Ki ölte meg Madam Rosmertát / Írta: Emyke / Publikálva: 2014

Kulcsok: Madam Rosmerta/ Három Seprű/ Bezoárkő/ Arany/ Hallucináció

Kategória: krimi

Korhatár: 12

Figyelmeztetések: OOC karakterek, könyvhűtlenség, karakter halála

Jogok: Minden jog JKR-t illeti, nekem anyagi hasznom nem származik belőle.

Leírás: Madam Rosmertát megölték, ezért a Három Seprű bezár. Az első számú gyanúsított Ronald Weasley. Hermione Granger mindent megtesz azért, hogy a barátját ne ítéljék el, nem riad vissza Perselus Pitontól sem.

Ki ölte meg Madam Rosmertát?

Annyi varázsló lézengett a Három Seprű nevű hírhedt kocsma körül, mint még soha. Riporterek hada lepte el Roxsmortsot, mióta elterjedt a tulajdonosnő, Madam Rosmerta halálának híre. Mindenki a részletekről akart hallani, de mikor meglátták, hogy a kocsma zárva van, csalódottan és kiszáradt torokkal fordultak vissza.

A Reggeli Próféta címoldalakat szentelt a jóravaló, mindenki által szeretett kocsmárosnénak, akit holtan találtak üvegszilánkokkal borítva. Senki nem tudta pontosan, mi történt vele, kinek árthatott az asszony, hiszen eszükbe sem jutott, hogy rosszakarói lehetnek. Az emberek csak gyanakodtak, de a törmelékeken kívül minden olyan tiszta volt, ahogyan Rosmerta tartotta az asztalokat és a poharakat. Mindazoknak, akik információra kiéhezve érkeztek a faluba, első útjuk a kocsmához vezetett, ám a találgatásokon kívül sokra nem jutottak.

Ahogy a Roxmorstban élő öregek emlékeztek, a Seprű sosem tartott zárva ennyi ideig. Persze meg lehetett érteni a Minisztérium embereit, ha nyitva marad a helyiség, minden lehetséges nyomot tönkretesznek, így a lehető leggyorsabban elvitték onnan a holttestet, a helyiséget pedig védőbűbájokkal vették körül.

A Roxfort diákjai szerencsére nyári szüneten voltak, jól lehet, az újságokból értesülhettek a tragédiáról, eddig szerencsére egyikük sem gondolta úgy, hogy ide kéne jönnie, a helybélieknek elég bajuk volt amúgy is az újságírókkal. A legelképesztőbb szalagcímek láttak napvilágot: „Megmérgezték a kocsmárosnét: kinek árthatott Rosmerta?”, „Az unalmas falu nem unalmas többé: vajon mi történt a Három Seprűben?”, „Mi köze lehet Roxfortnak az esethez?” Természetesen a Hírverő hozta megint a formáját:” Rosmerta hitt a legendás átokban, bővebben a tizedik oldalon olvashatnak erről.” 

Perselus Piton nem akarta elhinni, ami történt. Az újságok szanaszét hevertek az asztalán, mindegyikük Rosmertánál volt kinyitva, a cikkek mellett pedig egy-egy portré kapott helyet, melyekről egy élettel teli, vidáman mosolygós nő tekintett rá.  Rosszabb esetben egy képet közöltek a kocsmáról, amint épp megemeli valamelyik vendég a kupáját. Ő is így tett néhány napja, s az egyik asztalnál eltöltött idő alatt semmi szokatlant nem tapasztalt. Rosmerta olyannak tűnt, mint mindig, vidámnak és kiegyensúlyozottnak, nem csak a sok kiadott Lángnyelv Whisky miatt. Még neki is jutott a kedves mosolyából, nem hitte volna, hogy akkor látja utoljára. Épp arról olvasott, hogy a Varázsbűn-üldözési Főosztály emberei minden követ megmozgattak, hogy kiderítsék, mi történt, amikor kopogtattak az ajtaján. 

Elképzelése sem volt, ki meri megzavarni őt, de a kopogás csak nem akart abbamaradni, sőt egyre kétségbeesettebben verte valaki az ajtaját. Letette az újságot, hogy megnézze ezt az igencsak türelmetlen illetőt. Nem hitt a szemének, amikor ajtót nyitott.

– Nocsak, már csak maga hiányzott nekem. Mit óhajt?

Piton úgy nézett az előtte álló Hermione Grangerre, mint egy rosszul elkészített bájitalra. Nagyon kíváncsi volt, mi szél fújta ide a boszorkányt.

– Beszélnem kell magával. Segítenie kell – kezdte kissé bizonytalan hangon Hermione a szívélyes fogadtatás után.

– Miért nem lepődöm meg? – tűnődött a professzor gúnyosan.

Hermione nem ütközött meg az egykori bájitaltan professzora modorán. A férfi az évek során mit sem változott, most is ugyanolyan gúnyos és kimért, mint amilyen volt. Megacélozta magát, és megfogadta, hogy addig nem tágít, amíg meg nem hallgatja őt.

– Igaza van, Piton, udvariatlan voltam, hogy minden előzmény nélkül magára törtem, de életbevágóan fontos ügyről van szó. A barátom ostobaságot művelt, maga az egyetlen, aki segíthet. 

A varázsló kezdte megbánni, hogy ajtót nyitott a világ egyik legkitartóbb emberének. Jól ismerte Grangert, tudta, hogy addig nem fog eltűnni, amíg el nem mondja, amit akar, de elhatározta, hogy nem fogja csak úgy megadni magát.

– Mit tehetek önért? – kérdezte rosszat sejtve.

– A barátom megölte Madam Rosmertát.

A következő pillanatban több dolog történt egyszerre: az ajtó kivágódott, Piton megragadta Hermione karját, majd szabad kezével befogta a száját.

– Befelé – sziszegte a dermedten álló boszorkány arcába.

A nő csak pislogni tudott, mellkasa szaporán emelkedett fel, s alá, majd a varázsló szabályosan berángatta őt az ajtón. Csakis ott vette le a szájáról a kezét.

– Mi ütött magába? Miért nem rohant mindjárt az utcára kikiáltani, ami történt? Mi a jó Merlinért nem tudott előbb egy baglyot küldeni? Elfelejtett gondolkodni? Pedig nem úgy ismerem magát! – Piton most már szinte kiabált.

