Kulcsok: Saját szereplő, Fonó sor, Láthatatlanná tévő köpeny, Repedezett, Robbanás
Kategória:
általános
Korhatár:
nincs
Figyelmeztetések:
nincs
Jogok:
A történet jogai a csodás és zseniális J. K. Rowlingot illetik, nekem anyagi
hasznom nem származik belőle.
Leírás:
A végső háború után Piton megússza az Azkabant, ám a Minisztérium elkobozza a
pálcáját. Legnagyobb elkeseredésére Neville Longbottom segítségére szorul, hogy
továbbra is bájitalkészítéssel foglalkozhasson. Aztán egy szép napon berobban
az életébe egy fiú, aki túlságosan emlékezteti fiatalkori önmagára.
Az életembe robbanva
Elsőként a lábát látta meg. Csak és kizárólag a lábát.
Testetlenül.
Fagyos, téli reggel volt, lement a szárított
sellőpikkelyért Fonó sori háza pincéjébe, és ott botlott belé. Majdhogynem szó
szerint, de az utolsó pillanatban sikerült megtorpannia. Az egyenletes
szuszogásból úgy vélte, bárki is legyen a láthatatlanná tévő köpeny alatt, még
alszik. Pálca híján megragadott egy seprűt, és egy hirtelen mozdulattal
lerántotta a mágikus anyagot az ismeretlenről. Az pofátlanul tovább szuszogott.
Leguggolt mellé, és szemöldöke azonnal összeszaladt.
A kölyök talán tíz éves lehetett, szeme alatt monokli, bordái majdhogynem
átszúrták a vékony pólót, melyet ebben a hidegben viselt. Eredetileg azt
tervezte, hogy felkelti a betolakodót és kihajítja, de a látványtól meggondolta
magát. Keze a fiú homlokára csúszott, az égett a láztól, ahogyan orcája
pirosságából is sejtette.
– Fogalmam sincs, hogy kerültél ide, de jól elszúrtad
a napomat. Remélem, tudod! – morogta maga elé.
Ahogy megemelte a fiút, két dologra eszmélt rá, az
egyik, hogy milyen pehelykönnyű, a másik, hogy még erre sem tért magához –
mindkettő aggodalomra adott okot.
***
Türelmetlenül sétált fel-alá. Néha megállt egy
pillanatra az ablaknál, és kilesett az utcára, aztán folytatta a masírozást.
Hol van már az a szerencsétlen? Mindig is a tétlenség bosszantotta a legjobban,
csak ülni a fenekén, mikor ég benne a tettvágy. De a keze meg volt kötve. Bár
Potter vallomásának köszönhetően a háború után nem zárták az Azkabanba, a
pálcájától megfosztották. És így persze attól is, hogy egyedül hatásos
bájitalfőző tevékenységet folytathasson. Sok műveletet pálca nélkül is el
tudott végezni, de mindent sajnos nem. Sosem hitte, hogy asszisztensre lesz
szüksége, azt pedig még kevésbé, hogy az egyik legbénább tanítványa segíti majd
ki a bajból.
Amikor kopogtattak az ajtaján, azonnal ott termett,
és feltépte. Longbottom már megszokta a természetét, nem rezzent úgy össze,
ahogyan anno az iskolában még diákként.
– Végre, hogy itt van! – morogta Piton, és arrébb
lépett, hogy a férfi bejöhessen.
– Korábbra beszéltük meg? – pislogott rá Neville egy
tinédzser bambaságával.
– Jöjjön! – maradt megválaszolatlanul a kérdés.
Piton sarkon fordult, és a labor felé vette az irányt. Fekete köpenye járás
közben hullámzott a lába körül. – Lázcsillapítót, tápláló főzetet és kalapkúra
bájitalt készítünk. Én szeletelek, maga készítse elő az üstöket – adta ki az
utasítást.
– Valaki beteg? – érdeklődött Longbottom.
***
– Nem kéne orvost hívni? Végül is mugli… – méregette
Neville az ágyban heverő, még mindig eszméletlen fiút. – Különben is, hol
vannak a szülei?
