudta, hogy mi történt. Amilyen gyorsan csak tudott, Piton után rohant, és még szerencsére nem járt olyan messzi a férfi, hogy ne tudta volna követni a mágiájának energiahullámai által hátrahagyott nyomokat. Muszáj volt a megérzésére és saját mágiájára hagyatkoznia, mert annyira még ő sem volt ostoba, hogy megfigyelő bűbájt vessen ki volt professzorára, aki már csak a próbálkozás ürügyén is azonnal kettéátkozta volna, a tomboló szélvihar pedig a lábnyomokat is profi nyomeltüntetőként fújta semmissé.

Piton jéghideg ujjaival rámarkolt a kilátó párkányára, és kihajolt, hogy lenézzen a mélybe – a sötétség és a rossz időjárási körülmények lehetetlenné tették, hogy lelásson a talapzatig. De ez nem számított, régi ismerőse volt már a feneketlen árnyvilág. A ritmikus lökésekkel érkező szélroham sápadt arcába mart, fekete haját a szeme előtt kócolta, de ezzel most a legkevésbé sem volt hajlandó törődni.

– A zuhanás nem is olyan rossz halál – hallotta meg Potter reszelős hangját a háta mögül, mire meglepetten felkapta a fejét. Észre sem vette, hogy a kölyök követte, és mögé ólálkodott. Túl fáradt és zaklatott volt most ahhoz, hogy ilyen mértékben figyeljen a környezetére. – Legalábbis az, amelyik véget ér.

Piton nem fordult meg, mindössze előbb újra a fekete mélységbe nézett, majd fel a gomolyszürke égre.

– Azért jöttél, Potter, hogy mögém sompolyogj, és ijedelemmel zuhanásba taszíts? – kérdezte Piton, és Harry kihallotta hangjából a férfi védjegyévé vált féloldalas gúnymosolyt és a felvont szemöldököt.

– Tulajdonképpen, azon gondolkodtam, hogy vajon azért jött-e fel ide, hogy a saját kezébe vegye a dolgokat – felelte Harry félig viccelve, félig komolyan. Nem volt benne egészen biztos, hogy az elmúlt hetek alatt miben változott a bájitalmester lelkiállapota. Nem ártott óvatosnak lennie, és legfőképp gyanakvónak. Bármikor történhetnek balesetnek tűnő, szándékos botlások…

– Potter, már csak amiatt késztetést érzek az ugrásra, hogy maga gondolkodik – mondta Piton csípősen, a válla felett hátranézve. Harry erre elnevette magát, majd odasétált mellé, és ő is a tomboló szél szaggató erejének munkájában gyönyörködött.

– Nem kérdezem meg, hogy miért tette, mert tudom az okát – szólalt meg Harry néhány csendes perc után. Mindketten tudták, hogy a méregre gondolt.

– Persze, mert maga olyan jól ismer – szúrt vissza Piton felháborodva. Mégis mit képzel magáról ez a taknyos kölyök?! Még hogy tudja, miért tettem! Hah! Noha már sejti, hogy Potter nem az a beképzelt, elkényeztetett aranyifjú, akinek korábban hitte, de ez az arcátlan kijelentése azért mégis csak túlzás volt, mérgelődött magában.

Harry csak odafordult a férfihez, és halvány mosollyal annyit mondott, hogy: – Én is gondoltam rá. – Piton erre döbbenten kapta felé a fejét, olyan hirtelen, hogy a nyaka is beleroppant, de Harry már nem állt mellette, elindult vissza a házba. Piton a homlokát ráncolva fordult vissza a kietlen vidék irányába, s miközben a decemberi ködös hideg már a csontjáig hatolt, addig valami lágy, kellemes érzés áradt szét testében, bizsergésre késztetve fagyott végtagjait. A kölyök érti. Valóban érti! Nem csak színjátszás az egész. Tudta, hogy korántsem boldogságra sarkalló érzésnek kellene lennie annak, hogy valaki osztozik a halálvágyában, a végleges szabadság utáni vágyódásában, de életében talán most először érez valakivel sorsközösséget. Észrevétlenül kúszott egy láthatatlan mosoly az arcára, mielőtt ő is meleg takarókra cserélte volna a téli táj ölelését.

Az esti találkájuk utáni napon a délutáni teázás közben végre megegyezésre jutottak, és most először egyikük sem húzta a száját a szóbeli szerződésük pontjainak nemtetszése okán.

– Hadd maradjak! Csak addig, amíg összeszedjük magunkat – vetette fel Harry az ötletet, kicsit félve pillantva a bájitalmesterre. Aztán még vigyorogva hozzátette: – Együtt úgyis jobb szenvedni, mint egyedül.

Piton erre a pimasz kijelentésre csak felháborodást tettetve szusszantott egyet, majd egyetértése jeléül csendben szürcsölte tovább a teáját.

~¤~

Kilenc nap múlva leesett az első hó, amit Piton morgolódva, Harry pedig fültől-fülig érő vigyorral fogadott, ezzel persze még több morgásra sarkallva a férfit. A karácsony észrevétlenül lopózott mögéjük, s ha nem szállták volna meg a Harry barátaitól és a Weasleyktől érkező, mindenhová odapiszkító baglyok a Fonó sori ház nappaliját, akkor egyiküknek sem tűnt volna fel a dátum. Harry csak a Roxfortban ünnepelte a karácsonyt, így soha nem vált megszokottá számára a karácsonyfa állítás vagy a reggeli izgatott ajándékbontogatás. Piton egyenesen gyűlölte az émelyítő, álszeretettel fertőzött ünnepet. December 24-én került használatba a legtöbb álarc… Miután erélyesen a kölyök tudtára adta, hogy ha a tollas szörnyetegek okozta káoszt nem tüntetni el maga után, akkor ő is elkezdhet szárnyat növeszteni, mert velük együtt repül a kéményen keresztül – mire persze a kölyök felnevetett, szemében a tagadhatatlan jókedv szikrái pattogtak –, egy kísérteties talársuhogással megpördült, és kivonult a nappaliból. Az emeletre tartva azonban megtorpant, mert a lépcsőről pont belátott a nappaliba. Néhány percig elnézte a bozontos hajú fiút, ahogy gyermeki jókedvvel az arcán, sorra bontogatja a leveleket és ajándékokat. Sosem látta még ilyen békésnek és boldognak Pottert. Különösen érezte magát, betolakodónak, aki hívatlanul meglesi ezt a magán momentumot, s végül újra elindult felfelé, meghagyva a másiknak a zavartalan örömét.

~¤~

Szilveszter éjszakája jött és ment, s a Fonó sor sötét téglákkal kirakott házának falai közt karcos nevetés harsant fel, nem először az újévben. Piton számára még mindig idegenül hatott saját nevetése, hiszen évek óta nem űzte a mesterséget. A mai napig élénken él Potter rémült és meglepett képe, amikor először nevetett fel a jelenlétében. Azóta már mindketten kezdték megszokni, hogy nem számít lehetetlen csodának a bájitalmester mély orgánumú hahotája vagy gonosz kuncogása.

~¤~

Négy hónap egy légtérben való együttélés után a hó olvadásával egy időben felolvadni látszott a Perselus és Harry között az utolsó védvárként húzódó pajzs is. Bár még mindig hihetetlennek és furcsának találták mindketten, de közel kerültek egymáshoz, a korai némaságot végleg felváltották az oda-vissza röpködő csipkelődő vagy szarkasztikus megjegyzések, vagy épp a komolyabb témákról való elbeszélgetések. Perselus maga még mindig képtelen volt feldolgozni a tényt, miszerint a halálon és a háborún kívül más közös vonásokban is osztoznak a Potter fiúval. Persze voltak viták, ez elkerülhetetlen volt. A jeget végül egy kimondottan csúnyára sikeredett összeszólalkozás törte meg, amit egy teljesen romba döntött bájitallabor szerencsétlensége előzött meg, természetesen Harry közreműködésével. Bár nem szándékos elkövetésről volt szó, Piton mégis teli torokból üvöltött a megszólalni sem merő, szaporán pislogó Harryvel, és olyan dolgokat vágott a fejéhez, melyekről a bájitalmester is nagyon jól tudta már, hogy nincs valóságalapjuk. Persze a hirtelen dühroham közepette nem a józanész diktálja a kimondott gondolatokat. Miután azonban lehiggadt és rádöbbent, hogy talán egy ostoba vita kirohanás miatt elveszítette azt az egyetlen valamit, ami újra célt adott életének, ami miatt már nem vágyott belezuhanni a végtelenbe… Nem volt egyszerű rávennie magát, de muszáj volt megtennie, így hát beismerte tévedését, és bocsánatot kért a történtekért. Na, persze nem nyíltan kijelentve. Egyszerűen bekopogott Harry szobájába – ami már rég nem vendégszobaként funkcionált –, és megkérdezte a morcos fiút, hogy nem lenne-e kedve egy varázslósakk partihoz. Harry persze megfejtette a trükk mibenlétét, ismerte már annyira a férfit, és a nappali felé haladva csak annyit dörmögött a bajusza alatt halkan, de épp olyan hangosan, hogy még az előtte haladó Piton is meghallja, hogy: – Mardekáros.

~¤~

Harry porfelhőt kavarva pakolászik a Fonó sori ház padlásterében. Bár Piton nem tiltotta meg neki szó szerint, hogy oda nem teheti be a lábát, volt egy olyan érzése, hogy a férfi egyáltalán nem díjazná, ha a múltjában kutakodna. Nem is ez volt a célja, csupán valami érdekesebb elfoglaltságot akart magának találni a bájital szakkönyvek és lexikonok olvasgatása helyett. Erre márpedig nincs is jobb hely, mint a padlás, ahol a múlt titkai bújnak meg egérrágta dobozokban és törött tükrök szilánkjainak takarója alatt. Arra azonban ő sem mert még legvadabb álmaiban sem gondolni, hogy egy megsárgult, gyűrött borítékban egy apasági vizsgálat hivatalos ispotályi dokumentumára bukkan. Gyorsan körülnézett és fülelt, nem hallotta-e meg őt Piton fent motoszkálni, de nem, semmi, tiszta volt a terep. Szinte kitépte a dokumentumot a borítékból, és villámgyorsan pásztázó szemmel végigolvasta a nyilatkozatot, az eredménnyel együtt. Annyira igyekezett, hogy először fel sem fogta, hogy mit olvasott a lap tetején, így a végén vissza kellett térnie, hogy alaposabban is elolvashassa, és… amit ott talált, szó szerint sokkolta, és leesett állal bámult a szövegre, és betűzte egyenként a két tesztalany nevét: P-E-R-S-E-L-U-S_T-O-B-I-A-S_P-I-T-O-N és H-A-R-R-Y_J-A-M-E-S_P-O-T-T-E-R. Pislogott egyet. Igen, még mindig ugyanaz a két név. A születési dátumok is megegyeztek. Majd, mint akire Rictusempra bűbájt szórtak, úgy pattant fel a poros padlódeszkáról, és rohant lefelé a borítékba visszatuszkolt teszttel a markában.

~¤~

Március végi napsugarak törtek utat a sötételőfüggönyök résein át a nappaliba, ahol Piton az aznapi Prófétát lapozgatta érdektelenül. Csupa szeméttel és kitalált pletykával volt tele az újság, mint mindig. Nem is tudta, miért nem mondta még mindig le az előfizetést. De ekkor eszébe jutott, hogy a kölyök szerette olvasni, vagy inkább csak nézegetni a napilapot. Amikor észrevette, hogy Piton furcsa tekintettel vizslatta, azzal magyarázta az érthetetlen lenyűgözöttségét, hogy számára a mozgó képek és a varázshírek igazi csodának számítottak tizenegy éves korában, amikor kitárult előtte a varázsvilág kapuja. Piton ettől még továbbra is kissé különösnek tartotta a már-már megszállottsághoz hasonlatos ragaszkodást, de végül is, Potterről volt szó, tőle bármi kitelt, de nem tette többet szóvá, a Reggeli Próféta pedig továbbra is rendszeresen járt. Épp egy magukat táncdalénekeseknek tituláló postaláda együttes hazardírozásáról olvasott egy igazán érdekfeszítő közleményt, amikor valami, illetve valaki árnyékot vetett a cikkre. Szólásra nyitotta a száját, hogy arrébb tessékelje a szemtelen kölyköt, de amikor felnézett rá, a torkán akadt a szó. Potter egy nagyon is ismerős, idő rágta borítékot tartott a kezében, és meglehetősen különös tekintettel bámult le rá.

– Ülj le! – utasította Piton, miután vett egy nyugtató, mély lélegzetet, és a foteljával szomszédos kanapé felé intett. Harry egy szó nélkül lehuppant az ülőalkalmatosságra, és ahogy Piton jobban megnézte magának, a másik egyáltalán nem volt dühös, de még csak zavart sem… pedig a boríték tartalmát illetően annak kellene lennie. Minimum az egyiknek. Vajon tényleg létezik, hogy ennyire félreismerte ezt a fiút? Még mindig? Várta, hogy záporozzanak a kérdések, de helyette csak hallgatag tanulmányozással nézett farkasszemet. Nem értette, hogy mire vár Potter, nem értette, hogy mit akar ezzel a makacs hallgatással elérni. Az viszont biztos, hogy ha ez után a beszélgetés után – már ha hajlandó lesz egyáltalán megszólalni – is maradni akar a kölyök, akkor újra a fejébe kell majd vernie, hogy tilos a személyes dolgai között turkálnia, és hogy a magánlakrészébe a padlás is beletartozik…

Piton végül már nem bírta tovább ezt a kínzó csendet, mihamarabb maga mögött akarta tudni az alighanem felettébb kínos beszélgetést.

– Harry? – szólította meg finoman a fiút, és fogalma sincs, hogy miért a keresztnevét használta, amikor még sosem volt rá korábban példa. Valószínűleg Harry döbbenetet tükröző tekintete és a megrökönyödött hallgatása válthatta ki belőle a személyesebb megszólítást. Csakis az.

Egy perc is eltelt, azonban a kölyök még továbbra is nyílegyenesen meredt előre, és természetesen egy hang sem hagyta el a száját. Bezzeg máskor meg úgy kell rá némító bűbájt küldeni, zsörtölődött magában a bájitalmester.

– Harry, mi a baj? – tudakolta ismét, nem akarván kimondani a nyilvánvalót, hogy nagyon is jól tudja, hogy mi a baj.

– Semmi, csak elgondolkodtam, hogy milyen lett volna a gyerekeként felnőni.

– Borzasztó. – Piton nem is gondolkodott, egyszerűen csak rávágta a válaszát a kölyök felvetésére, majd döbbenettől nagyra nyílt tekintetét visszakapta Harryre.

– Nem, nem vagyok dühös – mondta Harry féloldalas mosollyal, kitalálva a férfi döbbenetének okát. Olvasta az édesanyja és Piton között váltott leveleket, amikből nagyon is jól ki tudta szűrni, hogy az édesanyja és a férfi között több érzelem is húzódott, mint szimpla barátság. Azt is megtudta, hogy amikor a szülei – persze ő akkor még nem is létezett – egyszer rettenetesen összevesztek, hónapokig külön éltek. Piton és az édesanyja pedig ekkor még közelebb kerültek egymáshoz. Végül az édesapja összeszedte a bátorságát, és harcba indult a szeretett nő visszahódításáért, ami végül sikeresnek bizonyult. Az egyik utolsó levélből az is kiderült, hogy a bájitalmester önszántából mondott le a szeretett nőről, amit Lily sértésnek vett, mondván, hogy akkor soha nem is szerette igazán… Pedig, ó, de mekkorát tévedett. Harry tisztában volt vele, hogy abban az időben Piton bal alkarjára már hónapokkal korábban ráégették a halálfalók bélyegét, és Lilyt próbálta védelmezni azzal, hogy távol tartja magától. Azután megtudták, hogy a nő gyermeket vár, és jött a vérfagyasztó pánik. Piton pozíciójából adódóan nem volt alkalmas gyermeknevelésre, Lily pedig már hónapok óta visszatért James oldalára, de a kockázat, hogy a születendő gyermek talán Perselus Pitoné, ómenként lebegett a fejük felett. Végül egy titokban elvégzett apasági vizsgálat kimutatta, hogy a gyermek James fia. Harryben vegyes érzelmek kavarogtak az üggyel kapcsolatban. Csalódott volt, de hogy ez kire irányult, nem tudta volna pontosan megmondani. De az biztos, hogy nem volt dühös, amitől a vele szemben ülő Piton is félt, mert látta azokban a fekete szemekben felvillanni a rettegés szikráját. Igazából nem is akart ezzel a témával különösebben foglalkozni. Egyszerűen csak meglepte az információ, de felesleges lett volna miatta hisztit csapnia valamiféle mondvacsinált személyazonossági válságra hivatkozva – ahogy talán azt tette volna néhány évvel ezelőtt, de ma már más ember, a háború és a veszteségek átformálták, megkeményítették, elveszítette gyermeki énjét, már nem zaklatják fel jelentéktelenségek, melyek a múltban történtek, és ezáltal megmásíthatatlanok… ő úgyis ő marad, apasági vizsgálat ide, vagy oda. A vérszerinti édesapját már úgysem ismerheti meg, gondolta, de talán egy másikat… még van ideje.

– Nem értem, hogy veheted ilyen könnyedén ezt a… fejleményt – ragadta ki Harryt a gondolataiból Piton szelíden suttogó, csodálkozással színezett hangja.

Harry szomorúan elmosolyodott, ezzel újabb értetlen kifejezést csalva a bájitalmester arcára.

– Ha magával nőttem volna fel, házimanóként dolgoztatott volna? – kérdezte a fiú szenvtelen tekintettel, miközben lazán, a legnagyobb nyugalommal hátradőlt a kanapén.

– Nem – érkezett rögtön a válasz egy kis kérdő hangsúllyal a végén.

– Éheztetett volna?

– Nem! – Most már határozottan sikerült felbosszantania Pitont.

–  A lépcső alatti gardróbban rendezte volna be a szobám? – folytatta Harry.

– Persze, hogy nem! Miféle kérdések ezek? – követelte Piton a magyarázatot, most már kétségkívül haragosan, mire Harry újra csak mosolygott, és annyit mondott a férfi szemébe nézve: – Azt hiszem, szerettem volna a fia lenni.

Néhány percnyi döbbent csend után Piton a tenyerébe temette az arcát. Megértette, hogy mire célozgatott Harry ezekkel a szörnyű kérdésekkel. Nem őt próbálta megsérteni, hanem bizonyságot szeretett volna szerezni arról, hogy ő… hogy ő más, mint azok az átkozott muglik, akiknek a gondviselésére bízták még egy éves korában. Elborzadt, hogy nem vették ezt észre. Sem ő, sem Albus, sem Minerva. Senki. És a legszörnyűbb, hogy ez a fiú nem tartotta fontosnak, hogy megemlítse az otthoni környezetét és helyzetét, mert tudta, TUDTA!, hogy nem hinnének neki, hogy egy elkényeztetett gyerek figyeleméhségére fogták volna a panaszkodását. Lassan beszívta a levegőt, majd még lassúbb tempóban kifújta azt, és felnézett a fiúra, aki érdeklődve figyelte a folyamatot, ahogy alig egy perc leforgása alatt egy világ omlott össze benne, majd épült valami újjá, erősebbé a romokból.

– Itt maradsz – jelentette ki Piton ellentmondást nem tűrően. Harry zöld szemében megvillanni látszott a remény, de még mindig elhomályosította a kétely, ezért még hozzátette: – Végleg.

A fiú hitetlenkedő, reszketeg mosolya elegendő ragasztóanyagként szolgált, hogy összeragassza repedezett lelkének törésvonalait. Persze eredményként nem egy tökéletesen sima felületet kapott, hanem egy forradásvonalakkal behálózott sorstérképet, ám nem ez számított, hanem az élet, mely újra repülni tanulva csapkodott szárnyával lelkében.

Néha a halál markából kell visszaküzdeni magunkat – vagy másoknak kirángatnia a fojtogató szorításból – ahhoz, hogy szembenézhessünk önmagunkkal, és számot vetve az élettel valami olyasmire találjunk, amely csak kínok lenyomatában válik láthatóvá, mint a tükörre írt üzenet a vízpárában.

Együtt megválthatják a szabadságukat, és közös erővel csaphatják rá a szekrényajtót a múlt mumusaira.

VÉGE