Hermione megkövülten hallgatta a bájitalmestert, csak miután lehordta őt tudott ismét megszólalni, de hangja valahogy erőtlennek hatott.

– Kérem, hallgasson végig! Mindent meg fogok magyarázni. Igaza van, szólnom kellett volna, mielőtt idejövök. Gorombaság volt csak úgy magára törni.

Piton a halántékát masszírozta. Leginkább a pokolba kívánta a betolakodót. Megpróbált annyira lehiggadni, hogy legalább ne kelljen üvöltenie.

– Tehát belátja, hogy igazam van? Egek! Üljön le! – parancsolta aztán.

Hermione nem tiltakozott, helyet foglalt az egyik széken Piton asztala mellett.

– Kezdje az elején! Miért kellek én magának és mit művelt az az idióta barátja?

– Ront gyilkossággal gyanúsítják, de ő nem lenne képes ölni, ebben biztos vagyok.

A boszorkány hangja eléggé kétségbeesett volt ahhoz, hogy a helyzet megkívánjon egy pohár bort. Piton felemelt mutatóujjal jelezte, hogy várjon, poharakat bűvölt, s egy palack vörösbort vett elő.

– Mitől olyan biztos benne, hogy nem az a kétbalkezes Weasley tette? Tudja egyáltalán, mi történt?

– Köszönöm – kortyolt az italba. – Nincs igaza! Ron igazán ügyes és kedves fickó, nem érdemli meg, hogy az Azkabanban végezze egy olyan gyilkosságért, amit el sem követett. 

Piton egy pillanatra elgondolkozva figyelte a kezében tartott poharat. Csak azután ízlelte meg a bort, miután kissé oldalra billentette azt, kiélvezve az aromáját.

– Nagyon megható! Mégis azt mondta, hogy ő ölte meg a kocsmárosnét.

– Tudja, ő már nem az a szegény Weasley testvér, akit ismer, híres őrzőként egész szép kis vagyont halmozott fel. Ron fel akart vágni, úgy gondolta, jó ötlet rendelni egy kört mindenkinek, hisz ünnepelt híresség. Egy marék galleont szórt Rosmerta tenyerébe, s a nő néhány percen belül rosszul lett. Amióta Ront is megpróbálták egyszer megmérgezni, mindig tart magánál egy kis bezoárt, azonnal odarohant hozzá, hogy segítsen neki, de nem tudta megmenteni. A bezoár nem hatott, Rosmerta meghalt.

– Mérgezett galleonok? A média egy szót sem írt erről.

– Így van. Próbálják eltussolni, hogy egy híres kviddicsjátékos gyilkosságot követett el. Ron viszont bajban van, ha nem sikerül megtalálni a valódi tettest, akkor elítélik gyilkosságért.

Piton figyelte, ahogy a boszorkány kiissza borának maradékát. Úgy tűnt, a nő igazat mond, és a gyilkosság egy szerencsétlen véletlennek köszönhető, csoda, hogy a Próféta kihagyott egy ilyen ziccert, és nem tiporta sárba Weasleyt ez valahogy nem vallott rájuk. Több dolgot nem értett, s tudta, megint olyasmibe keveredett, amiből nem szabadul egykönnyen. Egy intéssel újratöltötte a poharakat, és ahogy az ital egyre jobban megoldotta nő nyelvét, végre tisztába került a helyzettel, nem mellesleg egészen belefeledkezett Granger látványába.

– Hol van most Weasley?

– Szabadlábon védekezhet a tárgyalásig, a Godric’s Hollow-i otthonukban, a feleségével, Lavender Brownnal.

– Nocsak, Weasley továbbállt a családi fészekből?

– Tudja, ott élnek Harryék is, és közelebb vannak a csapatukhoz.

Hát persze, Potter! Még egy dolog, amin nem csodálkozott. Piton már várta a nyaka köré tekeredő hurkot. Semmi kedve nem volt Potterrel és Weasleyvel találkozni, s minél előbb meg akart szabadulni Grangertől is.

– Nézze, nem tudom, mit vár tőlem, de csodát nem tehetek.

Hermione letette a kezéből a poharat, eleget ivott már ahhoz, hogy bátran beszéljen.

– Nem tudjuk pontosan, mi végzett Rosmertával, mérgezésre gyanakszunk. Ron szerint csak egyvalaki lett volna képes megölni őt, méghozzá a felesége.

– Miért tett volna ilyet? – csodálkozott Piton.

– Mert féltékeny volt Rosmertára. Ron diákként is oda volt a nőért, Lavender rendkívül féltékeny tud lenni, folyton kiakadt akkor is, ha Ron a Három Seprűbe ment.

– Bizonyítsák be! Nem rémlik, hogy Mrs Weasley olyan kiváló volt bájitaltanból, hogy egy ilyen mérget el tudjon készíteni.

Hermione rosszallóan ciccentett, bár az lett volna csoda, ha Piton elismeri Lavender képességeit.

– Ne becsüljön le egy féltékeny nőt, Piton. Valahogy be kell bizonyítanom, hogy Ron ártatlan, ezért hajlandó vagyok mindenre. Még arra is, hogy eljöjjek magához segítséget kérni.

Pitonnak valamiért tetszett a nő határozottsága. Még most is igazi griffendélesként viselkedik. Hozzászokhatott már az őrültségeikhez. Merlin tudja miért, de hajlott rá, hogy részt vegyen ebben a nyomozósdiban.

–Csak nem megjött a józan esze, Granger? Már nem csak a könyveire hallgat?

– Mint mondtam, bármire képes vagyok Ronért, ha kell, magával is szembenézek.

A bor lassan fogyóban volt, s még mielőtt Hermione elindult volna, Piton kénytelen volt rábólintani a kérésére, mivel Granger még arra is képes lett volna, hogy egyedül hatoljon be a Három Seprűbe, Pitonnak pedig épp elég volt Weasleyt mentenie, nem hiányoztak még Granger őrült mutatványai is. 