– A főzetek egy muglira is ugyanúgy hatnak, mint egy
varázslóra. A mugli orvosok kóklerek. A szülei közül pedig az anyja a föld
alatt, az apja a szomszéd házban, valószínűleg részegen – világosította fel
Piton, miközben megemelte kissé a gyerek fejét, és szájába kényszerítette a
bájitalokat.
– Szóval ismeri?
– Nem. Csak láttam már. A szomszédban lakik.
– És mi a terve vele?
– Eladom a keleti rabszolgapiacon házi manónak –
forgatta meg a szemét a férfi fújtatva, majd lenyugodott, és folytatta. –
Kikúrálom, aztán hazaküldöm.
– A részeges apjához?
– Nem, a halott anyjához. Menjen már vissza a
laborba, és ne kérdezzen ilyen ostobaságokat! – förmedt rá a fiatal férfira. Az
minden félelem nélkül elmosolyodott, bólintott, és távozott.
***
– Nyugalom! – nyomta vissza Piton az ágyra a fiút.
Az engedelmesen visszadőlt a párnára, de tekintete továbbra is izgatottan
fürkészte őt. Egy üvegcsét nyomott a kölyök orra alá, aminek édeskés illata
volt. – Idd meg! – utasította. Legnagyobb meglepetésére a fiú átvette a
bájitalt, és kérdés nélkül felhörpintette. – Mi van, ha méreg? – vonta fel
kioktatón a szemöldökét, pont ahogyan akkor szokta, amikor egy diákja
balgaságot követett el.
– Nem számít – kapott válaszként egy fásult
vállvonást, ami ismét meglepte, mégis ismerősként köszöntötte. – Feljelent,
amiért betörtem?
– Nem.
– Elmehetek?
– Egyelőre nem, még nem gyógyultál meg teljesen –
állt fel Piton az ágy széléről. A fiú minden mozdulatát követte, mintha várna
valamire. – Hozok enni valamit, gondolom, éhes vagy. – Nem kapott választ, csak
egy hitetlenkedő, döbbent arckifejezést, amely szinte azonnal átváltott mogorva
és szenvtelen maszkká. A francba, tényleg túl jól ismerte ezeket a reakciókat,
egy bántalmazott gyerek reakciói, mint amilyen ő is volt.
***
A következő két nap nyugalomban telt. A fiú (mint
később kiderült, Albertnek hívják), csendben lábadozott, Piton pedig Longbottom
segítségével főzte a bájitalokat és gyógykrémeket. A zűrzavar a harmadik nap
reggelén tört ki. Albert épp egy fotelben kuporogva kortyolgatta a forró
teáját, míg Piton a könyvespolcnál keresgélt.
– Délután átmegyek szólni apádnak, hogy itt vagy –
vetette oda, miközben leemelt egy régi kódexet. Ami ezután következett, arra
egyáltalán nem számított. A könyvespolcok remegni kezdtek, az egyik régi
festmény lezuhant a padlóra, kerete széttört, a borospohár pedig, amit a fotel
melletti asztalkán hagyott, egyszerűen megrepedezett és szétpattant.
– Nem megyek vissza! – A fiú a sarokban állt, egész
testében reszketett, körülötte pedig ott vibrált a mágia. A hirtelen váltás
egyetlen pillanat alatt zajlott le, amint Albert felfogta a véghezvitt
pusztítást. A düh eltűnt, helyét pedig a rettegés vette át. Mielőtt még Piton
bármit szólhatott volna, az ajtó felé iramodott, feltépte, és kirohant a
hóesésbe.
– Hát itt meg mi történt? – lépett be Longbottom a
helyiségbe. Kezében fakanalat szorongatott, szája elnyílt a felfordulás láttán.
– Mágia – felelte meg a kérdést Piton, aztán
felkapta fekete köpenyét, és nekivágott a hóviharnak.
***
– Hagyjon békén! – Albert futásnak eredt, amint
észrevette a felé közeledőt. Befordult egy sarkon, és már épp azt hitte, hogy
sikerült leráznia a férfit, amikor az pukk, megjelent közvetlenül előtte. A fiú
halk nyekkenést hallatott, ahogy a fenekére esve felbámult a férfira, hatalmas
fekete szeme elkerekedett. – Ezt meg, hogyan…? – pillantott a háta mögé, ahol
az előbb még a férfi volt, aztán ismét felnézett rá.
– Furcsa dolgokat csinálsz, mikor félsz vagy dühös
vagy. Felrobbantasz dolgokat meg hasonlók. Tudom, milyen, én is csináltam,
mikor annyi idős voltam, mint te. – Piton tökéletesen tisztában volt vele, hogy
nem ő a megfelelő személy a gyermek beavatására, ám mivel nem akadt más, akire
áttestálhatná a feladatot, magára vállalta. – Menjünk vissza, mindent elmondok
neked. Gyere! – intett a fejével Albertnek. Mikor a fiú nem mozdult, olyasmit
tett, amit még soha életében: bizalmas gesztusként kinyújtotta a kezét egy
másik ember felé.
***
– Varázsló? – vonta fel Albert a szemöldökét. Alig
három nap elég volt hozzá, hogy eltanulja a gesztust Pitontól. – Most
gúnyolódik rajtam?
– Nem.
– Akkor varázsoljon valamit! – húzta ki magát a fiú,
és várakozón összefonta maga előtt a karját. Piton egy másodpercig csak bámult
rá, végül fájdalmas fintor suhant végig az arcán.
– Nem tudok – vallotta be.
– Egy színes kendő az ingujjból, kalapból nyuszi
vagy valami kártyatrükk? Még az sem? Tudtam, hogy csak hazudik – biggyedt le a
fiú szája. Igazából nem az bántotta, hogy mégsem varázsló, hanem az, hogy be
akarták csapni.
– Nézd, engem… megbüntettek. Elvették a pálcámat,
anélkül pedig csak néhány dologra vagyok képes. De… - gyúlt fény hirtelen a
fejében. – Longbottom! – lépett a pincelejárathoz, és a férfi után kiáltott. Alig
fél percbe telt, mire a hívott megjelent a lépcső tetején.
– Segíthetek?
– Varázsoljon valamit!
– Mire lenne szüksége? – húzta elő a pálcáját
Neville szolgálatkészen. Albert nem mozdult, még a lélegzetét is
visszatartotta. Kétségei ellenére a remény nem szűnt meg létezni benne, és ezt
Piton pozitív jelként értékelte. Ő akkor veszett el, amikor a lelkén lévő
repedések szilánkokká pattantak szét, és már a reménytől is megfosztatott.
– Bármit varázsolhat, csak ne robbantson fel semmit.
– Oké. – Neville elvigyorodott. Már rég nem az az
ijedős kisfiú volt, aki a nevét is elfelejti, ha a gonosz professzor gúnyolódik
vele. Végül is, szembe nézett Voldemorttal, ezek után már egy magyar mennydörgő
is semmiség, nemhogy egy mogorva bájitalmester. – Vingardium Leviosa! –
lendítette meg a pálcáját egy huss és pöcc mozdulattal Ronald Weasley és
Hermione Granger emlékére. Ahogy az egyik díszpárna a levegőbe emelkedett,
szemében apró könnycsepp született.
***
– Te meg mit csinálsz? – Piton hangja összerántotta
a fiú tagjait. Amikor Albert rájött a gyengeségére, azonnal megfeszült a teste,
és mogorva arcot vágott.
– Semmit.
– Tény, hogy úgy tűnik, mintha az alatt a semmi
lenne, de ez csak káprázat – vette ki Piton a kezéből a láthatatlanná tévő
köpenyt.
– Aznap éjjel, mikor bemásztam a pinceablakon, és
megtaláltam ezt, úgy gondoltam, csak hallucinálom, hogy eltüntet. Valahol
mélyen mégis azt reméltem, hogy ha magamra húzom, megszűnök létezni – nézett le
a kezére Albert, mintha ismételten arra várna, hirtelen eltűnik. Korához képest
túl komoly csillogás ült a szemében.