~ PP ~

Godric’s Hollow lakóinak nyugalmas életét felkavarta, amikor a híres őrző, Ronald Weasley odaköltözött. Elég volt nekik Harry Potter, a firkászok eleget zaklatták őket annak idején, nem hiányzott nekik még egy híresség. Az igazság szerint jobban kedvelték a szemüveges hősüket, mint a vörös hajú, magamutogató kviddicssztárt a nem kevésbé hivalkodó feleségével, Lavender Brownnal együttvéve. Harry nem hibáztatta Ront, sőt, inkább örült, hogy róla lassan megfeledkeztek, amikor a barátja odaköltözött. Ron mindig is háttérbe szorulva érezte magát mellette, így egyáltalán nem bánta, hogy végre ő is a középpontba került. 

Mindenki hallott Madam Rosmertáról, nehezen ocsúdtak fel a történtek miatt, nem szűntek a vele kapcsolatos találgatások. Az emberek mindenhol róla beszéltek, találgattak, ki lehetett az, aki megölte őt. Ron persze visszafogta magát. Örülhetett, hogy a média nem hozta le a nevét, mert akkor bizony mindennek vége lett volna. Szerencséje volt, hogy a Reggeli Próféta rovatvezetője a rajongója, így az első cikkekből kifelejtette a nevét, drága kviddicsbérletekért cserébe, de nem volt olyan nap, hogy Ron ne kérte volna a napilapokat a kávéja mellé, s úgy olvasta rettegve az újságokat, attól tartva, nem került-e bele a neve. Úgy belemerült a Rosmertáról szóló legújabb cikkekbe, hogy alig foglalkozott a házimanójával. 

Hermione nem hitte el, amikor beszerzett egyet, csak hogy Lavendernek semmit se kelljen otthon csinálni, de még az ő kedvéért se mondott le róla.

– Gazda, parancsol még valamit? – kérdezte a manó.

– Őh… nem, nem, *Woopy, elmehetsz – pillantott fel egy másodpercre az újságból.

– Woopy felhívná a figyelmét a gazdának, hogy vendégei lesznek ma – tette hozzá a varázslény.

– Mit nem mondasz? Akkor el kell tüntetnem ezeket. Jaj, igazad van, Hermione megígérte, hogy meglátogat a tárgyalás előtt.

– Így van, gazda, a kisasszonyka fél óra múlva érkezik, és azt mondta, nem lesz egyedül.

A manó elsomfordált, Ron tűnődve pislogott utána. Sejtelme sem volt, mit talált ki Hermione, mindenesetre bármi is legyen az, sok ideje nem maradt a találkozó előtt. Igyekezett végigolvasni az utolsó cikket, majd visszatért a szobájába, hogy rendbe hozza gyászos kinézetét. Lavender épp a hátsó kertjükben található növényeivel bíbelődött, az egyetlen dologgal, amit nem bízott volna másra.

– Drágám, te vagy az? Mi történt? – szólt be az ablakon az épp öltözködő férjének.

– Mindjárt megjönnek Hermionéék, nem akarom, hogy így lásson.

– Jaj, ez fantasztikus! Mindjárt megyek én is, csak meglocsoltam ezeket a szépségeket.

Ronnak nem hiányzott, hogy a felesége is jelen legyen a beszélgetésen. Leginkább annak örült volna, ha ott marad, ahol van, a virágai között. Szeretett volna négyszemközt beszélni Hermionéval, így majd ki kell találnia, hogyan rázzák le a nőt, ám Lavender majd’ összetörte magát, hogy időben elkészüljön, és egy percről se maradhasson le, amit azok ketten beszélgetnek egymással. Hamarosan csengettek, a vendégek nem késlekedtek, és Woopy már rohant is ajtót nyitni.

– Szia, Woopy – ragyogott fel Hermione szeme a manót meglátva.

Pitonnak ezzel szemben sötét gondolati támadtak, ahogy meglátta a manót és a szokatlan pompát, ami fogadta őket. Az előszobában áradt a világosság. Az ablakokból fény özönlött be, fehér falak mentén vitrinbe zárt kviddicsereklyék sorakoztak, melyek mind Ron nevét hirdették. A varázsló gyomra már ennyitől felfordult, s ha mindez nem lett volna elég, a vitrinek mellett giccses szobrok és festmények kaptak helyet. Úgy érezte magát, mintha egy múzeumba lépett volna be.

– Hermione! – sietett eléjük Ron.

A férfi igencsak meglepődött, amikor meglátta a barátnője partnerét.

– Szia, Ron. Ne aggódj, segíteni akar – tette hozzá rögtön Hermione, látva, hogy a barátja hogy néz a bájitalmesterre.

– Weasley – biccentett felé a professzor.

– Üdv, Piton! Tegye csak le magát odabent, azonnal megyek. Hermione, beszélhetnénk egy percet? – súgta a lánynak.

– Mi az, nem várathatjuk meg őket! Talán nem tetszik, hogy ő is itt van?

– Egyáltalán nem. Hermione, elmondtad neki? Mindent?

– Másképp nem jött volna el. Ron, lehiggadnál végre? Igazán örülhetünk, hogy itt van. Gyere, menjünk.

– Mondja csak, azzal, hogy híres lett, a jó modora is eltűnt? – vetette észre magát a professzor.

A házigazda szabadkozva nézett rá, majd igyekezett végre leültetni a vendégeket.

Látszott, hogy a szalont egy nő rendezte be. Az aranyozott színezésű asztalka mellett korabeli mályvaszín selyemborítású kanapé kapott helyet. Viszolyogva foglalt helyet a reneszánsz stílusú giccsen, de még szörnyűbb látványt nyújtott a vele szemben ülő Mrs Weasley. Jól emlékezett a lányra, úgy, mint aki kedveli a cicomát, s be kellett látnia, hogy az a viselet semmi volt a mostanihoz képest. Lavender úgy festett, mint egy kanári, akire rátapadt egy doboz drágakő. Csak a hajából lógó színes tollak tették még madárszerűbbé a hatást. Csuklóját megannyi karperec díszítette, a nyakáról pedig számos lánc lógott, mintha Trelawney fiatalabb mása lett volna.

– Lavendert ismeri, ugye? –­ szólalt meg Ron, amint belépett a szalonba.

Pitonnak ellenállhatatlan késztetése támadt arra, hogy porrá átkozza Weasleyt, de le kellett mondania erről az élvezetről.