– Egy fiú hagyta nálam. Vagyis most már férfi –
sétált Piton a szekrényhez, kinyitotta, és beakasztotta a különleges
ruhadarabot. – Pálca nélkül túl veszélyes a világ, főleg, ha többen gyűlölnek,
mint kedvelnek. Ostobának tartottam, amiért nekem adta, hiszen neki is inkább
gyűlölni lenne oka. Talán… nem mindenki olyan rossz, mint ahogyan gondoltam.
Talán csak azért hittem, hogy minden ember ostoba, gonosz és semmirekellő, mert
magamról gondoltam ugyanezt. Ne akarj eltűnni! – fordult Alberthez. – Én
megtettem, önként és dalolva elvágtam magam mindenkitől, hogy egyedül lehessek.
És most vénségemre itt vagyok tényleg egyedül. Hibáztam.
***
Piton robbanás hangjára ébredt. Azonnal a pálcája
után kapott, majd mikor rájött, hogy feleslegesen, inkább megragadta az ágya
mellé állított baseball ütőt, és elindult a földszintre. Újabb dörrenő hang
rázta meg a házat – most kitisztult tudattal rádöbbent, hogy az ajtót veri
valaki teljes erővel. Albert jelent meg a kijelölt hálószobája küszöbén, a
férfi intett neki, hogy maradjon, ahol van.
– Hé, maga, nyissa ki! Hol van a fiam? – A borittas
hang kétséget sem hagyott, ki az éjszakai látogató. Piton dühös arccal
száguldott az ajtóhoz, és úgy tépte fel, mint egy dúvad. Ha a másik férfi
józan, valószínűleg felfogja, hogy jobb lenne menekülnie, de részegsége az
értelmi képességeit is erősen korlátozta.
– Mit akar? – sziszegte Piton. Varázsereje pálca
nélkül is ott szikrázott körülötte láthatatlan auraként.
– A fiamat.
– Mi közöm a fiához? – fonta össze maga előtt a
karját a bájitalmester. Még pizsamában is fenyegetőnek tűnt a testtartása.
– A szemközti szomszéd látta őt az ablakban. Hol
van? – próbált betolakodni a férfi, mire megragadták a gallérját, és egyetlen
mozdulattal kipenderítették. A betonon fekve találta magát.
– Takarodjon innen! Nincs nálam a fia, és fogalmam
sincs, hol van. Viszlát! – csapta be Piton az ajtót. Odakintről még hallotta a
férfi káromkodását és fenyegetőzését, ám nem foglalkozott vele. Végül is, mit
árthatna egy mágusnak a mugli rendőrség?
***
Ahogy meglátta a rendőrautót a ház előtt, Piton
azonnal mozgásba lendült. Felsietett az emeletre, felkapta a kikészített
köpenyt, aztán berontott Albert szobájába, és a fiú mellé hajította.
– Bújj el alá, és meg ne szólalj! – utasította. Ezt
követően kiparancsolta Longbottomot a laborból, elvégeztette vele a gyors
fedőbűbájokat, és mire végeztek, már kopogtattak is.
Piton megigazította a ruháját, nyugodt léptekkel
sétált az ajtóhoz, és igyekezett úgy tenni, mintha egyáltalán nem lenne
rejtegetnivalója. Átverte Voldemortot, átverte a fél világot, még Minerva
McGalagony is elhitte róla, hogy áruló, néhány rendőr semmiség lesz.
– Jó napot! Miben segíthetek? – vette elő az
udvariasabb énjét, bár igencsak nehezére esett.
– Smith járőr vagyok. A szomszédja, Mr. Kinley azt
állítja, hogy a kiskorú fia önnél tartózkodik az engedélye nélkül.
– Igen, Mr. Kinley tegnap este beállított hozzám
kissé illuminált állapotban, és rajtam kereste a kölykét. De neki is elmondtam,
hogy fogalmam sincs, merre lehet. Higgyék el, jobb dolgom is van, mint egy
hülye kölyköt pesztrálni – fintorodott el Piton undorodva. Hogy hiteles legyen,
azokra a diákokra gondolt, akik nap mint nap bosszantották a Roxfortban.