– Örvendek – biccentett a nő felé a bájitalmester.

A bemutatkozás után Piton jobbnak látta azonnal a tárgyra térni.

– Mr Weasley, mesélje el, mi történt pontosan – folytatta Piton.  

– Hívjon Ronnak, elvégre ezer éve ismerjük egymást. Mint tudja, kedveltem Rosmertát. 

Régi barátok voltunk, és egy barátságos kviddicsmérkőzés alkalmával meghívást kaptam Roxfortba. A meccs nagyon jól sikerült, igazi gálahangulata volt, több régi nagy játékos jelenlétével. Ezután lementünk páran a Három Seprűbe ünnepelni. Nagyképűségnek tűnhet és sokan úgy is látják, de meghívtam a barátaimat egy körre, és minden jelenlévőnek fizettem egy italt. Persze kitört az ünneplés, én pedig félrevonultam beszélgetni Rosmertával. Ne gondoljatok rosszra, csak beszélgettünk, és telt az idő. Elbűvölt, mint mindig, közben végezte a dolgát. A korsók teli voltak, senki nem panaszkodott. Aztán fizettem és ahogy megfogta a galleonokat, nem sokkal később rosszul lett. Rémülten ugrottam oda hozzá segíteni. Tudja, amióta a Roxfortban meg akartak mérgezni, mindig tartok magamnál egy bezoárt, örökre megjegyeztem azt a leckét, de már nem hatott. Fogalmam se volt, miért, hiszen azonnal semlegesít minden mérget, és még az se tűnt fel, hogy beleivott volna valamibe. Rosmerta meghalt, ott a szemem előtt, szörnyű volt. Aztán kijöttek a varázsbűn-üldözésiek, mindent átvizsgáltak, a Seprűből mindenkit ott tartottak. Aztán az egyikük felkiáltott, hogy a galleonok mérgezettek, senki ne érjen hozzájuk. Gondoltam magamban, az lehetetlen, hiszen én is azzal fizettem. Kérdezősködni kezdtek, kié volt az a kis zsák galleon, és akkor megértettem. A tenyerébe szórtam a pénzt, én magam nem érhettem hozzá.

Miközben beszélt, a felesége erősen szorította a kezét, és támogatóan nyugtatni próbálta őt. Az egész dolog annyira pitinek tűnt, egyszerű mérgezéses eset, amiben egy balek játszotta a főszerepet.

– Hogy került magához az a pénz?

Piton továbbra sem volt hajlandó elszakadni a magázódástól, de azonnal átlátta, hogy Weasleyből egy hatalmas balekot csináltak. A kérdés csak az volt, hogy ki akarhatott ártani neki ennyire.

– Hát most egy kicsivel több pénzt akartam magammal vinni, mert számítottam az ünneplésre meg a jó társaságra, még akkor is, ha vesztünk. Tudja, zsebre vágtam és indultam is.

A professzor úgy gondolta, szerencséje volt Weasleynek, hogy nem ért hozzá a galleonokhoz. Az illető, aki a méreggel kedveskedett, talán bele sem gondolt ebbe.

– A pénz ezek szerint még azelőtt az erszényébe került, mielőtt méreggel átitatták volna.

– De hát hogyan? Senki más nem nyúlhat a vagyonunkhoz, csak mi ketten, kinek juthatott eszébe ilyesmi? – szörnyülködött Ron.

– Biztos vagyok benne, hogy kiderítjük, nem engedjük, hogy ártatlanul vádoljanak – ígérte Hermione.

– Vannak bizonyos módszerek, hogy felkutassuk a fekete mágia nyomait. Azoknak, akik értenek hozzá, elég néhány jól irányzott igézet és bájital.

Hermione azonnal megértette Piton célozgatását. Lavender apró sikolya pedig elég volt ahhoz, hogy korábbi feltételezéseik igaznak bizonyuljanak.

– Jaj, ez szörnyű! Ki lenne képes ilyesmire? – siránkozott Lavender.

– Ne félj, drágám! Minden rendben lesz – ígérte biztatóan Ron. – De hisz, a varázsbűn-üldözésiek mindent átkutattak, nincs ott már semmi – fűzte hozzá.

– Töketlen bagázs. Elnézést hölgyeim, de úgy gondolják, hogy amit a hivatalos szervek elvégeznek, az úgy is van? A legtöbb esetben felülről kapják az utasításokat, és még ha találnak is valamit, hallgatniuk kell.

– Úgy érti, hogy a nyomok még kimutathatók? – érdeklődött Hermione.

– Pontosan. Bár a sötét varázslatokhoz értők sosem gondolnak az ellenátokra, van egy módszer, amivel felderíthetjük a jeleit. 

Ron már nyitotta volna a száját, de elég volt Hermione pillantása, hogy észbe kapjon. Érezte, hogy a felesége erősebben szorítja meg a karját, úgy, hogy szinte belévájta az ujjait. Szorosan átölelte, nehogy észrevegyen valamit.

– Nyugodj meg, drágám, nem lesz semmi baj! Csak feleslegesen izgattad fel magadat.

– Jól vagyok, Ron, csak ez az egész szörnyűség, elképzelni sem merem, mi lett volna, ha véletlenül hozzáérsz azokhoz a galleonokhoz.

A jelenet éppolyan szívbe markoló volt, mint amilyen nevetséges. Piton épp eleget hallott és látott ahhoz, hogy végre felkelhessen a giccses székből, és elindulhasson. Hermione megígérte Ronnak, hogy minden rendben lesz, a tárgyalásig összeszednek minden lehetséges bizonyítékot számára. 

Miután elbúcsúztak Weasleyéktől – Piton nem volt hajlandó kezet fogni Ronnal, és nem kért Lavender hálálkodásából sem –, Hermione nem bírta magában tartani a kérdéseit.

– Mire gondolt, Piton?

– Arra, hogy a tettes ott ült közöttünk, és Weasley jobban tenné, hogyha mindig a háta mögé nézne.

– Nem hagyhatjuk itt vele! Mi van, ha újrakezdi? Ron veszélyben van!

 Hermione mielőtt választ kaphatott volna, beleszédült a hoppanálás nyújtotta örvénybe, bár nem szívesen hagyta magára Ront ilyen helyzetben. 

~ PP ~

A Három Seprű nem tarthatott örökké bezárva. Roxsmorts varázslói és boszorkányai mind tiszteletben tartották Rosmerta emlékét, hiányolták a kedvenc helyüket, de legfőképp a kedvenc Lángnyelv Whiskyjüket és vajsöreiket. Semmi kedvük nem volt a Szárnyas Vadkan poros és homályos helyiségéhez, de mivel nem tehettek mást, ott fogyasztottak. Amíg a Seprű zárva volt, Aberforth forgalma fellendült, a vendégek kénytelenek voltak beérni az ő koszos poharaival és poros sarkaival. Meg is emelte a poharát Rosmertára.  

Az a hír járta, hogy a Seprű hamarosan kinyit. Piton úgy tudta, amíg nem találnak mást, Molly Weasley fog segíteni a kiszolgálásban. Mrs Weasley bár nem támogatta az ivászatot, úgy gondolta, Rosmerta ennyit megérdemel, pár óra igazán nem nagy ár azért, hogy a kedvenc kocsmájukban újra legyen élet. Piton meghagyta Mollynak, hogy amíg nem végzik el a vizsgálatot, addig ne nyissanak ki. Mrs Weasley persze hajlandó volt együttműködni, hiszen a fiáról volt szó, és rendkívül hálás volt a varázslónak a segítségért. 

Ahogy Hermionéval a helyiségbe léptek, elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármi egyébre bukkanjanak azon kívül, amit a varázsbűn-üldözésiek ne találtak volna meg. A padlón a vékony porrétegen kívül semmi nem látszódott, eltűntek a maradék nyomok is. Hermione tanácstalanul nézett a varázslóra, mihez kezdhetnének most. Piton, mintha kitalálta volna a gondolatait, megszólalt.

– A nyomokat eltüntették, de a sötét mágia jeleit nem lehet csak úgy megszüntetni. Kettős varázslatra lesz szükségünk, amiben maga segíteni fog nekem. A varázslat hasonlít a Priori Incantatemre, annyi különbséggel, hogy most az események reprodukciójára készülünk. Vegye elő a pálcáját! – utasította Hermionét.

A boszorkány nem habozott, készen állt arra, hogy tegye, amit Piton mond.

– Azokra a személyekre kell gondolnia, akikkel az eset történt. Magáé Weasley, én pedig igyekszem Rosmertára összpontosítani. A képek megelevenednek, és elvezetnek a nyomhoz.

Hermione sosem hallott erről a varázslatról, de Piton túl magabiztosnak tűnt ahhoz, hogy kételkedjen a varázslat hatásában. Miután beleegyezett, Piton varázsigét kántált, és nem akarta elhinni, de néhány perc múlva Rosmertát látta maga előtt. Amerre a pálca irányult, megelevenedett egy kocsmai jelenet, örömittas, kviddicsmezbe öltözött vendégekkel, és az asztalok között feltűnt a mosolygós, telt keblű Rosmerta is. Folyt a mézsör, mindenki boldog volt, Hermione rájött, hogy valaki még hiányzik. Egy percig behunyta a szemét, majd képzelete előidézte Ront is, ahogy meghívja egy körre a társaságot. Akaratlanul is elmosolyodott; semmi nem utalt arra, hogy itt perceken belül meg fog halni valaki. Aztán megtörtént. Rosmerta levegő után kapkodott, majd elájult, látta, ahogy Ron odaugrik hozzá, szájába erőlteti a bezoárt, de már túl későn. A körülöttük lévők borzadva figyelik a jelenetet, nem tehetnek semmit, Rosmerta többé már nem ébredt föl. Felfigyelt még valamire, egy arany galleon gurult a sarokba Rosmerta tenyeréből. A kép elhomályosult, leeresztette a pálcáját. Remegett a keze. Piton utána nyúlt, mielőtt összecsuklott volna.

– Jól van, Granger? – érdeklődött a bájitalmester, miután Hermione végre kinyitotta a szemét.

– Azt hiszem, igen – felelte pislogva.

– Első alkalommal előfordulhat rosszullét ennél a varázslatnál, rosszabb esetben hosszú, tudattalan állapot, épp ezért tiltott.

– És ezt csak most mondja? – hüledezett a nő.

– Biztos voltam benne, hogy a maga ereje elegendő ehhez a varázslathoz. Észrevett valamit?

Hermione szívesen kifejtette volna a véleményét Piton magabiztosságáról, de inkább megpróbált visszaemlékezni.

– A galleon! Ott kell lennie valahol a pult alatt.

Piton egy pálcaintéssel felderítette az elgurult érmét. Valóban ott volt, de egyikük sem nyúlt hozzá.

– De ez még nem elég, a többi pénzt lefoglalták, gondolom, ha lett volna rajtuk méreganyag, már megtalálták volna – gondolkozott Hermione.

– Valóban, de azokon nem láthatták ezt.

Piton a pálcája segítségével megfordította az érmét, amin zöld levéldarabkára lett figyelmes.

– Mi van akkor, ha nem csak ez az egy darabka tapadt a galleonokhoz?

– Az emlék nem jelent volna meg, ha haszontalan. Ez is a varázslat része. Van egy sejtésem, mi ez a növény, de az érmét elviszem a laborba kivizsgálni.

Idült vigyor terült szét Hermione arcán, melyre Piton egy kérdő szemöldökráncolással felelt.

– Csak nem tudom elhinni, hogy Ron megúszhatja. Tudja, most meg tudnám ölelni ezért.

– Hálálkodni ráér. Ha megvan az eredmény, hívom. 

~ PP ~

Ron Weasley nem volt annyira derűs hangulatban, mint Hermione. Amióta kiderült, hogy a felesége mire képes, nyugtalanul hunyta le a szemét a hitvesi ágyukon. Csak remélni merte, hogy Lavender nem vett észre semmit az egészből, de úgy tűnt, azon kívül, hogy szinte le sem veszi a szemét róla, nem tervez újabb gyilkosságot. Mindenesetre Ron félt. Éjjelente alig aludt, akkor is szinte csak fél szemmel, s azonnal felriadt minden neszre, felesége minden mozdulatára, még Woopytól, a házimanótól is megijedt, ha az éppen láb alatt volt. Remélte, hogy Hermione és Piton gyorsan találnak valami bizonyítékot. A tárgyalásig már csak napjai voltak hátra, s amíg várnia kellett, napi szinten böngészte a sajtót, de a neve az óta sem bukkant fel. Ez volt napjának egyetlen időszaka, amikor a felesége békén hagyta, így volt, hogy órákat töltött úgy téve, mint aki olvas, miközben örült, hogy addig se kell látnia Lavendert.

Ron hiába gondolta azt, hogy a felesége nem sejt semmit. Természetesen nem volt olyan ostoba, mint azt hitték, már akkor résen volt, amikor Ron közölte, hogy Hermione meglátogatja őt. Mindenképpen ott akart lenni, amikor a férje a barátnőjével beszél, és nem is csalódott. Eleget látott ahhoz, hogy a találkozás felelevenítse a régi emlékeket, s biztosra vette, hogy az egykori rivális és a férje között nem múlt el nyomtalanul a régi szerelem. Fogalma sem volt, mit keres a lány mellett Piton, de örült, hogy így legalább nem szállt rá teljesen Ronra, s meg kellett állapítania, hogy egészen illenek egymáshoz a bájitalmesterrel. Az elképesztő ötlettől nevetnie kellett, de mit bánta ő, hogy éppen kivel kavar Hermione, sokkal nagyobb aggodalomra adott okot az, amiért jöttek. Nem tetszett neki, hogy vissza akarnak menni a Három Seprűbe, pláne Piton megjegyzései a fekete mágiával kapcsolatban. Hallotta, hogy a varázsbűn-üldözésiek már minden nyomot eltüntettek, de nem gondolta volna, hogy Ronnak olyasvalaki fog segíteni, aki maga is jártas a sötét varázslatokban. Biztosra vette, hogy a bájitalmester önmagától nem tenne érte keresztbe két fűszálat sem, ha valamiért megjelent a képben, azt csakis Hermionénak köszönhette. Merlin a megmondója annak, hogy mennyire gyűlölte őt! Már megint itt van ez a kis szajha, hogy szemet vessen az ő férjére, de ami még jobban aggasztotta, az Ron viselkedése volt. A férjét ugyanis nem tudta átverni. Ron egy percig sem hitte, hogy gyilkos, hiába próbálta bebeszélni neki ennek az ellenkezőjét. A tökéletes tervébe, hiba csúszott, s ezt a hibát bizony ki kellett küszöbölnie. Mindent megtett azért, hogy oly módon adja vissza Ronnak mindazt a szenvedést, amit a férfi neki adott, hogy a helyzetből ő jöjjön ki győztesként. Amíg ugyanis Ron ünnepelt kviddicssztár lett, ő egyre jobban el lett hanyagolva. Sokáig elhitte, hogy a házasságuk tökéletes, mindent megkapott tőle, kivéve őt magát. Egy időben nem törődött ezzel, igyekezett lefoglalni magát a növényei között, ám miután a férje egyre gyakrabban hoppanált el otthonról azzal a címszóval, hogy megisznak pár pohár mézbort a barátaival, aggódni kezdett. Pedig ő megtett mindent, hogy leküzdje régi ismerősét, a féltékenységet, de úgy tűnt, újra hatalmába keríti az az érzés, amit akkor tört rá, ha Hermione feltűnt imádott Von-Vonja közelében. Se akkor, se most nem tűrte jól, ha valaki szemet vet arra, ami az övé, pláne ha a férjéről van szó, de addig nem nyugodott, amíg a végére nem járt a dolognak. Sejtelme sem volt, mi lehet az oka Ron többszöri kimaradozásának, de biztos volt benne, hogy nem csak a Lángnyelv Whisky az. Szépen-lassan rájött, hogy Ron bizony ugyanúgy rajong Rosmertáért, ahogyan diákkorában tette, s ő ennek nem igazán örült. Elkezdett nyomozni utána, odáig jutott, hogy Woopyt zavarta a Három Seprűbe, s amikor a manó a saját fülét szorongatva közölte, hogy nem látott semmit, haragjában kizavarta őt a kertbe dolgozni. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor Ron egy egész hétre eltűnt a kviddicsező barátaival, úgy, hogy őt nem vitte magával, mondván, hogy ez egy legénybúcsú lesz. A hoppon maradt feleség persze nem volt rest, utána küldte a manót, akinek meghagyta, hogy jelentsen neki arról, ha Ron épp nem a barátaival mulat. Woopy pedig bármennyire is kedvelte a gazdáját, meglátta Ront, amint kezet csókol Rosmertának, és azt is, amikor a nő megcsókolja őt. Persze egy manónak az nem tűnt fel, hogy a kocsmárosné csupán arcon csókolt egy régi ismerőst, s így csak félreértette a helyzetet. Miután elmondta Lavendernek, hogy mit látott, a nő elképesztően dühös lett, onnantól kezdve Rosmerta napjai meg voltak számlálva.

Lavender nem hagyhatta, hogy Hermione leleplezze. Megfogadta, hogy ha Ron kis barátnője megpróbálja keresztülhúzni a számításait, ahhoz lesz egy-két szava. 

~ PP ~

Ron barátnője alig várta, hogy Piton jelentkezzen. Biztos volt benne, hogy a professzor rájön, milyen méreganyagot használtak a gyilkossághoz, s végre sikerül tisztázniuk a barátját. Nagyon aggódott Ronért, legszívesebben minden nap meglátogatta volna, hogy megnézze, minden haja szála épségben van-e, de tudta, az a legokosabb, ha most vár. Egy nappal a fiú tárgyalása előtt aztán baglya érkezett, melyben Piton arra kérte, menjen a Három Seprűhöz s ott megbeszélik a továbbiakat. A nő hálásan megköszönte a madárnak az üzenetet, majd a kért időpontra a kocsma mellé hoppanált.

A Három Seprűbe visszatért az élet. Roxsmorts varázslói és boszorkányai örömmel vették tudomásul, hogy ismét ihatják a kedvenc vajsörüket, s nem is hagyták munka nélkül Molly Weasleyt. Látszott rajta, mennyire ideges a fia miatt, és úgy nézett az érkező Perselus Pitonra, mint valami utolsó reménysugárra. A férfi persze megértette az idegállapotát, kérte, hogy várják meg Grangert, hogy elmondhassa, mire jutottak.

A boszorkány természetesen nem késett, s amint megpillantotta őt, ahogy ott ül, azonnal odasietett.

– Mire jött rá, Piton? – vágott azonnal a közepébe.

– Higgadjon le, Granger. Legjobb lesz, ha Molly is csatlakozik hozzánk. 

Mrs Weasley azonnal a letette a kezéből a poharakat, és melléjük ült.

– Az az érme sokat segített. Rosmertát egy olyan méreganyaggal ölték meg, ami kimondottan ritka. Csak egy bonyolult sötét varázslattal lehetséges elkészíteni, amit azután lehetetlen kimutatni. Rosmerta végzetes hibát követett el, amikor kezébe vette a galleonokat, de nem tudhatta, mi rejtőzik Weasleynél. A lényeg az, hogy be tudom bizonyítani, hogy sötét varázslat áldozata lett, de ehhez meg kell találnunk azt a növényt, ami okozta.

– Merlinem, szegény fiam! Esküszöm, kikaparom a gyilkos szemét, ha előkerül, csak kapjam őt a kezeim közé, nem lesz többé kedve ártatlan embereket bántani! – ígérte Molly Weasley.

Mrs. Weasley harci kedve nem volt hiábavaló, de még nem tudott arról, ki is a valódi gyilkos. Hermione jobbnak látta, ha még nem mondják el neki, ki tette, és remélte, hogy Piton is így gondolja.

– Még ma el kell mennünk a bizonyítékért, hogy a holnapi tárgyalásra a kezünkben legyen. Ne aggódjon, asszonyom, a fiát nem fogják elítélni – jelentette ki eltökélten Piton.

– Hálás vagyok önnek és Hermionénak a segítségért, maguk nélkül nem is tudom, mit tettem volna.

– Köszönje Granger kitartásának. Nem ismerek még egy ilyen akaratos nőszemélyt, mint ő.

Molly meg sem lepődött Piton megjegyzésén, sejthette volna, hogy Hermione keze van a dolgokban, aki viszont elvigyorodott a professzor mondatán.

– Ron a lehető legfontosabb nekem, hidd el Molly, még tovább is elmentem volna a fiadért, mint Piton.

Ezek után elköszöntek Mrs Weasleytől majd Godric’s Hollowba hoppanáltak. Hermione tiltakozni akart, mert semmi tervük nem volt, és illetlenségnek tartotta ajtóstul berontani a házba, mire Piton emlékeztette őt arra, hogy ő se volt különb. Erre a lány elhallgatott, és igyekezett lépést tartani a varázslóval. Nem messze Ronék házától Hermione egy várakozó alakra lett figyelmes. A tartása alapján ismerősnek tűnt, de nem mert volna megesküdni az illető nevére. Piton észrevette, hogy a lány kiszúrta az illetőt, s nem is hagyta sokáig tűnődni a kilétét illetően.

– Jól látja, ő ott Kingsley Shacklebolt, aurorparancsnok. Látnia kell, mi történt valójában.

Hermione nyitotta volna a száját, de csak egy meglepett „ó” hagyta el az ajkait.

– Piton, Miss Granger, örülök, hogy látom magukat, különösen magát, kisasszony.

Hermione kissé elpirult az üdvözléstől, mosolyogni próbált, de nyugtalansága nem múlt még el.

– Ugye minden rendben lesz, és Ron nem kerül bajba? – aggodalmaskodott.

– Ne aggódjon, ha mindaz, amit Piton állít, igaz, akkor a bűnös megkapja méltó büntetését. Magam is kíváncsi vagyok Weasley következő mérkőzésére, nem örülnék, ha elúszna a fogadásom. Ötven galleont tettem a **Hangleton’s-ra, nem lazsálhatja el.

Hermione örült, hogy Kingsley humorizálni próbált, ezzel is gondolván rá. Mindig is jó embernek tartotta, örült, hogy Piton őt hívta el.

Ron éppen nem várt vendégeket, így amikor kopogtak, örült, mert megszabadulhatott a feleségétől, aki épp azt vágta a fejéhez, hogy milyen haszontalanul tölti az időt.

– Áh, ti vagytok? Jókor jöttetek – vidult fel az arca.

– Piton, Hermione, kerüljetek beljebb, kértek valamit? – invitálta be az érkezőket Lavender.

Amint kinyílt az ajtó, Lavender hátrahőkölt. Rajtuk kívül még egy személy érkezett, akire igazán nem számított. A férfi ismerős volt neki Voldemort idejéből, ám a nevére nem emlékezett.

– Kingsley, szolgálatára. Igazán lakályos, Mrs Weasley.

– Köszönöm, nos, minek köszönhetjük a látogatását?

– Bizonyítékunk van maga ellen, Mrs Weasley, Madame Rosmerta ellen elkövetett gyilkosság miatt. Maga mérgezett galleonokat juttatott el Ronald Weasley segítségével az áldozathoz.

Lavender arca elfehéredett, nem akart hinni a fülének. Ron kezéből kipottyant az újság, de nem szólt közbe.

– Hazugság! – kiáltott fel az asszony. – Nincs semmi bizonyítékuk, milyen alapon állítják ezt?

– Nem sikerült minden bizonyítékot eltüntetned. A Három Seprűben találtunk valamit, ami senki mástól nem származhat, csak tőled – szólt közbe Hermione.

– Elhallgass! Folyton beleszólsz az életünkbe, nem volt még elég?

Lavender hisztérikus állapotba került, de még hátravolt a neheze, a bizonyíték megszerzése.

– Lavender, Ron mindig is a barátom volt, és miután elvett téged, elfogadtam, hogy ez mindig is így lesz. Örültem a boldogságotoknak, nem tudom, honnan vetted, hogy rá hajtok.

– Mrs Weasley, körül kell néznünk a kertjében. A férje és én magával megyünk.

– Miért? Semmi sincs ott, amit titkolnom kellene.

– Ne hazudozzon, Mrs Weasley. Megtaláltunk egyet a mérgezett galleonok közül, amin egészen egyedi mágiát alkalmaztak. Maga sötét varázslatot használt, máskülönben én sem találtam volna rá.

– Nem is értek a sötét varázslatokhoz! Fogalmam sincs, honnan veszi mindezt. Ron, segíts, állítsd meg őket! – fordult kétségbeesetten a férjéhez.

Ron nem mozdult. Itt volt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba, annak, hogy a felesége vállalja végre a tettét, s ne árthasson többé másoknak.

– Figyelj, Lavender, jobb, ha őszinte leszel. Ha bevallasz mindent, az csak könnyít a helyzeteden. Te megpróbáltál baleknak beállítani engem, a kezembe adtad a gyilkos fegyvert, és a terved majdnem sikerült is. Kis híján elhitetted velem, hogy én vagyok Rosmerta gyilkosa, fel nem merült volna bennem, hogy a te bűnöd. Csakis Hermionénak köszönhetem, hogy nem őrültem bele ebbe az egészbe. Na meg Piton profnak, hogy segített nekünk.

Piton „prof” nagyon csúnya szemöldökemeléssel felelt Ron megszólítására.

– Mrs Weasley, kérem, jöjjön velünk.

Lavender hiába tiltakozott, végül csak sikerült eljutniuk a kertig. Woppy, a manó valamiért rendkívül készségesnek mutatkozott, és azonnal odavezette a vendégeket a gyilkos növényhez. Piton szerint ennek a mérge jutott be Rosmerta szervezetébe is. Lavender felsikoltott, de nem menekülhetett Kingsley elől, aki végül alapos gyanúval letartóztatta Madam Rosmerta szándékosan elkövetett meggyilkolása miatt. Hermione magában elítélte a Woopyval való bánásmódért is. 

Pár héttel később

Az idő lassan őszbe fordult, közeledett a szeptember, így Mollynak meghatványozódtak a teendői az iskola közeledtével. Azonban Ronnak köszönhetően hatékony segítője akadt Woopy személyében. A varázslény kicsi volt, és nem éppen a férfiak szemét gyönyörködtető, de gyors, és nagyon megkedvelte a munkát a Három Seprűben. Ron úgy érezte, ez a legkevesebb, amit vele tehet, s a manó örömmel vállalta a munkát. A három jóbarát, Harry, Ron és Hermione meg voltak elégedve a kiszolgálással, sőt mi több, sosem érezték még jobban magukat a kocsmában. Szájuk széle vajsörtől volt habos, kicsattanó jókedvüket az égvilágon semmi nem tudta volna elvenni. Ron csapata ugyanis bajnok lett a ***Willheim Stone ellen, s ez hatalmas győzelemnek számított a kviddics történetében. Harry úgy ment neki a mérkőzésnek, hogy mindent megtettek a győzelemért. Remekül játszottak, és végül ők kapták el a cikeszt. Egyszerre kicsattant az ajtó, és egy ismerős alak lépett be rajta. Mind odanéztek, de amint rájöttek, ki az, elvigyorodtak. 

– Weasley, az az egy szerencséje, hogy magukra fogadtam! A következő kört én állom!

Kingsley volt az, aki végül megtriplázta a pénzét. A trió örömmel látta őt, és koccintottak a Hangleton’s-ra.

– Meséljen, hogy van Lavender? – érdeklődött Ron. Arca komorrá változott, most először nem kacagtak a többiek sem.

– A Szent Mungóba került. Hiábavaló lett volna börtönbe zárni, ez nagyobb büntetés neki.

Ron, ahogy a vajsörös poharát szorongatta, megérezte a kezén Hermionéét.

– Meglátogathatjuk?

– Még nem, Ron! Időbe telik, amíg javul az állapota, s addig nem hiszem, hogy örülne nektek.

– Ron, ha majd lehet, veled megyek, ott jobb kezekben lesz, mint a börtönben.

– Köszönöm, Kingsley! Neked pedig nem tudok elég hálás lenni, Hermione. Tényleg, Piton nem akart eljönni?

– Dehogyis! Úgy ismeritek őt, mint aki szeret ünnepelni?

Erre mind elnevették magukat, s a három jóbarát még sokáig ült ott együtt.

A Fonó soron csend és béke honolt. Nyár végével Perselus Piton egyre jobban megbecsülte ezt. Várt rá egy újabb tanév, egy csapatnyi újabb tökkelütöttel, így megpróbálta kiélvezni a szünet utolsó napjait. Éppen ezért hagyta ki az iszogatást a Három Seprűben. Sosem szerette a felhajtást, azt meghagyta a hősöknek, ő pedig nem volt az. Hadd igyanak csak Rosmerta emlékére, ő megelégedett néhány órányi nyugalommal. Különben is, hamarosan indulhatott a Roxfortba, ahol új szabályokat hoztak a Roxmortsba való kiruccanásokra is. A néhány nap gyorsan eltelt, s újra a lakosztályában találta magát.

A laborjában minden a helyén volt. A tiszta munkaasztalokon megfelelő méretű üstök sorakoztak, az asztalok melletti üveges szekrény pedig megannyi fiolát rejtett, melyekben furcsa színű folyadékok és porok álltak. Amire neki szüksége volt, az a felöltője zsebében rejtőzött. Az üstben máris fortyogott a bájital, amibe kis idő múlva belekerült az a virág, amit Lavender kertjéből hozott el. Felaprítva belekeverte a főzetbe, majd egy órát rotyogni hagyta. Az elkészült bájital aranyszínben pompázott, s úgy találta, méltó lenne Rosmerta emlékére, így a nevét volt a legkönnyebb kitalálni: ****Rosmerta ajánlata. Úgy vélte, a Mungóban nagy szükségük lesz egy olyan bájitalra, ami halálosnak tűnő mérgezéseket gyógyít. 

Vége

Megjegyzések:

*Woopy: kitalált név, Ron házimanója, Whoopi Goldbergről ugrott be a neve.

** Hangleton’s: Ronék kviddicscsapatának neve.

*** Willheim Stone: Az ellenfél kviddicscsapatának neve. A Stone a The Rolling Stones nevéből való.

****Rosmerta ajánlata: Piton bájitalának neve, amit Rosmertáról nevezett el.