– Azért megengedné, hogy körülnézzünk odabent? –
próbálkozott Smith járőr. Azt hihette, hogy visszautasító választ kap, mert
kissé meglepett arcot vágott, mikor Piton félreállt az ajtóból, és kijjebb
nyitotta.
– Jöjjenek csak, nincs rejtegetni valóm.
***
A fedő- és álcázóbűbájok hatásosnak bizonyultak.
Elrejtettek minden a varázsvilágra utalható tárgyat és helyiséget, a rendőrök
átlagos mugli cuccokat láttak mindenfelé. Piton vérnyomása enyhén megugrott,
mikor az emelet felé indultak. Ahogy beléptek a kisebbik hálóba, nagyon
remélte, hogy a fiú engedelmeskedett neki, és csak akkor könnyebbült meg, mikor
a helyiséget üresnek látta.
– Elégedettek, uraim? – érdeklődött már a földszint
felé tartva. Longbottom a konyha ajtófélfáját támasztotta, Pitont meglepte a
hidegvére. Enyhe büszkeséget érzett a viselkedése miatt, bár ezt sosem ismerte
volna be a férfinak.
– Elnézést kérünk a zavarásért, Mr. Piton –
mentegetőzött Smith járőr.
– Semmi gond. Még a részegek képzelgéseit is jó
komolyan venni, hátha igazuk van. Remélem, előkerül a fiú – biccentett.
Megvárta, amíg a két rendőr átsétál a szomszédba, aztán bezárta az ajtót.
– Azt hiszem, ez jól ment – biccentett Longbottom
felé.
***
Piton az íróasztala mögött ült, de ahelyett, hogy a bájital
jegyzeteivel foglalkozott volna, csak bámult maga elé elgondolkozva. Már reggel
óta ezt tette. Alig több mint fél év, és Albert megkapja a levelét a
Roxfortból, akkor pedig legalább az év nagy részét biztonságos helyen töltheti.
De mi lesz addig? És mi lesz a nyári szünetekben?
Felpattant a helyéről, ahogy egy őrült terv kezdett
kirajzolódni előtte. Háta mögött összefont kézzel sétálgatott fel-alá, és
próbálta meggyőzni magát róla, hogy ez nem az ő ügye. Végül megállt az ablak
előtt, és tükörképe megcáfolta ezt.
***
– Longbottom, beszélhetnénk? – állt meg Piton az
asztal előtt. A bájitalüst fortyogva füstölgött, a főzet a teljes fázis közepén
járt éppen.
– Azonnal – dobott a férfi bumszalagbőrt az üstbe,
aztán kettőt kevert rajta balra, majd hármat jobbra, és pálcájával megütögette
az üst oldalát. – Most már lehet, fél órát forralni kell.
– Mr. Longbottom, az, hogy nincs pálcám, nem
jelenti, hogy a tudásom is odaveszett – forgatta meg a szemét Piton. A férfi
bocsánatkérően pislogott rá. – Üljön le! – mutatott a legközelebbi székre.
Neville összeráncolta a homlokát, de azért követte az utasítást. – Olyasmit
fogok kérni öntől, ami veszélyes és nem is teljesen törvényes. De bízom benne,
hogy megérti az okaimat – kezdett bele. – Ismeri a vércsere bűbájt?
***
– Ez őrültség! – sápadt el Neville.
– De azért megteszi?
– Meg.
– Örökre lekötelez – hajtotta meg magát Piton a
férfi felé.
***
Albert tétován toporgott a nappali közepén.
Figyelte, ahogyan a két férfi előkészül valamire, bár arról fogalma sem volt,
hogy mire. Piton csak annyit kérdezett tőle, szeretne-e ezentúl hivatalosan is
vele élni, ő pedig azonnal rávágta, hogy igen. Igaz, a férfi néha mogorva és
szótlan volt, de a felszín alatt igazán törődő. És ami a legfontosabb,
biztonságban érezte magát mellette.
– Rendben, gyere ide! – intette magához Piton. – Elmondom,
mi fog történni. Megfogjuk egymás kezét, Longbottom pedig elvégez egy
varázslatot – nyúlt Albert keze után, az apró kézfej majdhogynem elveszett a
tenyerében. – A vércsere bűbájt általában örökbefogadásoknál hajtják végre, ha
fontos, hogy vérszerinti, törvényes örököse legyen egy családnak. A varázserőnk
úgymond összekeveredik egymással, és ha bárki ellenőrizni akarná, azt látná,
hogy a fiam vagy.
– Értem – remegett meg Albert hangja az
izgatottságtól.
– Ám azt tudnod kell, hogy veszéllyel jár végrehajtani
a bűbájt – köszörülte meg Piton a torkát. – Ha nem akarja mindkét fél tiszta
szívből a másikat a rokonának tudni, szörnyű következményei lehetnek. Épp
ezért, jól fontold meg újra. Akarsz a fiam lenni?
– Akarok. – Albert tétovázás nélkül rávágta. Piton
bólintott, majd Neville felé fordult.
– Kezdheti.
***
A varázslat csodaszépen kezdődött, egy vékonyka,
égkék fonál tekeredett a férfi és a fiú csuklójára, aztán felkúszott a
karjukon, és behatolt a szívükbe. Albert mellkasát kellemes melegség öntötte
el, ám ámuldozó döbbenete hamar elmúlt. A ház és minden berendezése rázkódni
kezdett, mintha egy óriás hógömböset játszana velük. Ujjai szorosan rámarkoltak
Piton kezére, semmi pénzért el nem engedte volna. A könyvespolc tartalma a
földre potyogott, a kisasztal feldőlt, és egy csésze is megadta magát a
gravitációnak.
A fonál egyre erősebben lüktetett, Albert érezte a
bőrében, a húsában, a sejtjeiben, aztán egyszer csak bumm, hatalmas robbanás
rázta meg az épületet – vagy talán a testét. Fényes villanást látott, majd
elsötétült előtte a világ.
***
Tudatához térve az első dolog, amit Albert
megérzett, Piton keze volt a kezében. Ujjai még mindig szorították, mintha
attól félne, valami elszakítja a férfitól. Lassan felnyitotta a szemét, a fény
pislogásra késztette. A földön feküdt, arca alatt a szőnyeg puhasága terült el.
– Jól érzed magad? – Piton hangja karcosan szólt
mellőle. A férfi is ott hevert mellette, de szemén látszott, hogy már korábban
magához tért.
– I… igen – bólintott aprót Albert.
– El sem hiszem, hogy sikerült – hallatszott
Longbottom sóhaja valahonnan a szoba másik feléből.
***
Piton számára a Fonó sori házat elhagyni, felért az
új élet megváltásával. Albert hasonlóan érzett. Amint belépett a falucskába,
amit apja Roxmortsnak nevezett, azonnal beleszeretett a helybe. Itt mindenki
olyan volt, mint ők. Soha többé nem kell kívülállónak éreznie magát, és soha
többé nem kell hallja apja szavait – bolond, torzszülött, szörnyeteg.
– Perselus? – Egy magas, őszülő nő jött szembe
velük, sötétlila, már-már feketébe hajló köpenyt és csúcsos süveget viselt.
– Minerva – köszöntötte Piton egy biccentéssel.
– Rég láttam erre.
– Mostantól többet lát majd, mivel megvettem a
patikát.
– Úgy tudtam, hogy… Nos, a pálcája… – jött zavarba a
nő.
– Mr. Longbottomot felvettem segédemnek, ő segít a
számomra megoldhatatlan feladatoknál – magyarázta Piton. A Minervának szólított
nő arca megnyúlt a döbbenettől.
– Sosem hittem volna, hogy egyszer te és Neville
együtt fogtok dolgozni. Bájitalokon. Azt hiszem, elmondhatom, hogy most már
mindent láttam – húzódott vigyorra a nő ajka. Piton arcára hasonló mosoly ült
ki némi gonoszkodó árnyalattal.
– Fogadjunk, hogy képes vagyok még ennél is jobban
meglepni?
– Kétlem.
– Akkor ismerd meg Albertet, a fiamat – fektette
kezét a gyerek vállára büszkén.
VÉGE
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése