Adok-kapok / Írta: Fabala / Publikálva: 2014

Kulcsok: 1) Madam Rosmerta, 2) Három seprű, 3) Amortentia, 4) Kristálytiszta, 5) Párnacsata

Kategória: Dráma

Korhatár: 16

Figyelmeztetések: Erotikus tartalom, OOC, Durva nyelvezet, Gyilkosság, Kínzás

Jogok: Minden jog és köszönet a méltán csodált, tiszteletbeli boszorkánynak, J. K. Rowlingnak jár, kivéve persze a haikut, ami természetesen Fodor Ákos érdeme.

Leírás:

Mind, mi történik:

kristálytisztán érthető

- de csak utólag.

Fodor Ákos

Adok-kapok

Amikor a nagybátyám megöregedett, mást sem csinált naphosszat, csak ült a sarokban, a foteljában régi, elnyűtt plédjével a térdén, és mesélt régi kedvesének. A hölgyet Améliának hívták, és talán még diákkorukban lehettek szerelmesek egymásba, de aztán valamiért nem házasodtak össze. Frank csak ült, és csillogó szemmel mesélt a saját életéről, a kalandjairól és arról, hogy milyen lett volna, ha mégis együtt maradnak. Aztán mindig megkérdezte:

– Ugye szép lett volna ez így, Amélia?

Választ persze nem kaphatott, hiszen csak ő ült az asztalnál, senki más.

Ezek után biztosra vettem, hogy öreg koromra én is sok időt töltök majd édes magányomban azzal, hogy olyasvalakivel beszélgetek, akit csak én láthattam. Azt azonban a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy pont ő lesz az én kísértetem. Annyi mindenki lehetett volna helyette, hisz már megannyi kedves halottam van. Régi szeretők, barátok, barátnők, és mégis ő jött el. Pont ő, akit… nem, nem is tudnám megmondani, hogy mit érzek iránta igazán.

Délután három óra van. A székek nagy része üresen áll, s álmos csend ül a kocsmán. Tobby halkan piszmog a pult mögött, én pedig a nagybátyám régi sarokasztalánál ülök, fájós lábamat egy zsámolyon nyugtatva. Egy darabig reménykedve hegyezem a fülemet, hátha elcsípek pár szót a néhány asztallal arrébb ülő társaság beszélgetéséből, de az egykor éles szavakat az öregkor egybefolyó morajlássá tompította. Könnyen jött pletyka helyett, így, kénytelen vagyok inkább az asztalon fekvő újságom után nyúlni, ám azt kell tapasztalnom, hogy már másvalaki keze pihen rajta. Végigmérem a hosszú, pókszerű, hókaszínű ujjakat, majd felemelem a fejem, hogy rosszallóan megnézzem magamnak a hívatlan vendéget. Aztán eltátom a számat.

Pont úgy néz ki, mint fiatalkorában. Haja zsírosan, csapzottan, kuszán hullik a vállára, arca rettentőn naiv, természetellenes viaszos fényben játszik, és most talán még a szokásosnál is sápadtabb. Szeme alatt sötét karikák híznak, s ő fáradtan, de rátartian pillant felém. Egy szót sem szól, csak figyel, mintha teljesen egyértelmű volna jelenlétének oka. Hátradőlök a fotelben, és kedvetlenül felsóhajtok. Most hát nekem kell mesélnem.

*

Azon a hideg téli éjszakán alig két hónapja dolgoztam a kocsmában, és szívből gyűlöltem minden egyes napot, ami itt kellett töltenem. Ha lett volna máshol hely a számomra, gondolkodás nélkül magam mögött hagytam volna az egészet, de nem volt más választásom. Sem anyám, sem apám nem volt képes megbocsátani nekem azt, hogy tizenhat évesen meggondolatlanul otthagytam az iskolát, és elindultam az álmaimat kergetni. Mikor aztán bukásom szégyenétől sújtva hazatértem, gondolkodás nélkül az orromra csapták az ajtót. Egyedül a nagybátyám volt hajlandó segíteni nekem, az egyetlen eszközzel, ami a rendelkezésére állt: munkát adott a kocsmájában, mely csupán egy karnyújtásnyira volt attól a helytől, melynek elhagyása még mindig bűnként nehezedett a vállamra. Pedig hányszor képzeltem el, hogy diadalmasan mesélem majd mindenkinek, hogy igen, volt bátorságom elszökni, és lám, el is értem a célomat!

Tévednem kellett. Buknom kellett. Aztán mind ahányszor nyílt az ajtó, és belépett egy roxforti diák, attól rettegtem, hogy majd gúnyosan a fejemre olvassa az összes tévedésemet és hibámat. Szerencsére, félelmem alaptalan volt. Egy tizenhat éves lány szökése, bármennyire fájdalmas is volt beismernem, nem akkora nagy dolog, hogy még évek múltán is beszéljenek róla. A betérők nagyobb részét még arcról sem ismertem, s ők sem hallottak még rólam vagy rovott múltamról. Nem voltam számukra más, csak Rosie, a csinos, új pincérlány.

Aznap szörnyű hóvihar dúlt odakinn. A pár nappal korábban lehullott puha hó teteje addigra jégpáncéllá fagyott, az ablakokat jégvirágok hálózták be, s ha elcsendesedett a terem, hallhattuk, ahogy a szél süvít odakinn. Igyekeztem a kandalló körül sertepertélni, mert ugyan az ajtót bűbáj védte a hideg elől, a fagy még így is átszivárgott a falakon, és lassan megdermesztette a tagjaimat.

– Cudar egy idő! – ismételgette Mr. Taylor halkan maga elé morogva, miközben a pultnál ülve forralt mézbort iszogatott.

A kocsmában ő volt aznap az egyetlen vendég, hisz abban a borzalmas viharban senkinek sem volt ínyére kimozdulni otthonról. Frank, a nagybátyám, ennek ellenére nem tűnt elkeseredettnek, hiszen az ünnepek utáni időszak mindig csendes szokott lenni. Én akkoriban, persze, még nem törődtem ilyesmivel, csak egyszerűen örültem, hogy nem kell százfelé szaladgálnom a rendelésekkel.

A csendet a lépcsőről érkező lépések hangja törte meg, majd kisvártatva fel is tűnt az akkori egyetlen szállóvendégünk. A magas, vézna, görnyedt hátú, sápadt fiú reménykedően nézett körbe a teremben, de végül bizonyára nem találta meg, amit keresett, mert tekintete elsötétült. Intett Franknek, aztán lobogó köpenyében kisietett az épületből.

A két férfi ideges pillantást váltott.

– Én megértem, Frankie, hogy mostanában nincs sok vendéged – mormogta az öregúr -, de akkor is, egy ilyen alakot beengedni…

– Hagyd el, Thomas! – felelte a nagybátyám a pultot törölgetve. – Ezekben a nehéz időkben jó mindenkinek a kedvében járni. Nem tudhatjuk, ki segít majd túlélni ezt az éledő sötétséget.

Unottan felsóhajtottam. Akkoriban mindenki a Nagyúrról beszélt, aki lassan egyre hatalmasabbá és veszélyesebbé vált. De mit érdekelt akkoriban engem ez az egész história? Alig múltam húsz éves, és számomra annyi minden fontosabb volt egy sorozatgyilkosnál. Már előre elegem volt a beszélgetésből, amit végig kellett hallgatnom szörnyű gyilkosságokról, melyek elég messze történtek tőlünk ahhoz, hogy egyáltalán ne érdekeljenek. Persze, eleinte még felkeltették a figyelmemet a történetek, de csupán az első lúdbőrzésig, akár az éjszaka tábortűz mellett mesélt rémtörténetek. De a politika, mely lassan átszőtte az egész történetet, inkább volt számomra érdektelen és fárasztó, mint feszülten izgalmas. Annál jobban érdekelt azonban az, hogy milyen sötét titkokat rejthet egy Pitonhoz hasonló sötét alak szobája. Egy percig gondolkoztam, hogy vajon milyen ürüggyel lopakodhatnék ki, hogy belessek hozzá, amikor eszembe jutott, hogy végül is a kocsmában dolgozom.

– Megyek, kitakarítom a szobáját, amíg nincs itt – mondtam hirtelen, és felpattantam a kandalló melletti zsámolyról.

Frank felém sem pillantva intett, hogy menjek, majd Mr. Taylorral elmerültek a szokásos beszélgetésükben.

Átvágtam a termen, felsiettem a lépcsőkön, majd a kulcscsomómról kiválasztva a megfelelő kulcsot, izgatottan benyitottam, és mohó pillantással néztem odabenn körül. A szobája azonban alulmúlta a várakozásaimat. Sehol sem voltak holttestek, vagy legalább valahol levetve véres ruhadarabok. Egy árva, hatalmas, halálfejes üvegcse sem volt ott, amelyben zölden füstölgő mérgek bugyogtak volna, vagy valami hasonló. Valami ijesztő. Nem, ilyesmit bizony nem találtam. A szokásos, puritán berendezés mellett – egy ágy a bal oldali fal mellett, kandalló vele szemben, egy komód a ruháknak, a velem szemben levő, távoli falon egy ablak, az alatt egy asztal két székkel – semmi érdekeset nem pillantottam meg első ránézésre. A ruhái egy része az egyik szék támláján hevert, a másik pedig a nyitott ajtajú szekrénybe volt bedobálva. Ládája a sarokban állt, alaposan bezárva, az asztal pedig tele volt hajigálva mindenféle pergamenekkel, pennákkal, újságkivágásokkal, meg pár könyvvel. Az orromat azonnal megcsapta a jellegzetes szag, mely biztossá tette, hogy két napos itt tartózkodása alatt nemhogy a szobáját nem hagyta el, de még kis sem szellőztetett. 

Elfintorodtam, aztán fejcsóválva átvágtam a szobán, közben oda sem figyelve intettem a pálcámmal, mire az összes szösz és por a padlóról lassan apró kupacba hordta magát az ajtó előtt. Az ablakhoz léptem, és kitártam, hogy egy kis friss levegőt eresszek be. Nem számoltam azonban a fagyos széllel, mely rögtön besüvített, ahogy kifeszegettem a megvetemedett ablakkeretet. A hideg egész testemben megborzongatott, majd végigszáguldott a szobán, felkavarva a kandallóban pislákoló parazsat, meglengette a széken heverő ruhákat, majd beleborzolt az asztalon heverő rengeteg papírba. Rávetettem magam a pergamenekre, nehogy mind elszálljon nekem a szobában, közben egy pálcaintéssel bezártam az ablakot.

Ha már úgyis ott voltam, ujjaim között lesandítottam az írásokra, hátha találok valami érdekeset, de ismét tévednem kellett. Itt sem voltak váltságdíjat követelő levelek vagy fenyegetések, csupán rövid cikkek meg bájital receptek, jegyzetek kusza, értelmezhetetlen halomban. Már épp továbbléptem volna, mikor megakadt a szemem egy szón. Méregzöld tintával írták, kézzel, és a levél valahol a kupac alján hevert. A szó vége nem látszódott, de minden bizonnyal ez volt: kristálytiszta. Ez már valamiért felkeltette a figyelmemet. Vetettem egy óvatos pillantást a hátam mögé, hallgatóztam egy pillanatig, majd megjegyezve, hol találtam, kihúztam a pergament. De csak pár szó volt rajta, mely így hangzott:

Mind, mi történik:

kristálytisztán érthető

- de csak utólag.

L.        

                          

Nyilvánvalóan válasz volt ez egy másik levélre, de így magában nem mondott nekem semmit. Elszontyolodottan felsóhajtottam, és visszacsúsztattam a pergament a többi közé. Aztán bűbájokkal unottan bevetettem az ágyat, betoltam a székeket, letöröltem a port a kandallópárkányról, és már épp ki akartam szedni a hamut a rács alól, mikor egy félrecsúszott papír fecnin akadt meg a szemem. Ismét elöntött az izgatott kíváncsiság. Valami, amit meg akart semmisíteni, de nem sikerült neki? Milyen izgalmas! A piszkavassal kipiszkáltam, majd a térdemen kisimítottam a lapot, de csupán két olvasható szó maradt meg a megperzselt és teljesen kiégetett foltok között.  Beavatás és éjjel.

Felcsillant a szemem. Beavatás! Tehát hivatalosan is tagja lesz valamilyen társaságnak, méghozzá ma éjjel! Felidéztem magam előtt a folyton sötét ruhákban járkáló, sápatag, zord fiút, akiről már az iskolában is pletykáltak. Nem is akármiket, hiszen hozzám is eljutott a híre, annak ellenére, hogy pár évfolyammal fölötte jártam, és eszem ágában sem volt foglalkozni a kisebbekkel. De róla mégis tudtam, amit tudnom kellett. Hogy idősebbekkel barátkozott, sötét figurákkal, akik egytől egyig úgy tudták a leggonoszabb varázslatokat, mint más az egyszeregyet, s nem féltek demonstrálni az erejüket a folyosókon, de főleg az árnyékos sarkokban, titkok ködében. Nem volt kétséges, hogy egytől egyig halálfalónak állt mind. S most Piton is?! 

Egy pálcaintéssel megsemmisítettem a papírt, nehogy lebukjak a nagy nyomozásban, aztán járkálni kezdtem a szobában fel-alá. Mindazok a mesék, melyek csak arra voltak jók, hogy az éjszakában borzongjak egy kicsit, most megelevenedtek. Halálfalók… Egyszerre minden rémhír valóssá és testközelivé vált. Az ajtóra meredtem, és szinte láttam magam előtt, hogy benyit, és rajtakap azon, hogy minden titkát lelepleztem. A szívem egyszerre gyorsabban kezdett dobogni, kapkodva szedtem a levegőt, s talán a félelem számlája kellett volna írnom a reakciómat, holott tudtam, ez csak izgalom. Végre valaki felkavarja az állóvizet!

Megráztam a fejem. Tényleg erre vágyom? Fájdalomra és gyilkosságokra? A sötét varázslók jeges ujjaira a nyakamon?

Na, nem! Idegesen a hajamba túrtam, aztán intettem néhányat a pálcámmal. A székek a helyükre csúsztak, a ruhák takaros kupacba hajtogatták magukat, a papírkosár kiürült, és az egy halomba söprődött por is semmivé lett. Ha mindaz igaz, amit kitaláltam, akkor sokkal többet kockáztattam, mint ami még ésszerű lett volna. S mindezt miért? Hogy turkálhassak az egyik vendégünk holmijában? Felesleges és botor húzás volt a részemről. Sebes léptekkel hagytam el a szobát, s közben bizsergett a hátam, mintha valaki figyelne a sötétből. Megtorpantam a lépcsőn lefelé menet, és hátrapillantottam. Persze, nem volt ott senki, csupán én váltam hirtelen paranoiássá.

Időközben a kocsma vendégeinek száma megduplázódott. Mr. Taylor mellett Paxton Miller ült, az utca másik végén álló Calamus Pennabolt eladója, aki lelkes rajongója volt a Szellemszállás mítoszának. Ezen felül minden alkalmat kihasznált, hogy udvarolhasson nekem, amit én jobb híján rezignáltan tűrtem. Végül is, ha más miatt nem is, az emelt borravaló miatt csak megérte, ha kicsit kedves voltam vele. Mosolyt erőltettem az arcomra, odasétáltam hozzájuk, és jó néhány órán keresztül hallgattam, ahogy a legújabb elméleteit ecseteli arról a szellemcsapatról, mely folyton folyvást a régi épületben dúlt. Addigra Mr. Taylor bora elfogyott, és a beszélgetésük is megfeneklett, Frank pedig eléggé elálmosodott ahhoz, hogy udvariasan jelezze a vendégeknek, hogy közeleg a záróra.

– Ugyan, Frank, fiatal még az idő! – rikkantotta Paxton kipirult arccal, és felé lökte kiürült vajsörös üvegét, aztán elbódult mozdulattal átvetette a vállamon a karját. – Adj csak nekem még egy üveggel! Rosie sem akar még lefeküdni, nem igaz?

Frank rám nézett, majd félreértelmezve dermedt arckifejezésemet vállat vont, és odadobta nekem a kulcsokat. Aztán az ajtóig kísérte Mr. Taylort, ahol szívélyesen elbúcsúztak egymástól. Én közben kibújtam a fiú karja alól, és a pult mögé léptem, hogy elővegyek egy újabb üveg vajsört, és hogy addig se legyek a keze ügyében. Ahogy az ajtó kinyílt, jeges fuvallatok söpörtek végig az üres asztalok és székek között, de a szelek szárnyán más is érkezett. Egy kisebb termetű macskabagoly vitorlázott be a terembe, megállapodott Paxton előtt, és felé nyújtotta a lábát. A fiú azonnal leoldotta a levelet, mire a madár rögtön szárnyra is kelt, és kiröppent Mr. Taylor mögött a kocsmából.

– Jó éjszakát! – szólt Frank, és komótosan hátraballagott a hálószobája felé.

A tűz csendesen pattogott a kandallóban, Paxton kortyolt italából, majd feltépte a levelet, és gyorsan átfutotta annak néhány sorát. Szeplős arca egy pillanat alatt elsápadt, kezéből kiesett a vajsörös üveg, és éles csattanással landolt a padlón. Felpattant ültéből, de továbbra sem tette le a pergament, hanem újra és újra átolvasta.

– Mi az? – kérdeztem kíváncsian.

– Merlinre… – nyögte. – Az unokahúgom… Azonnal el kell mennem! – Néhány pénzérmét dobott elém, aztán már hátat is fordított nekem.

– Mi történt? –faggattam. – Paxton! 

Kiléptem a pult mögül, és utána indultam az ajtó felé, de ő már nem törődött velem. Felszakította a bejárati ajtót, és kirohant az éjszakába, s közben talán észre sem vette, hogy válla beleütközik egy sötét alakéba, aki viszont éppen, befelé igyekezett volna az ivóba. Kellett néhány perc, hogy rájöjjek, ki volt az, addig viszont ujjaim idegesen a pálcámra kulcsolódtak a talárom mélyén. Görnyedt, megtört, fáradt férfi jött felém lassú, vontatott lépésekkel, mintha minden mozdulat fájna neki. Megállt előttem, felemelte a fejét, és várakozóan meredt a szemembe, s nekem összerándult a gyomrom. Nem férfi volt az, csak egy fiú, Piton. Ő, és mégsem ő.

Mintha éveket öregedett volna. Arcán a ráncok elmélyültek, szeme hideggé és ijesztően méllyé, keménnyé vált. Nem is bírtam sokáig állni tekintete súlyát, lesütöttem szememet, és félreléptem az útjából, hogy be tudjon jönni. Lassan haladt el mellettem, de tartása addigra egyenes volt, és fejét is felszegte. Bezártam az ajtót, elsiettem mellette, és visszatértem a pulthoz, hogy onnan figyeljem, ahogy nehézkesen a lépcső felé tart. A kezembe vettem valamit, talán egy poharat, és feltűnő alapossággal kezdtem törölgetni, hogy úgy látsszék, csinálok is valamit, nem csak őt figyelem. Nem lehettem túl meggyőző, mert mielőtt eltűnt a falak mögött, még hátrafordult egy megvető pillantás erejéig.

Letettem a poharat, a pultnak támaszkodtam, és azt a pontot bámultam, ahol eltűnt a szemem elől. Bármennyire is próbált az ellenkezője szerint viselkedni, minden bizonnyal igazán ramaty állapotban volt. Talán meg is sérült. Pillantásom felkúszott a falon, és megállapodott a plafonon valahol ott, ahol a szobáját sejtettem. Mi van, ha a helyzete súlyosabb, mint gondolom? Mi van, ha reggel öntudatlanul találunk rá, vagy ami még rosszabb, holtan? Vajon mit szólna a kegyetlenségéről híres Nagyúr, ha frissen felavatott emberét rögtön elvesztené? Mit tenne velünk, ha kiderülne, hogy itt halt meg?

Valószínűleg semmit. Naiv gondolat volt a részemről arra gondolnom, hogy bármennyit is számítanak számára azok, akik a talpát nyalják. Mégsem tudtam elzárni magam attól a gondolattól, hogy vajon mi történik odafenn. Apám mondogatta mindig, hogy a kíváncsiságom fog a sírba vinni. Erre aztán megmakacsoltam magam. Hát, most nem adok neki igazat.

Határozott léptekkel kivonultam a pult mögül, közben a pálcámmal eloltottam a gyertyákat, betoltam a csálén álló székeket, és a hálószobám felé indultam. Nem számoltam azonban Paxton vajsörének darabjaival, melyek a földön hevertek szétszórva, s ahogy beleléptem a kiömlött italba, a sarkam azonnal kicsúszott alólam, s én a földre zuhantam. Átkozódva tápászkodtam fel, takarítottam fel a vajsör tócsáját és az üvegszilánkokat, melyeket a kandallóba szórtam. Visszapillantottam a pultra. Pontosan ott álltam akkor is, mikor a fiú elhagyta a kocsmát, és Mr. Taylor megjegyzést tett Franknek. Mit is mondott?

Ezekben a nehéz időkben jó mindenkinek a kedvében járni.

És milyen igaza volt! Mert pontosan tudtam, hogy miben vehetem hasznát annak, ha lekötelezem. Talán a tiszta úton járva nem válthattam valóra az álmaimat, de megpróbálhattam őket közvetve is elérni. Elég szóbeszédet hallottam arról, milyen befolyásos családok fiainak neve került kapcsolatba a Nagyúrral, és ahol ők vannak, ott a hatalom is, és ha hatalom van a kezükben, akkor mindenki azt teszi, amit ők akarnak. Talán az ő vállukon kapaszkodhatok a magasba. Nincs is jobb alkalom a megkörnyékezésére, mint a mai este, hiszen legyengülten engedékenyebbek az emberek, s így könnyebben megpuhíthatom.

Visszasiettem a hátsó pulthoz, és pálcám fényénél gyorsan főztem egy teát. Tálcára rakodtam a csészéket, a kancsót, a tejet és a cukrot, aztán belepillantottam a falra szerelt polcok mögötti tükörbe. Hosszúkás arc, keskeny orr és csillogóan kék szem figyelt engem világosszőke, göndör hajam alól. Igyekeztem ártalmatlan arckifejezést ölteni, ami meglepően könnyen ment, majd megragadtam a tálcát, és felsiettem a lépcsőn. Bekopogtam aztán választ sem várva benyitottam.

A kandalló előtt állt, és a párkányra támaszkodva a lángokat bámulta. Belépésemre az ajtó felé fordult, és arcán egy pillanatra zavart kifejezés tűnt fel. Talárja és köpenye az ágyra dobva hevert, s csupán egy szénfekete nadrág és ing volt rajta. Bal alkarját vastag kötés fedte, mely egy kisebb ovális foltban máris átvérzett, s ahogy odatévedt a pillantásom, feltűrt ingujját azonnal lehúzta, hogy eltakarja. Előtte a kandallópárkányon üres bájitalos fiola hevert, s talán ezzel magyarázható, hogy arca már kipirult volt, és mozgása is gyors, fájdalommentes. Ennyit a legyengültségéből származó előnyömről. Láthatóan nem örült érkezésemnek, s ezt zord arckifejezésével adta tudtomra. Mosolyt erőltettem az arcomra, és beléptem, sarkammal becsukva magam mögött az ajtót.

– Gondoltam, jólesne egy csésze jó meleg tea ebben a farkasordító hidegben – mondtam, s magam is meglepődtem, milyen vékonnyá vált a hangom. Ennek ellenére töretlen kedvességgel és bájjal folytattam. – Igazán cudar odakinn az idő, gondolom nagyon átfagytál. A nagymamám mindig azt mondta ilyenkor, hogy egy forró tea és egy jó könyv mindig felmelegíti az ember lelkét. – Felkuncogtam. – A nagyapám meg mindig hozzátette, hogy nem árt egy kupica Lángnyelv whisky sem. Igaz, neki minden nyavalyára ez volt a megoldása.

Mozdulatlanul meredt rám, s ez megakasztott a nem létező nagyszüleimről szóló mesélésben, mi több, el is bizonytalanított. Olyan arccal méregetett, amit az ember egy, a cipőjének talpára ragadt, szétkenődött gilisztának tartogatna. Talán kicsit túl sok volt a vetítés. Megköszörültem a torkomat, és megjátszott könnyedséggel átsétáltam a szobán, hogy a tálcát letegyem az asztalra. Metsző pillantással követte lépteimet, s a szemem sarkából láttam, hogy az ágyához lép, és kiveszi a talárja zsebéből a pálcáját.

Nem volt okos dolog menet közben hátrafelé figyelni, miközben tele volt a kezem. Ahogy az asztalhoz értem, megbotlottam az egyik szék lábában, és a tálca megbillent.

– Jaj! – kiáltottam fel, ahogy a teáskanna leszánkázott az asztalra, s ott felborulva elárasztotta a pergameneket, melyek kusza összevisszaságban hevertek. – Jaj, igazán sajnálom!

Mellettem termett, és miközben a kötényem zsebéből előhúzott hangedlivel próbáltam felitatni a teát, ő kikapkodott néhány iratot a többi közül, s közben, az arckifejezéséből ítélve, a pokolra kívánt. A kezdeti, talán meg sem lévő jóindulatát irányomban, egy pillanat alatt elveszítettem. Ez igazán nem volt a terveim között, és attól tartottam, végleg elvágtam magam alatt a közmondásos fát. De végül, ami először végzetes hibának indult, az adta a kezembe az eszközt, amivel kiköszörülhettem a csorbát.

Két papírost mentett meg mindenek előtt. Az egyik az a versecske volt, melyet korábban magam is észrevettem, a másik a házasságkötésről szóló újságkivágás. Csak ezek után kezdte összesöpörni azokat a további jegyzeteteket és pergameneket, melyek még az asztalon voltak, és megúszták a balesetemet. Összevontam a szemöldökömet, és magam elé idéztem azt a cikket. Pár nappal korábban jelent meg a Reggeli Prófétában, és történetesen én is olvastam. Akkor még csupán azért ragadta meg a figyelmemet, mert emlékeztem annak a fiúnak arcára, aki a mellékelt képen mosolygott. James Potter volt az, az elismert kviddicsező, aki után az iskola lányainak a fele epekedett csendben, vagy épp nem is olyan csendben. Amikor olvastam, elvigyorodtam a gondolatra, hogy vajon hány összetört szívet hagyott maga után, mikor igába hajtotta a fejét, ráadásul ilyen meglepően fiatalon. A párja pedig nem volt más, mint a csendes, mégis feledhetetlen jelenés, Lily Evans. A versikén az aláírás pedig csupán egy L-betű volt.

Hirtelen minden tisztává vált. Elvigyorodtam. Egész pontosan kristálytisztává. A zord tekintetű, sötétszívű, nemrégiben halálfalóvá avanzsált fiú gyengéd érzelmeket táplál valaki iránt? Milyen meglepő fordulat! Mire feltűnt neki, hogy megfagytam a törölgető mozdulatok közben, és felnézett rám, bennem már ki is alakult egy zseniális terv.

Észrevette a pillantásomat, és maga is abbahagyta a pakolást, aztán keze a zsebéhez siklott, a pálcájához. Egy másodperc alatt átlátott rajtam, és végre megszólalt:

– Mit akarsz tőlem?

Ledobtam a rongyot a kezemből, hátat fordítottam neki, és megtettem néhány lépést a szoba közepe felé, addig is átgondolva, mit akarok neki mondani. Végül ismét felé fordultam kihívó mosollyal, de közben felemeltem a kezem, hogy lássa, nincs bennem ártó szándék.

– Üzletet ajánlok.

– Nem érdekel az üzleted – mondta, szinte lenéző hangsúllyal, majd az ajtó felé intett. – Kifelé!

– Pedig jobban tennéd, ha érdekelne – feleltem, továbbra is mosolyogva. – Megtennék neked valamit, s ezért a… szolgálatért én is csupán egy szolgálatot kérnék.

A homlokába szaladt a szemöldöke, majd a férfiak alaposságával lassan végigmért, alulról felfelé. Most rajtam volt a lenéző pillantások sora.

– Ugyan, ne reménykedj! – csóváltam meg a fejem. – Nem, az ajánlatom egy másik nővel kapcsolatos.

Szememmel a papírok felé intettem, melyeket még mindig a kezében tartott, és vigyorogva rákacsintottam.

– Sokat járnak ám ide – duruzsoltam. – Ők is, és néhány barátjuk is. Felmennek a Roxfortba néhány órára, aztán visszajönnek, és még mielőtt továbbindulnának, megisznak egy vajsört, vagy valamit a vadőrrel. Kedves lány, annyit mondhatok. Mindig van mindenkihez pár bíztató szava.

– És akkor mi van? – kérdezte, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy elsötétedett a tekintete, és ökölbe szorult a keze, miközben beszéltem.

– Mindig úgy intézem, hogy én szolgáljam ki őket, főleg amiatt a jóképű Sirius miatt. Mindig én készítem el az italukat, és én is szolgálom fel. A nagybátyám már eléggé megbízik bennem ahhoz, hogy ne felügyelje a munkámat. Így semmi akadálya annak, hogy kicsit… megbillenjen a kezem. Pont a lány serlege felett.

A talárom belső zsebébe nyúltam, és elővettem egy kicsi üvegcsét, mely csurig volt egy kellemes árnyalatú, gyöngyházfényű főzettel. Megmutattam neki messziről, majd íves mozdulattal áthajítottam a szobán. A pálcát tartó kezével kapta el, aztán merengően a szemembe nézett felette, én pedig szó nélkül visszanéztem rá. Néhány pillanat töprengés után végül kinyitotta az üveget, és megszagolta annak spirális alakban felszálló gőzét.

– Amortentia – állapította meg.

Valóban az volt. A szerelmi bájitalt csupán egy hete szereztem be, de még nem volt merszem kipróbálni. Azt gondoltam, egy apró csepp bárki poharában kevés ahhoz, hogy mély szerelmet ébresszek vele az irányomba, ahhoz viszont bőven elég, hogy felkeltsem a figyelmét. Ez a figyelemfelkeltés pedig megduplázza majd a napi borravalómat, így pedig hamarabb gyűlik össze az az összeg, ami ahhoz kell, hogy újra nekivágjak a nagyvilágnak. Azonban minderre nem lesz szükség, ha Piton segít nekem.

Ő azonban megrázta a fejét, és visszadobta az üvegcsét.

– Ez csak akkor hatna, ha én tenném az italába.

– Részletkérdés – forgattam meg a szememet, aztán tovább duruzsoltam. – Na, mit szólsz hozzá? Képzeld csak el! A nő egyszerre csak ráébred, hogy téged szeret, otthagy csapot-papot, és a nyakadba veti magát. Neked nincs is más dolgod, csak lóra pattanni, és ellovagolni vele a naplementébe! Aztán az öledbe kapva bevinnéd a fehér kerítéses, piros cseréptetős házadba, amit hamarosan meg is töltene a gyerekzsivaj, s kéz a kézben öregednétek meg! És lenne egy kutyátok is. Hát nem ez lenne a tökéletes végkifejlet!?

Talán kicsit elszálltam a végére ezzel az idilli képpel, amit összeráncolt szemöldökével adott a tudtomra. Jó darabig nem felelt, csak mozdulatlanul állt, és maga elé meredt. A szívem a torkomban dobogott. Felfedtem hát az adut, neki csak el kellett fogadnia. Elnéztem a cingár, görnyedt hátú fiút, és arra gondoltam, nem csoda, hogy bájital nélkül nem tudta megszerezni a lány szívét. Nem igazán voltak egy súlycsoportban. Sem a megjelenése, sem a jelleme nem volt elég vonzó, talán még egy kevésbé csinos lány meghódításához sem. Neki is be kellett látnia, hogy csak így van esélye. Mégis, ahelyett, hogy lecsapott volna az ajánlatomra, csak állt, és meredt maga elé. Minden egyes másodperc, ami azzal telt, hogy gondolkozott, óráknak tűnt számomra, úgyhogy végül nem bírtam ki, megint meg kellett szólalnom.

– El ne siesd a döntést! – óvtam enyhe iróniával. – Addig is, elmondom, hogy miért van szükségem pont a te segítségedre. Azt csiripelték a kismadarak, hogy jóban vagy Lucius Malfoyjal. Igaz ez?

Alig láthatóan bólintott.

– Ő pedig annak az Abraxas Malfoynak a fia, aki oly sok művészeti intézményt támogat nagy összegekkel, többek közt a Laverne de Montmorency Táncszínházat is – folytattam.

Ezúttal már rám nézett, s az arckifejezése alapján sikerült teljesen kizökkentenem azokból a sötét gondolatokból, amelyek között járt.

– Mi köze ennek bármihez? – kérdezte.

– Nagyon is sok – feleltem. – Azt akarom, hogy intézd el, hogy felvegyenek a Táncszínház balett tagozatába!

– Micsoda? – horkant fel, és közben hitetlenül pislogott felém.

– Ne nézz így rám! – torkoltam le. – Ezt nem hirtelen felindulásból találtam ki, bármit is állít az apám! Hat éves korom óta táncolok, nem is akárhogy! Nem azért töltöttem annyi nyári tábort és felesleges éjszakát a táncstúdióban, hogy aztán mindenhonnan elutasítsanak azzal, hogy nincs megfelelő képzettségem! Nincs papírom róla, valóban, hogy egy elit művészeti iskolában tanultam volna a Roxfort helyett, ettől még tudok táncolni! De úgy látszik, ez sehova sem elég, kivéve persze, ha az embernek megvan a megfelelő protekciója.

Sebes, dühös léptekkel tettem meg a köztünk levő távolságot, és egészen közel hajoltam az arcához. A szeme elé emeltem a bájitalos üvegcsét.

– Na, mit mondasz? Megér neked annyit életed szerelmének szíve, hogy elbeszélgess a barátoddal?

Egy darabig fürkészően bámult a szemembe, aztán hátralépett, és vetett egy pillantást a kezében tartott cikkhez tartozó képen boldogan mosolygó párra. Megrázta a fejét.

– Ezzel nem kaphatom meg a szívét. Nem szeretne csak akkor, ha folyamatosan a bájitallal mérgezném. Ez nem igazi szerelem, csak valami megszállottság.

– Na és? – vontam vállat.

– Na és? – hördült fel. – Nem gondolod, hogy ezt már megtehettem volna korábban is? De mire mennék megszállottsággal, ha közben végig tudom, hogy valójában nem engem szeret?

– Ó, milyen romantikus! – gúnyolódtam. – Azt hiszed, én arra vágytam, hogy kapcsolatokon keresztül kerüljek be egy tánckarba? Hát nem! Azt akartam, hogy a tehetségemet ismerjék el, de látod, nem jutottam vele semmire.

Nem felelt. Elfordult tőlem, és kibámult az ablakon. Nem adtam fel.

– Na, és ha nem szeret? – kérdeztem, majd megvontam a vállam. – Attól még az ágytorna menne.

Nem gondoltam, hogy pont ezzel a félvállról vett megjegyzéssel fogom majd meg őt, de láthatóan tévedtem. Visszafordult hozzám, s olyan sötéten és csúnyán nézett rám, ahogy embert még nem láttam.

– No lám, fájó pontot tapintottam? – kaptam fel a fejem, és tovább ütöttem a vasat. – Szeretnéd, mi, ha te kaphatnád el őt, és nem a férje? Csak képzeld el, mit csinálnak ezek kettesben! Olyan párnacsatákat nyomnak le édes magányukban, hogy a huzatok pillanatok alatt elszakadnak, és a tollak csak úgy röpülnek a szobában, a szomszédok meg pironkodva csukják be az ablakokat meg az ajtókat, hogy ne kelljen hallgatniuk!

– Elég! – morrant fenyegetően.

– Nem, képzeld csak el! – nevettem a szemébe. – Az rugók csak nyikorognak és nyikorognak, az ágytámla eszelős sebességgel csattog a falon, s ő mindeközben csak kéjesen siko…

– Hallgass!

Két lépéssel szelte át a köztünk levő távolságot, olyan sebesen, hogy moccanni sem volt időm. Nekitaszított a kandalló melletti falnak, majd továbbra is odaszorítva engem, pálcáját a torkomnak szegezte.

– Elég volt! – sziszegte közvetlenül az arcomba.

Szemében olyan elementáris harag égett, ami egy pillanat alatt elvette a jókedvemet. Láthatóan nem sok választotta el attól, hogy rám szórja a legbrutálisabb átkot, amit csak tudott, hogy aztán még élvezze is, mikor megöl. Némán gratuláltam magamnak. Igazán remek ötlet volt felhúzni valakit, aki nemrég lett halálfaló, s ezt még csak nem is próbálta tagadni.

Nyeltem egy nagyot, és igyekeztem higgadtan viszonozni gyűlölettel terhes pillantását. Ismét felemeltem az üvegcsémet.

– Ez mind a tiéd lehet – duruzsoltam. – Ezt mind megteheti veled is.

Felemeltem a másik kezem is, noha nem voltam benne biztos, hogy okos dolog-e megérinteni, míg ilyen dühös. Azért mégiscsak végigsimítottam az arcát óvatosan, lassan.

– Miért ne segíthetnénk egymáson? – suttogtam közben csábosan.

Elhalt az indulat fénye a szemében, s helyébe undor lépett. Pillantása a lelkem mélyéig hatolt, és talán olyan dolgot látott meg ott, amelyről még magamnak sem volt fogalmam. Elhajolt a kezem elől, s hátrált egy lépést, de közben végig marokra fogta a talárom nyakát. Egy pillanatig sem habozott. Elrántott a faltól, az ajtóhoz vonszolt, majd egyszerűen kipenderített a folyosóra. A szemben levő fal kapott el, s mögöttem hangosan, mélyen döngve zárult be az ajtó.

Túllőttem a célon. Tudtam, hogy miattam esett kútba a megállapodásunk, de mégis rá voltam dühös. Pedig már majdnem sikerült megkaparintanom! Mérgemben legszívesebben belerúgtam volna az ajtóba, de inkább visszafogtam magam, nehogy kamatostul kapjam a nyakamba azokat az átkokat, amelyektől eddig valamiért megkímélt. Ellöktem magam a faltól aztán lemasíroztam a lépcsőn, s közben minden lépcsőfokhoz odavertem a talpam, hátha ezzel csillapszik haragom.

Nem csillapodott. Másnap Piton kijelentkezett, s mivel épp akkor érkezett meg az aktuális vajsörös teherseprű, amivel Frank szokott foglalkozni, úgy esett, hogy velem kellett elintéznie. Kerültem a pillantását, de ő is az enyémet. Egy szó nélkül rendeztük le az aktust, s mikor végeztünk, köszönés nélkül vitorlázott ki a hóesésbe hosszú, lobogó köpenyében. Közel álltam hozzá, hogy valamit utána vágjak mérgemben.

*

– Egyáltalán mit kerestél te a Három seprűben? – kérdezem felháborodva. – A te fajtád nem a Szárnyas Vadkanba jár inkább?

Nem felel. Valójában nem sokkal szűkszavúbb, mint életében. Válaszként csupán felvonja a szemöldökét, és sokatmondóan pillant rám. Hosszan meredek rá, hátha meg tudom fejteni, mit is akar mondani ezzel, és végül meg is értem.

– Ó, hát persze! – sóhajtom. – Arra vágytál, hogy találkozz vele. Arra vágytál, hogy lebeszéljen arról, amire akkor készültél. Milyen édes… – teszem hozzá gúnyos hangsúllyal.

– Mondtál valamit? – hallok egy hangot, és felnézve Tobbyt veszem észre közvetlenül mellettem.

– Azt kérdeztem, hoznál-e nekem egy teát, kedveském – mondom a zavar legkisebb jele nélkül.

– Ja, igen! Máris hozom, Rosmerta néni – feleli, majd vet egy értetlen pillantást az asztal túloldalán levő üres szék felé.

Figyelem a fiút, ahogy a pult mögé megy, és ijesztően lassan elpiszmog a teámmal. Ha nem lenne olyan szexi, már biztos, hogy kirúgtam volna. De az észbeli és ügyességbeli hiányosságait nagyon jól ellensúlyozzák a ruhái alatt domborodó izmai, kreolosan barna bőre, apró csigákba göndörödő, sötét haja és pimaszul helyes arca. Félrehajtott fejjel bámulom, még vissza nem tér hozzám, és leteszi elém a tálcát. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy elpirul, ahogy észreveszi arckifejezésemet.

– Köszönöm, kedveském – mosolygok rá.

A fiú megfordul, és sebesen visszatér a pult mögé, én pedig kitöltöm magamnak a teát. Ahogy a cukorért nyúlok, pillantásom Piton arcára siklik. Végigmér, aztán rosszallóan megcsóválja a fejét.

– Ne nézz így rám! Nekem már csak ez maradt – mondom egy vállvonással.

Arca már nem olyan fiatal, mint korábban volt. Bár ráncai nem szaporodtak el, mégis alaposan elmélyültek, szeme alatt sötét karikák híznak, arckifejezése merev. Immár tudom, hogy ezzel feszültségét próbálja leplezni. Pont, mint második találkozásunkkor.

*

Fullasztóan forró volt abban az évben a július. A már számos alkalommal megrendezett Roxmortsi Nyári Mulattságok előző nap ért csúfos véget, hiszen a háború árnyékában senkinek sem volt mersze nagyobb tömegben mutatkozni. Csupán néhányan ténferegtek a foghíjas pavilonok között, tipikusan azok a figurák, akik mit sem törődve jómóddal és karrierrel, egyik rendezvényről a másikra utaznak, hogy réveteg élvezettel szívják ki az élet velejét az utolsó cseppig. Szűkös idők voltak ezek, hisz a kocsma forgalma is ugyanúgy pangott, mint a fesztiválé.

Ez persze nem jelentette azt, hogy mindig üres volt a nagyterem, csupán egyre kevesebben jöttek. Az ominózus éjszakán is jó néhány asztaltársaság volt nálunk, s elég munkával láttak el ahhoz, hogy ne vegyem észre az új betérőt. Egyik asztaltól a másikig szálldostam, akár egy pillangó, s közben bájosan csicseregtem a vendégekkel. Mindig megtaláltam a közös hangot, akárkivel is hozott össze a sors, s mindig pontosan tudtam, mit kell mondanom ahhoz, hogy megkedveljenek. Könnyen szereztem meg minden kósza pletykát vagy félve elsuttogott titkot, s a meglepő az volt ebben, hogy csak igazán szélsőséges esetekben kellett bevetnem a zsebemben tartott bájitalt. Csupán akkor, ha a jó szónak vagy simulékony személyiségemnek nem vettem hasznát. Az egyik társaságnál hangosan kacagtam a vicceken, s közben könnyedén kacérkodtam a férfiakkal, a következőnél lelkesen szidtam az éppen aktuális bűnbakot, majd továbblépve hosszan vigasztaltam a világ szégyenletes dolgai fölött kesergőt. Rettenetesen jó voltam ebben, ha más miatt nem is, akkor azért, mert élveztem, hogy mások életében olvasgathatok, akár egy nyitott könyvben, mi több, egy-egy elejtett megjegyzéssel magam is hozzátehettem a részemet az életekhez.

Az idő így gyorsan telt, s egyszerre csak azon kaptam magam, hogy a pult mögött állva törölgettem a poharakat, s közben az egyre ritkuló vendégsereget fürkésztem. Az egész napos talpon léttől addigra már egészen elfáradtam, de figyelmem a hírek és pletykák iránt cseppet sem lankadt. Frank az ajtóhoz ment, hogy beengedjen egy kis friss levegőt, s a nappali kánikula után a hűvös szellő, mely egy pillanat alatt bebarangolta a termet, igazán felüdítő volt.

– A hármasból panaszkodtak a szobára – szólt a nagybátyám, miután visszatért.

– A hármasból? Ki van a hármasban? – kapom fel a fejem.

– Egy férfi.

– Mi baja? – kérdeztem összevont szemöldökkel.

– Azt nem mondta. Azt kérte, menjen fel valaki tisztázni a helyzetet. – Csípőre tette a kezét, és nagyon komolyan nézett rám. – Rosmerta, tudod, hogy a szobák tisztán tartása a te dolgod. Ugye nem kell megint elmagyaráznom, mi a teendő, miután távozott az egyik vendég?

– Frank, már két éve itt vagyok! – méltatlankodtam. – Ha nem mondta el ezerszer, akkor egyszer sem. Pontosan tudom, mi a dolgom!

– Mégis panasz érkezett – állapította meg.

– Az a kedves vendég nyilván nem tudja, kit zaklasson jó dolgában – morogtam és összefontam magam előtt a karomat.

– Az a kedves vendég fizeti a vacsorádat, tehát akkor zaklat téged jó dolgában, amikor csak akar! – mondta, immár nem titkolva indulatát. – Indulj, és bármi baja is van, kérj tőle bocsánatot!

Lecsaptam a rongyot a pultra, aztán sértetten kivonultam a pult mögül. Odakinn azonban már átrendeztem a vonásaimat. Bájosan rámosolyogtam a hozzám legközelebb eső asztaltársaságra, s mellettük elmentemben kedvesen végigsimítottam Paxton vállán. A fiú ábrándos tekintettel, méla mosollyal fordult utánam.

– Rosmerta, kedvesem, hová mész? – kérdezte.

Angyali mosollyal fordultam vissza, és könnyedén, bájosan feleltem.

– Csak fel kell szaladnom az egyik vendéghez. Sec-perc az egész.

– Aztán siess ám!

Incselkedve rákacsintottam, aztán elfordultam, hogy folytassam az utamat, s közben mosolyom leolvadt az arcomról. Felsiettem a lépcsőn, majd megálltam az egyik ajtó előtt. Újra átrendeztem a vonásaimat, ezúttal szelíd, együgyű, szolgálatkész kifejezést öltve. Aztán bekopogtam. Alig néhány pillanat telt el, mire a vendég feltépte az ajtót, s ebből arra következtettem, hogy egész végig ott várakozott mögötte.

Egy kéz nyúlt ki, megragadott, aztán berántott a szobába. A hirtelen támadt lendületem megpörgetett odabenn, s mikor végre visszanyertem egyensúlyomat, csak akkor tudtam megnézni, kivel is van dolgom.

– Te!? – köptem, mikor felismertem Pitont.

Meglendítette a pálcáját, mire éreztem, hogy az enyém kicsúszik a zsebemből, és rövid repülés után a tenyerén landolt. Aztán elfordult tőlem, és az ajtót bűvölte meg.

– Disaudio!

Miután felmértem, hogy feleslegesen kapok a pálcám után, egyszerűen összefontam magam előtt a karom, és hűvös arckifejezést öltöttem. Tudtam, hogy veszélyes figura, hiszen egyre több rémtett híre jutott el hozzánk, egyre több elsuttogott apró részlettel. Tudtam, mennyi mocskos dologban volt benne a keze, s én lefegyverezve álltam mellette, mégsem féltem. Biztos voltam benne, hogy ha borzalmakat akarna csinálni, akkor azt biztosan nem egy zsúfolt kocsma emeleti helységében tenné, azt hazudva a kocsmárosnak, hogy baja van a szoba felszereltségével.

– Na, mi van, nem elég pihe-puha a párnád? – kérdeztem gúnyosan. Talán vele is el kellett volna játszanom azt, amit odalenn szoktam, de valószínűleg hiábavaló próbálkozás lett volna bájologni vele. Ha más nem is, ő biztosan átlátna rajtam egy szempillantás alatt.

Visszafordult hozzám. Megdöbbentett, hogy mennyivel idősebbnek és érettebbnek tűnt korábbi önmagánál. Mintha nem csak két év telt volna el, hanem egy egész évtized. Arca nyúzott volt, sápadt, beesett, mint aki már napok óta egy percet sem aludt, s merev, feszült kifejezés ült rajta. Bőre fáradt, elszürkült volt, és frissen szerzett ráncok szabdalták. Szemei körül sötét karikák híztak, de pillantása éber volt és kemény. Komorsága olyan dolgok emlékét őrizte, melyekbe én bele se akartam gondolni. Fürkészően figyelt engem egy percig, majd megszólalt.

– Azt akarom, hogy csináljuk!

Hangja halk volt és rekedt, mégis ellentmondást nem tűrően beszélt. Sejtettem, hogy miről van szó, mégsem akartam úgy tenni, mint aki együttműködik vele. Felvontam a szemöldökömet.

– Szivi, először talán fizess nekem egy italt.

– Nem vagyok vicces kedvemben – mondta összevont szemöldökkel.

– Hát, azt nem kétlem – bólintottam. – Csodálom, hogy egyáltalán a szót ismered.

Zord pillantással végigmért, majd összeszűkült a szeme. Hirtelen mozdulattal a zsebéhez kapott, s én támadásra számítva összerezzentem. Alig észrevehető mosollyal nyugtázta reakciómat, aztán a talárjába nyúlt, de csupán egy borítékot vett elő.

– Tudod, mi ez? – kérdezte.

– Feltételezem, egy levél – morogtam.

– Pontosan az. – Szeme megvillant, és kis szünetet tartott. – Méghozzá Abraxas Malfoy levele a Táncszínház igazgatójához, melyben téged ajánl, mint új, felfedezésre váró csiszolatlan gyémántot.

Ezúttal nem jutott eszembe egy gunyoros megjegyzés sem. Eltátott szájjal, szótlanul meredtem a borítékra, s éreztem, hogy légzésem felgyorsul, a szívem gyorsabban kezd el verni, s egyenesen a fülemben dobol. Nagyot nyeltem, aztán hosszú pillanatok után elszakítottam a tekintetem a levéltől, és az arcára néztem. Fölényes kifejezéssel figyelt, mintha már a markában lennék. És tulajdonképpen ott is voltam.

– Mutasd! – szólaltam meg végül. – Látni akarom, hogy valódi-e.

Szó nélkül teljesítette a kérésemet. Feltépte a borítékot, kihajtogatta a levelet, és elém tartotta. Érte nyúltam, de elhúzta tőlem. Hajthatatlan tekintettel figyelt, szóval nem vitatkoztam, hanem gyorsan átfutottam a pergamenre írt sorokat az ő kezében. Pontosan az állt benne, amit látni akartam; a pecsét, az aláírás és egyébként is, minden a helyén volt, és igazinak nézett ki. Persze, nem lehettem benne teljesen biztos. Még sosem láttam Malfoy kézírását. Éppannyira lehetett a levél hamisítvány, mint igazi.

– Tegyünk úgy, mintha hinnék neked – szólaltam meg némi töprengés után. – Mit kérsz cserébe?

– Azt, amit a múltkor felajánlottál.

– Áh – bólintottam. – Tehát még mindig Lilyvel akarsz… párnacsatázni. Két év elteltével is.

– Ennek semmi köze a szexhez – mondta enyhén sértett felhanggal.

– Na, persze! – hitetlenkedtem. – Mert a férfiak ilyen erkölcsösek... Ne is tagadd, hogy addig párnáznád a kiscsajt, amíg csak bírja! Vagy még tovább is.

Nem felelt, csak egykedvű kifejezéssel az arcán figyelt engem, úgyhogy elfordultam tőle, és járkálni kezdtem a szobában. Az én ügyem fontos volt nekem, de az övé...! Ő elég elkeseredett volt ahhoz, hogy olyan valakitől kérjen segítséget, akit nem is ismer. Sőt, aki kifejezetten ellenszenves neki. Eljött egy olyan helyre, ahol minden egyes másodperccel a lebukását kockáztatja, és úgy egyezkedik velem, hogy én tulajdonképpen bármelyik percben riadót fújhatok. Miért olyan biztos benne, hogy nem teszem? Ennyire nyilvánvalóan megvesztegethető volnék?

Nagyon akarja azt a nőt, ha mindezt vállalja érte. De miért pont most jött el? Már két éve is szerette, mi változott azóta? Miért lett neki hirtelen ilyen fontos? Aztán eszembe jutott valami. Megtorpantam, és csúfondáros mosollyal néztem vissza rá.

– Ó, értem már! Nem az a hír járja róla, hogy terhes? – Megjátszott vidámsággal rákacsintottam. – Valld csak be, hogy erre gerjedsz, te kis huncut!

Ezúttal sem húzta fel magát, még második hergelő megjegyzésemre sem. Csupán egy fáradt pillantással válaszolt.

– Segítesz, vagy sem? – kérdezte hidegen.

Nem feleltem. Nem volt egyszerű a kérdés. Persze, csak egy mozdulatomba kerül az, amit kért, s cserébe teljesülnek az álmaim, de valami azt súgta, elég elkeseredett ahhoz, hogy többet is kicsikarjak belőle. Minek érném be egyszerűen a levéllel, ami talán nem is igazi, ha megkaphatok ennél többet is? Éreztem, ahogy számító vigyorra húzódik a szám, és látványosan felsóhajtottam.

– Nem is tudom… Két éve még benne lettem volna, de most? Eltelt két egész év! Az ebben a műfajban olyan, mint egy élet. Tudod, mi minden történhet ennyi idő alatt? Csillagok tűnnek fel és zuhannak a mélybe, botrányok robbannak ki, majd hunynak el, és új trendek kerülnek elő. Miből gondolod, hogy tudtam tartani velük az iramot? És mi van, ha már nem is akarom az egészet? Mi van, ha ennyi idő alatt már elfelejtettem ezt az álmomat, és lemondtam a karrierről. – Kiszámított, felszültséget keltő szünetet tartottam, aztán ismét felsóhajtottam. – De, tudod mit? Tegyük fel, hogy még mindig akarom. Tegyük fel, hogy még mindig szükségem van arra a levélre. De miért kellene elhinnem, hogy valóban Malfoy írta? Hiszen nem bizonyítja semmi, hogy az a levél valódi, csupán a te szavad. És ez nekem édeskevés.

Megtehette volna, hogy leáll velem alkudozni, vagy elkezdi bizonygatni a levél hitelességét. Én ezt tettem volna. De ő nem. Csak felvonta a szemöldökét, és ennyit kérdezett:

– Mit akarsz még?

Fogós kérdés, és még nem is tudtam pontosan a választ rá. Mi mást akarhatnék még azon a levélen kívül, ami beteljesítheti az álmaimat? Semmit. Mindent. Mi az, amire mindennél jobban vágytam abban a szent pillanatban, és amit ő megadhatott volna nekem?

Járkálni kezdtem a szobában, s közben törtem a fejem. Átkoztam magam, hogy bár kaptam még egy lehetőséget, nem tudtam vele élni. Egyelőre. Hogy addig is teljen az idő, félvállról odavetettem neki:

– Hogy nem ismertek fel, mikor bejöttél?

– Százfűlé-főzet – felelte egyszerűen, mintha ezzel mindent megmagyarázna.

– Az mi?

– Hogyhogy mi? Hatodikos tananyag a Roxfortban! – mondta kissé felháborodva.

– Nem jártam ki a hatodikat – ráztam meg a fejem.

Felvont szemöldökkel végigmért, ezúttal fölülről lefelé.

– Ezen meg sem lepődök.

Megtorpantam. Ezt komolyan tréfának szánta? Egy másodpercig csak tátottam a számat, aztán én is végigpillantottam magamon. Pontosan úgy néztem ki, mint egy pincérnő, és az is voltam. Nem volt benne a munkaköri leírásomban, hogy perfekt legyek a bájitalokból.

– Visszavonom a korábbi megjegyzésemet, ami a viccekre vonatkozott – dünnyögtem még mindig csodálkozva, de alig bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.

Tovább folytattam a járkálást és a gondolkodást, ezúttal hangosan:

– Minimum két éve epekedsz Lily után, bár ha tippelnem kéne, azt mondanám már sokkal régebb óta. Nyilván mára már tudod, hogy nem vagy az esete, mégsem próbáltad még meg az Imperius-átokkal a hatalmadba keríteni, vagy korábban bájitalt adni neki. Sőt, velem is leültél tárgyalni, és közben még a zseniális beszólásaimat is tűröd ahelyett, hogy egyszerűen megbűvölnél. Most még védekezni sem tudnék – tártam szét a kezem. – Miért nem teszed hát?

Hosszan nézett rám, olyan hosszan, hogy már azt hittem, nem kapok választ. Tekintete elsötétült, mintha készülne valamire, de aztán felszegte fejét, és mégiscsak megszólalt.

– Túl sokakat tartok már az elmém uralma alatt. Nem tudom ennyire megosztani a figyelmemet – arca kifejezéstelen volt és hűvös, mégis olyan metsző pillantással figyelt, hogy tudtam, ha rosszul reagálok, eljátszom a fölényemet. Ez ugyanis felért egy tanúvallomással.

Felnevettem, bár nem túl őszintén, csupáncsak azért, hogy elbagatellizáljam a helyzetet.

– A halálfalók meg a ti apró-cseprő mindennapi kis problémátok. Ó, ti szegények! – köszörültem rajta a nyelvemet, de erre sem reagált. Kezdett zavarni, hogy ilyen jól kezeli az összes megjegyzésemet. Miért nem húzza fel magát?

Ki akartam rángatni ebből a megjátszott békességből. Egy valamire való halálfaló már a második beszólásomat sem tűrte volna szó nélkül, ő meg csak állt, a zord arckifejezése mögé rejtőzve, mint aki jelen sincs. Tudni akartam, mi rejlik a felszín mögött. Egy halk, cincogó hang a fejemben, valahol hátul riadót fújt, erre a gondolatra, de nem hallgattam rá. Látni akartam az igazi természetét. Még azt is tudtam, hogyan érhetem el, hiszen minden vendégről tudtam, hogyan férkőzhetek a kegyeibe. Azt is éreztem, hogy mi az, ami őt talán kihozza a sodrából.

Az ablakhoz sétáltam, és nekidőltem a párkánynak. Éreztem, hogy folyik a hátamon a víz, mely egyaránt volt köszönhető a kánikulának és a helyzet okozta izgalomnak. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán kinyitom az ablakot, de ebben a melegben nyilván nem ok nélkül volt zárva. Fürkészően méregettem, s ő ismét hűvösen viszonozta a pillantásomat. Ellépett az ajtótól, ahol azóta is állt, és a szoba belseje felé indult. Köpenye szárnyként lebbent meg mögötte, s lágy lepelként burkolta be, ahogy a fél karjával a sötéten ásító kandallópárkányra dőlt.

Összefontam magam előtt a karom.

– Miért jöttél vissza hozzám? Miért most? – kérdeztem, s igyekeztem olyan pillantással nézni rá, mellyel ő korábban a lelkem mélyéig is ellátott. – Mi változott meg, hogy ennyire sürgős lett a dolog?

Ugyanolyan érzelemmentesen nézett vissza rám, mint korábban, egy percig elmélázott az arckifejezésem felett, majd csúfondárosan elmosolyodott.

– Jól mondtad. Már nem bírok a vágyaimmal.

Lám-lám, ő is inkább elbagatellizálta a választ. Eszerint tényleg fontos volt neki ez a titok. Hiszen olyan egyszerűen válaszolt a korábbi kérdéseimre, most pedig terelni próbált.

– Ejnye, Piton, ne szédíts! – forgattam meg a szemem. – Az igazat akarom! Mesélj nekem!

– Nincs mese! – ellökte magát a faltól, és lépett egyet felém. – Döntsd el végre, mit akarsz!

Azt akartam, hogy levesse az álcát. A lelkét akartam a tenyeremen. Hosszú idő után ő volt az első, akivel komolyan meg kellett küzdenem, aki nem tárulkozott ki nekem egy mosolyért, egy kacsintásért. Igazi titok volt ő. És én oda voltam a titkokért. Igazi, valódi életekben akartam pezsegni, lebzselni, átírni, megváltoztatni őket. Érezni akartam a hatalmamat.

– A választ akarom! – feleltem, és én is léptem egyet felé. – Mondd el, miért, és a tudásom, a szolgálatom a tiéd! Ezt az egyetlen apróságot kérem tőled. Mondd. El. Miért.

Hűvössége egy pillanat alatt semmivé lett, de nem a hőn áhított indulat jelent meg arcán. Pillantása, mellyel végigmért olyan átható és erős volt, hogy éreztem, ő egy szempillantás alatt belátta lelkem minden apró bugyrát. Neki nem kellett kérdéseket feltennie és alkudoznia. Ökölbe kellett szorítanom a kezemet, és a tenyerembe vájó körmeim fájdalmával kellet magamat arra kényszerítenem, hogy ne süssem le a szemem. Így aztán láttam, ahogy arcvonásai átrendeződnek, meglágyulnak, aztán újra megkeményednek. Végül arcán olyan undorral figyelt engem, mint még soha senki. Ebben a pillantásban pondró voltam csupán egy király talpa alatt.

– A Nagyúr meg akarja ölni – felelte. – Meg akarom menteni.

Egy hajszálnyira voltam attól, hogy feltárja magát. Egy vékony, szakadékony hajszálnyira. Elmosolyodtam.

– Rossz válasz – suttogtam, s tudtam, megkaparintottam őt. – Ő mindannyiunkat meg akar ölni. És Lily eddig is az útjában állt. Miért most? Válaszolj!

Tekintete elsötétült. Hosszú percekig nyúlt a csönd, s mikor végre megszólalt, mélyről, iszonyú mélyről törtek fel belőle a szavak, melyeket alig bírt kimondani elfojtott indulata miatt.

– A gyerek miatt. A gyerek kell neki.

Tehát mégsem ő gerjedt a terhes nőre, hanem más valaki, igaz, nem pont úgy, ahogy először gondoltam. Érdekes.

– Mire kell minden idők legnagyobb mágusának egy gyerek? Miért olyan fontos neki, hogy halott legyen? – értetlenkedtem.

– Nem a gyerek kell neki, hanem amit jelent! – morogta ingerülten.

– Merlinre, mit tud jelenteni egy gyerek? – méltatlankodtam. – Hogy az embereknek vannak még szaporítószerveik? Megmutatom én ezt neki gyerek nélkül is. Nem! Ezzel nem győzöl meg! Miért, Piton? Honnan támadt az az ihlet, hogy egy csecsemőre támadjon?

Egy pillanatig még a szemébe néztem, így láttam, ahogy villan egyet, majd lesütötte a tekintetét, és elfordult tőlem. Egész tartása megmerevedett, s szinte érezni lehetett, ahogy megnő a szobában a feszültség. De már késő volt számára ahhoz, hogy tovább titkolózzon. Tudtam, mit jelent a gesztus. Bűntudatot. Nyilván addig sugdosott Voldemort fülébe, míg meg nem fogant benne a gondolat, hogy végezzen velük. Hirtelen teljes lett a kép, és a megszerzett diadaltól és a kárörömtől felkacagtam.

– Ó, ember, elismerésem! – kiáltottam. – Te adtad neki az ötletet, nem igaz? Pusztuljon csak annak az átkozott himpellérnek a fattya! Mesterien gonosz húzás volt, le se tagadhatnád, hogy kitől tanultál!

Odaléptem hozzá, hogy meglapogassam a vállát, ám ekkor felém fordult, s tekintete súlyától megfagytam a mozdulat közben.

Most már láttam őt. Csak egy elesett kisfiú volt, aki rádöbbent, hogy a nagygyerek, aki miatt nem veri meg őt a többi kölyök, most az ő labdájával akar játszani, és ő tehetetlen ez ellen. Láttam a szomorú pillantást a lehulló álarc alatt, s tudtam, nem kell neki más, csak az anyukája, aki elveszi a nagyfiútól a labdát, vagy valaki, aki semmissé teszi a hibáját. De nem kapott mást, csak egy nagyszájú szőke pincérnőt, aki, bár megteszi, amit meg kell, de előtte még ki is neveti. Csupán egy kisgyerek. És mit tesz ebben a helyzetben egy ilyen sötét tekintetű kisgyerek? Megfogja az első macskát, magával vonszolja az alagsorba a piszokok, a pókfészkek és kacatok közé a félhomályba. Aztán megnézi, hogy mi van belül, a puha bundája alatt, és kideríti, hogy meddig tud nyávogni az az állat.

De neki nem volt macskája. Nem állt előtte más, csak egy nagyszájú, szőke pincérnő, aki ugyan olyan fegyvertelen volt, mint egy macska volna. A szemem előtt öntötte el a vörös köd az agyát, s én akaratlanul is hátrálni kezdtem. Felélesztettem hát a bestiát, megkaptam, amit akartam. Most pedig bűnhődni fogok érte.

Olyan gyorsan mozdult meg, hogy szinte nem is láttam. Mellettem termett, és a falhoz taszított, s pálcáját a nyakamnak szorította, s olyan düh égett benne, hogy a pálca hegye izzó szénként perzselte a bőrömet. Pontosan ugyanúgy álltam tehát a falnál, mint két évvel ezelőtt. Hát semmit sem tanulok? Csak reménykedni mertem benne, hogy ezúttal is megúszom annyival, hogy kirak a szobájából, de a szeméből ennél sokkal borzalmasabb dolgokat olvastam ki.

Ösztönösen felemeltem a kezem, és a mellkasának döntöttem, hogy eltoljam magamtól. Éreztem, ahogy szíve megveszekedett tempóban dübörög a tenyerem alatt, és éreztem azt is, hogy egész testében megfeszül.

– Sajnálom, sajnálom! – habogtam éles, vékony hangon. – Ne tedd meg! Kérlek!

– Ugyan, miért ne tenném? – sziszegte egyenesen az arcomba.

Okosan kellett felelnem. Ezúttal tényleg okosan. Hirtelen ötlettől vezérelve a zsebembe nyúltam, és előhúztam ez egyetlen dolgot, ami még talán a védelmemre szolgálhat: a bájitalos üvegcsét.

– Megteheted. Bánthatsz, ha akarsz. Aztán a szavamat adom majd, hogy hallgatok rólad és a tervünkről. A poharába öntöm majd az italt – emeltem a szeme elé az üvegcsét. – Te figyelhetsz majd messziről. De semmit sem ér majd, ha elsírom magam az asztalnál, és elmondom, mennyire félek tőled. Elmondom majd akkor, hogy mire készülsz. Hogy miért kell meghalnia a gyereknek. És ők a gondjaik alá vesznek majd, és te majd akkor buksz el.

Tekintete ismét hideggé vált, de az indulat még ott csillogott a felszín alatt. Megfeszült a talárom nyaka körül a keze, s kis híján elszorította a torkomat, és a levegő útját. Az arcára simítottam a tenyerem, és vigasztalóan megsimogattam.

– Eressz el, és a tiéd vagyok. Tiéd minden tudásom, minden cselem, minden szavam. S ha mégis lebuknék, egy pillantással sem árullak majd el. Igazi szolgád leszek! Leteszem, ha kell, még a Megszeghetetlen Esküt is.

Töprengeni látszott. Szinte nyomon tudtam követni, hogyan suhannak el arca mögött az érzelmek és a gondolatok, s én minden erőmmel azon reménykedtem, hogy elfogadja, amit ajánlok.

Ám ekkor durranás hasított a csöndbe, s mindketten a kivágódó ajtóra kaptuk a tekintetünket. Egy férfi állt ott, kivont pálcával, s arcán döbbent kifejezéssel.

– Paxton! – kiáltottam fel, és rajtakapottan levettem kezemet Piton arcáról.

Csupán egy pillanatig hezitált, de ez elég volt Paxtonnak ahhoz, hogy megelőzze. Abban a pillanatban, ahogy Piton eltaszította magát tőlem, a pálcája hirtelen kiugrott a kezéből, és széles ívben átrepült a szobán, hogy a dühös férfi lába előtt érjen földet. Továbbra is előre szegezett pálcával lépett beljebb a szobába, haragtól eltorzult arccal, szinte remegve.

Én is elléptem a faltól, és csitítóan felemeltem a kezem, majd óvatosan felé indultam.

– Paxton, nyugodj meg! – kértem látszólag higgadtan. – Ez nem az, amire gondolsz.

– Igazán? – kérdezett vissza szinte üvöltve. – Akkor mi, Rosmerta? Valóban nem egy hírhedt sötét varázslóval találtalak volna téged kettesben, méghozzá szemérmetlen helyzetben?

De igen. Félreérthetetlennek tűnik az egész, s ha magyarázni kezdeném, mégis mit mondhatnék? Az igazságot? Ugyan már!

– Paxton, nyugodj meg! – ismételtem.

– Nyugodjak meg? Hogy nyugodnék meg? – tajtékozott. – Feljövök, hogy megnézzem, mi tart ilyen sokéig, és te pont vele vagy?

A szoba közepén álltam a két férfit egymás elől takarva. Nem féltettem Pitont, annál inkább a levelét, de Paxtont sem, hiszen a mögöttem álló varázslót lefegyverezték, így nem árthatott neki. Nem forgott egyelőre más kockán, csak a jó hírem, a megítélésem. A legnagyobb kincsem.

– Állj félre, Rosmerta! – kiáltotta Paxton. – Végezni akarok vele!

– Ugyan már, Paxton! Hidd el, nem ér ennyit az egész! – győzködtem, egyre elkeseredettebben.

– Nem ér annyit az egész? – visszhangozta, és végre rám nézett, nem a hátam mögé. Szemében már nem égett az a csillogó fény, amit korábban mindig láttam, ha rám nézett. Nem. Egy szempillantás elég volt hozzá, hogy meggyűlöljön. Fintorogva mért végig. – Ha más nem is… az unokahúgom élete megér bármit!

– Micsoda? – meredtem rá értetlenül.

– Jól hallottad! Ez a szemét ölte meg őt két éve!

Gondolkodás nélkül megfordultam, hogy Pitonra nézzek. Arcán egykedvű kifejezéssel figyelte az eseményeket, de a szeme lángolt a dühtől. Köpenyébe burkolózott, mintha gúzsba akarná kötni magát, hogy visszafogja indulatait. Visszafordultam Paxtonhoz.

– Paxton, te nem vagy gyilkos – mondtam. – Biztos vagyok benne, hogy csak egy félreértésről van szó. Ereszd le a pálcát, kérlek! Mi is teljesen fegyvertelenek vagyunk.

– Felejtsd el! Én ma még végzek ezzel az emberrel! Tulajdonképpen szerencsésnek érezhetem magam, mert pont vele kaptalak téged rajta! – mondta mérgesen, de arca fájdalmas grimaszba torzult. – Állj félre, vagy téged is elátkozlak!

– Paxton… – kezdtem volna, de a fiú nem várta meg, hogy befejezzem.

Feleslegesen széles, színpadias ívben meglendítette a pálcáját, hogy eltakarítson az útból, de nem juthatott a varázs végére. Egyszerre valami kirúgta alólam a lábamat, és egyenesen nekirepített a falnak, s közben éreztem, ahogy egy másik átok elsuhan a fülem mellett, Paxton irányába. Olyannyira hirtelen ért a dolog, hogy nem volt időm tompítani az esést, így teljes erővel a falnak zuhantam. Hallottam a koppanást, amivel a fejem nekicsapódott, s a következő pillanatban éreztem is az éles fájdalmat, mely elhomályosította látásomat, és égető fehérségbe vonta világomat. Mintha egy éles pallos sújtott volna le a fejemre, s percekig nem érzékeltem semmit a külvilágból, csupán halvány villanásokat, fájdalmas kiáltásokat és durranásokat. Kitapogattam a falat, majd igyekeztem felállni, de a szédülés és a hányinger oly elemi erővel öntött el, hogy vissza kellett roskadnom a földre. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy a fejem kitisztuljon, és valamennyire össze tudjam szedni magamat, de mire képes voltam kivenni a falat magam előtt, és valamennyire feltápászkodni, a csatazaj teljesen elült.

Megfordultam, s még elkaptam a pillanatot, amikor Piton ellépett a földön fekvő testtől, egy pálcaintéssel becsapta az ajtót, majd egy szempillantással később már mellettem termett, és a talárom nyakánál fogva talpra rántott. Visszalökött a falhoz, és éreztem, hogy olyan közel állt mögöttem, hogy csupán egy hajszál választotta el attól, hogy a hátamhoz simuljon. De megtartotta a távolságot. Fejemben egyfolytában lüktetett a fájdalom, és a hányinger is egyre elviselhetetlenebb lett.

– Mi volt ez? – sziszegte egyenesen a fülembe.

– Én… – habogtam. – Nem tudom.

És tényleg nem tudtam. Az előző percek eseményei egyszerre elhalványodtak, s összeszorított szemöldökkel próbáltam rájönni, hogy mi is történt korábban.

– Honnan tudta, hogy itt vagyok? – kérdezte, s egy nagyot rántott a taláromon.

Ahogy újra nekicsapódtam a falnak, minden elmosódott egy pillanatra, s mikor újra összeállt a világ, csak ennyit tudtam kinyögni:

– Kicsoda?

– Ne szórakozz velem! – üvöltötte a fülembe.

– Én nem… – nyögtem bele a tejfehér ködbe, melyben lebegtem, immár ki tudja hanyaggyára.

A következő pillanatban éreztem, hogy elránt a faltól, mely az egyetlen biztos pont volt révületemben, és térdre lök a földön. Ismét kiélesedett a kép. A kandalló előtt voltam, melyben pálcája egyetlen intésével tüzet lobbantott. A kezére pillantva fedeztem fel, hogy nem a sajátját, hanem az enyémet használja, de hogy hogyan került hozzá, azt már nem tudtam felidézni. Még mindig mögöttem állt, s kezét kinyújtva egy borítékot tartott a tűzbe, melynek látványától egy pillanatra elállt a lélegzetem, de hogy miért, azt sem tudtam volna megmondani.

– Válaszolj! – kiáltotta.

– Nem tudom – nyöszörögtem.

– Ne hazudj!

– Én nem tudok semmit!

Egy perc csend állt közénk, melyet nem tört meg más, csak a tűz pattogása.

– Hát így állunk – hallottam kisvártatva a hangját. Aztán a borítékot bedobta a kandallóba, ahol azonnal elöntötték a narancsos lángok.

Felnyögtem, de nem tudtam miért. Aztán ismét feljebb rántott, de nem hagyta, hogy teljesen felálljak. Éreztem, ahogy a térde a combomba vájt, kifacsart pózba kényszerítve engem, s közben rátaposott és ezzel kifordította a bal lábfejemet, ami természetellenesen megfeszült a nyomása alatt.

– Ki tudja még, hogy itt vagyok? – üvöltötte.

– Eressz el! – kértem kétségbeesetten.

– Válaszolj!

– Nem tudom!

Fokozta a nyomást, és ismét elöntött a fájdalom, mely valamelyest tompította a fejemben levőt. Meg akartam mozdulni, ki akartam magamat szabadítani a kezei közül, de egyetlen mozdulattal lefogta a karomat, és még jobban rálépett a lábamra.

– Ne! – sikoltottam.

De már késő volt. Hallottam, ahogy az egyik csontom pattanva eltörik, és éles fájdalom hasít a lábfejembe.

– Válaszolj! Kit riasztottál még?

– Nem tudom, miről beszélsz – visítottam, s éreztem, hogy könnyek patakzanak az arcomon.

Újabb pattanást halottam, s még egyet, ahogy a vékony csontok sorra adták meg magukat a lábamban, ellenben a fájdalom egyszerre elmúlt. Nem maradt más csak fémes, katatón nyugalom, mely elernyesztette tagjaimat. Még éreztem, hogy megfordít, és az arcomba bámul, de aztán fennakadtak a szemeim, és a világot ismét elöntötte a fehérség.

Az ágyon feküdtem, mikor feleszméltem. Szám keserű, rossz ízű volt, a fejem lüktetve fájt, de a szédülés és a hányinger elmúlt. Biztos voltam benne, hogy nem mulasztottam többet pár percnél. Hirtelen felültem, és a világ meglódult körülöttem, de már pontosan tudtam, mi történt velem korábban. Piton nekem háttal, a földön fekvő Paxton mellett guggolt, és valamit matatott rajta, de láthatóan nem vette észre, hogy felébredtem. A szobában iszonyatos volt a hőség, ami szinte perzselte a torkomat minden levegővétellel. A kandallóban még mindig vígan lobogtak a lángok, ami eszembe juttatta, mit is tett.

– Te rohadék! – leheltem elemi dühvel. – Elégetted a levelemet!?

Megfordult, majd felállt, de ekkor én már hozzávágtam a legelső kezembe került tárgyat: a fejem alatti kisebb párnát. Meglepve kapta maga elé a kezét, így nem látta, mikor az elsőt követte a másik, nagyobb párna is. Nem maradt nálam más, csak a takaró, amit szintén odavágtam volna, ha nem fekszem rajta. Majd szétvetett a düh. Felálltam, hogy saját kezűleg vessem magam a torkának, de ekkor éles fájdalom hasított a lábamba, és a földre zuhantam.

– Te eltörted a lábamat – nyögtem, ahogy felismertem a fájdalom okát. Aztán megismételtem, ezúttal üvöltve. – Te eltörted a lábamat! Hát, hogy táncoljak így?!

Egyenesen a szemébe meredtem, melyben ezúttal nem volt semmilyen érzelem, csupán érdeklődés, amellyel a reakciómat figyelte. Ez még jobban felkorbácsolta haragomat. Ártani akartam neki, fájdalmat okozni, de meg sem bírtam mozdulni. Kutatóan szétnéztem a szobában, és meg is pillantottam azt, amivel megtehetem mindezt. A bájitalos üvegcse, mely az események hevében nyilván kiesett a kezemből, néhány centire a térdem mellett feküdt a földön. Megragadtam és a mellkasomhoz szorítottam, majd bosszútól eltorzult tekintettel visszanéztem a férfira. Láttam rajta, hogy felismeri a szándékaimat, és megállítandó a pálcája után kapott. De elkésett.

– Remélem, megdöglik a ribancod! – mondtam őszinte kéjjel.

Aztán a kandallóba hajítottam az üvegcsét. Csupán egy halk reccsenést hallottunk, ahogy nekicsapódott a hátsó falnak, és ripityára tört, aztán minden elcsendesedett.

A kandallóban vidáman pattogott tovább a tűz.

Végiggondoltam, mit is tettem. Megsemmisítettem az egyetlen dolgot, amivel a hatalmam alatt tarthattam, ami biztosította, hogy nem öl meg engem, bármennyi hülyeséget hordok is össze. Elpusztítottam a bájitalt, ami kihúzhatott volna bármilyen csávából, amit a meggondolatlanságom, vagy a szavaim okozhattak. Mi garantálja ezek után az életemet? Semmi. Túl sokat tudtam ahhoz, hogy csak úgy elengedjen.

Láttam az arcán, hogy neki is ugyanúgy szaladnak át a gondolatok a fején, ahogy nekem is, és végül ő is ugyanarra a konklúzióra jut. És akkor még nem számoltam utolsó megjegyzésemmel, mellyel minden bizonnyal tőrt döftem apró, sötét szívébe. Tekintete elsötétedett, arca megfeszült, s hogy micsoda szörnyű átkok képe járhatott a fejében, arra jobban szerettem volna nem is gondolni, de persze más sem jutott az eszembe. Elővette a pálcáját, és felém lépett, én pedig a földön igyekeztem minél távolabb csúszni előle.

Ekkor éreztem meg. A tűzforró levegő hirtelen fűszeres illattal telt el, s nekem beletelt egy kis időbe, míg felismertem, hogy a kocsma koboldbor specialitásának az illatát érzem, melyet mindig is imádtam. Aztán, ahogy körbenéztem, hogy vajon mi áraszthatja ezt a levegőbe, hirtelen más furakodott az orromba. Ezt már rögtön megismertem. A színház évszázados illata, a festék, a fűrészpor, mely a díszletekből hullik, ahogy készítik őket, annak az ezer és ezer gyertyának az aromája, mely megtölti a termet, és a nézők számolatlan fajtájú parfümje, mely összekeveredik a levegőben. Az évek illata, a mennyezetről és a függönyökről szitáló poré, mely maga az elragadtatás, a szabadság, a művészet. Gondolkodás nélkül lehunytam a szemem, és mélyet lélegeztem a fullasztóan forró levegőbe, mely egy percig édesebb volt, mint bármi más a világon.

Aztán felpillantottam, és Pitonra meredtem, aki fájóan csillogó szemmel állt előttem, leeresztett pálcával, és a kandallóba bámult. Követtem a pillantását, és én is megértettem, hogy mi történt. A szerelmi bájital lassú cseppekben folydogált odabenn a falon, és vált azonnal édesen illatozó gőzzé, ahogy megközelítette a lángokat. Mind a ketten a számunkra legelbódítóbb szagot éreztük. Mindkettőnknek ugyanúgy facsarodott össze a szíve ettől az illattól, és mindkettőnk ugyanúgy vágyta mégis ezt.

A lángok pattogva égtek tovább, s a levegő egyre fullasztóbb és töményebb lett az Amortentiától. Arra gondoltam, talán nem kellene olyan mélyen belélegeznem, de a gondolatot azonnal elfojtotta a vágy, hogy újra érezzem, hogy újra részese legyek. Mert nem csak a bájitalt lélegeztem be, hanem azt a világot is, amely akkor nem állt másból, csak a mámorító koboldborból és a színpadból, ahol a reflektorok egyenesen engem világítottak meg, s a közönség csupán az én mozdulataimat figyelte elragadott figyelemmel.

Megráztam a fejem. Nem. Emlékeztetnem kellet magamat, hogy a Három Seprűben vagyok még mindig, az emeleti szobában, és egy olyan ember áll előttem, aki bármikor az életemre törhet. De a mámor nem hagyott ennél a pontnál tovább gondolkodni. Újra és újra belélegeztem az illatot, és egyre nehezebb volt észben tartani nem csak azt, hogy hol vagyok, hanem azt is, hogy ki vagyok valójában. Hallottam, ahogy valaki felkiált mellettem, s egy kis hang a fejemben azt suttogta, hogy ő küzd a látomások ellen, ő ellenáll, de nekem már nem volt erre erőm. Látni véltem, ahogy az ablak felé indul, hogy kinyissa, de ehhez mellettem kellett elmennie, a kandallóhoz közel, s ahogy őt is oly töményen árasztotta el az illat, mint engem, megtorpant, és nem tudott tovább menni. Elhomályosult tekintettel bámultam fel rá, s nem értettem, hogy láthatom őt még mindig, mikor én a színpadon álltam, s úgy táncoltam, mint egy álom.

Aztán persze megértettem. Hiszen ő maga volt a varázsos illatú koboldbor, és a színház is egyszerre! Ő volt minden megtestesült álmom, minden kósza képzelet, amelynek még a gondolata is örömmel töltött el, s tudtam, hogy nincs is szebb dolog a világon, mint hogy itt áll mellettem. Felé nyúltam, s ő is szinte egyszerre mozdult velem. Megragadta a kezemet és felrántott, s valahol éreztem, ahogy fájdalom hasít a lábamba, de egyáltalán nem tűnt fontosnak, nem tűnt jelentősnek ez az érzés. Hiszen ott volt ő. A megtestesült látomásom, a megtestesült csoda. Mikor őt érintettem, a színházat érintettem, mikor őt öleltem, a koboldborban fürdő nézőteret öleltem magamhoz, s mikor megcsókolt, már nem a kocsmában voltam, az emeleti szobában, hanem ott, ahova mindig is vágytam: a színpadon. Egy kart éreztem a derekamon, ahogy ölel, kezével végigsimít a hátamon, majd a ruhám alá furakodik, s a színpadon én spiccre álltam, és megpördültem vele. Hagytam, hogy vezessen, hogy végigsuhanjunk a rivaldán, pörögjünk, forogjunk, táncoljunk, s aztán mindketten elrugaszkodjunk, s immár a levegőben tipegtem a lábujjaim hegyén. Mert csak az ócska, muglik nem képesek arra, hogy hattyúként hasítsák a levegőt, s hogy tényleg repüljenek, ne csak ugráljanak fel-le. Én viszont repültem. Egyre magasabbra, egyre kecsesebben, s a hihetetlen öröm egyre inkább elárasztott, magával ragadott, s elnyomott bennem minden más gondolatot és érzést. Nem maradt, csupán a mámoros kéj, a mindent elöntő boldogság és a csodálatos illattenger.

*

Másra nem emlékeztem erről az estéről. Mikor reggel rám találtak, egyedül voltam a feldúlt szobában, teljesen öntudatlanul. Azonnal hívták a kastélyból a javasasszonyt, aki hamar magamhoz térített majd igyekezett ellátni, s közben az orra alatt rosszallóan mormogott. Egy szót sem szóltam arról, ami történt, se neki, se a nagybátyámnak, aki messziről figyelt engem, és arcán csupán egyetlen gondolat jelent meg: nem azért vett fel, hogy erre használjam a kocsmáját. De ugyan, mit tudhatott ő bármiről?

– Agyrázkódás és többrendbeli csonttörés – mondom halkan. – Soha többet nem állhattam spiccre. Nem csak, hogy elvetted tőlem a gyors boldogulás esélyét, hanem tönkretetted életem álmát is. Hát ezért jöttél, Piton? Hogy emlékeztess életem legnagyobb veszteségére?

Nem felel.

– És most mi van? Ennyi volt a történetünk, végeztem! Most talán mesélnem kéne arról, hogy mi lett volna, ha…? Mesélnem arról az életről, amelyet biztosíthattunk volna egymásnak? – Elönt a méreg, de igyekszem visszafojtani kiabálásomat. – Egy nagy fenét! Tűnj a szemem elől, végeztem veled!

Továbbra sem felel, csak néz rám azzal a mindentudó pillantásával. Immár idősnek látom őt, meglett férfinak, nem annak a törékeny kamasznak, aki akkor volt.

– Hát persze! – suttogom, mikor felismerem miért. – Nem akkor találkoztunk utoljára. Ezt el is felejtettem.

*

A pult szélénél álltam, és néhány pergamennel és a számolótáblámmal foglalatoskodtam, mikor kinyílt az ajtó, és ő besuhogott. Intettem Cathynek, a segédemnek, hogy menjen elébe, és intézze el vele, bármit is akar, mert én egy szót sem voltam hajlandó szólni hozzá. Tüntetően hátat fordítottam nekik, és összefüggéstelenül firkálni kezdtem a pergamenekre, hogy úgy tűnjön, leköt a munkám. Ők ketten néhány elfojtott szót váltottak csupán, aztán lépéseket hallottam magam mögött, és egy kezet éreztem a vállamon, majd a lány hangját hallottam a fülemben.

– Azt mondja, veled akar beszélni.

– Mit akar? – kérdeztem fel sem pillantva.

– Nem tudom.

Lecsaptam a pennámat, és gyűlölettel terhes pillantással megfordultam, hogy Cathy válla felett ránézzek. Arca sötét volt, merev és mély ráncokkal szabdalt. Sokkal idősebbnek tűnt a valódi koránál, s egy pillanatra elöntött a káröröm afölött, hogy rajtam az eltelt évek nem hagytak ilyen drasztikus nyomot. Bár én is megöregedtem, igyekeztem csillogó szépségemet amennyire csak lehet megőrizni, hiszen a kocsma már az én felelősségem volt. A borravaló pedig mindig jól jött.

– Töröld le az asztalokat! – vetettem oda Cathynek, aztán odasétáltam a férfihoz.

Összefontam magam előtt a karomat, és szememet dacosan az övébe fúrtam. Nem lehetett leolvasni róla, mire gondol, de láthatóan ideges volt.

– Mit akarsz? – kérdeztem végül. – Jöttél, hogy a kocsmámat is felgyújtsd?

– Dumbledore küldött a boraiért – felelte semleges hangon, és egy kártyát csúsztatott felém, melyben felismertem a Három Seprű előrendelést igazoló céduláját. Felvontam a szemöldököm.

– Tehát ügyeletes főgonoszból kifutófiúvá vedlettél? – gúnyolódtam. – Megérte hát az igazgató szoknyája mögé bújni. Ez aztán a karrier!

– Szólt a pincérnő.

Nagy levegőt vettem, hogy hasonló sértéssel feleljek, de aztán végül kifújtam. Nem kezdtem el azt sem magyarázni, hogy több vagyok egyszerű pincérnőnél, vagy bizonygatni, hogy milyen jól megy a bolt, hiszen még egy segédet is alkalmazhattam. Nyilván nem azért jött, hogy összevessük ki, mennyire járt jól az eltelt évek során.

– A bort Cathyvel is lerendezhetted volna. Mondd, mit akarsz tőlem, mert várnak a vendégek.

A férfi felvonta a fél szemöldökét, majd a háta mögé pillantott, és szeme megállapodott az egyetlen asztaltársaságon, akik aznap kora délelőtt a teremben tartózkodtak, s akik éppen a segédemet tartották szóval. Aztán visszafordult hozzám.

– Talán tudnak nélkülözni néhány percig – gúnyolódott, de aztán végre belekezdett. – Azt mondták, Potter nem sokkal a halála előtt betért ide a barátaival, hogy megbeszéljenek valamit. Tudni akarom, mit mondtál nekik pontosan.

– Miért?

– Csak.

Megcsóváltam a fejem.

– Mindennek ára van, kedveském – mondtam negédesen. – Ennek is.

– Ne szólíts így, Rosmerta! – vonta össze a szemöldökét rosszallóan.

– Madam Rosmerta! – javítottam ki. – Tudod, művésznévnek szántam, hiszen olyan elegáns a hangázása, de aztán közbejött valami…

Gúnyosan felhorkantott, de megjegyzés nélkül hagyta a névváltozásomat.

– Na, mit szólsz? – kérdeztem. – Információért információt. Fair ajánlat.

– Ennyire nincs szükségem arra a néhány szóra, Madam Rosmerta – nyomta meg epésen a nevem. – Pontosan tudom, hogy mi hangzott el akkor, de a te szádból kell hallanom.

Válaszul hátradőltem a hátsó pultnak, és zárkózottságom jeleként nem csak a karomat, de a lábamat is keresztbe tettem magam előtt. Hosszan, várakozóan figyeltem, míg végül arrogáns, pengeéles mosolyra húzódott a szája, aztán a zsebébe nyúlt, és egy erszényt pottyantott elém. Az arany édesen megcsendült, ahogy a falapra zöttyent.

Fölényesen elmosolyodtam, aztán az erszényért nyúltam, és belekukkantottam. Az arany valódi volt, és igazán méltányos összeg. Ravaszul felpillantottam rá, egy percig gondolkodtam, aztán fájdalmasan felsóhajtottam.

– Nem is tudom… Az már körülbelül tizenöt éve volt. Mi van, ha elfelejtettem valamit, ami persze rögtön az eszembe jutna, ha…

– Ennyi az ajánlatom – szakított félbe ellentmondást nem tűrően.

– Jól van, rendben van – sóhajtottam lemondóan, vállat vontam és a zsebembe csúsztattam a galleonokat. – Amikor Potter utoljára nálam ivott… Nos, hogy is volt…?

Elmerengve beletúrtam a hajamba, és egy pillanatig haboztam, hogy sikerüljön összeszedni a gondolataimat.

– Ó, igen! Esős vasárnap volt, azt hiszem, talán április közepén. Talán egy fél évvel az után, hogy te is tiszteletedet tetted nálunk – biccentettem felé egy fintorral. – Még zárás után is maradtak, azt hiszem, azért, mert Sirius olyan sokáig panaszkodott a nagybátyámnak, hogy szinte sose látja Jamest, mióta megszületett a kisgyerekük, hogy végül megesett rajtuk a szíve. Ő lefeküdt, én maradtam velük. Totál részegek voltak már mind, kivéve a kis Petert, aki egész este kedvetlenül ült a sarokban. Emlékszem, megfordult a fejemben, hogy kitálalok nekik a mi kis kalandunkról, és elmesélem, hogy mi mindent terveztél James feleségével, de aztán mégsem tettem. Azt kérded, miért?

A fülemhez emeltem a kezem, és úgy tettem, mintha hallgatóznék.

– Inkább térj a lényegre – mondta.

– Remek, tehát hallani akarod – bólintottam, s közben hallottam, hogy felmorran. – Már majdnem kimondtam a szavakat, melyek talán a vesztedet okozhatták volna – mert egy ilyen húzással a hátad mögött, tuti nem kaptad volna meg a tanári állásodat –, amikor arra gondoltam, talán épp eleget szenvedtél már eddig is. Mert lássuk be, nem voltál egy súlycsoportban azzal a lánnyal, de talán lefutottál pár felesleges kört nála, mielőtt felkerestél engem. Aztán nem elég, hogy a nem létező sármod nem segített, de még nálam is befürödtél. Igen, jól hallottad, bizony, képes voltam megszánni téged. Mindazok után, ami történt.

Egy pillanatig elmerültem saját nagylelkűségemben, de egy morgó hang hamar visszarántott a valóság talajára.

– A lényegre – emlékeztetett.

– A lényegre – ismételtem, aztán emelt hangon, dühösen szólaltam meg. – Cathy, úgy látom, a hatos asztal fizetne!

Nem kellett se a teremre pillantanom, hogy lássam, igazam van, se oldalra, a lányra, hogy tudjam, rajtakapottan összerezzen, aztán elvörösödve elsomfordál. Egy képzeletbeli táblára egy strigulát húztam, s eldöntöttem, hogy a harmadik alkalommal, mikor hallgatózáson kapom, kirúgom.

– Szóval, a lényeg – szólaltam meg, mikor a lány hallótávolságon kívülre került. – Odaültem hozzájuk, hogy beszélgessünk, de a társalgás néhány óra bohóckodás után komolyabb irányt vett. Azt vettem ki a szavaikból, hogy valami védelmi vonalat terveznek a baba köré, akit – mint azt tőled megtudtam –, a Nagyúr meg akart ölni. Azt találgatták, hogy vajon ki a legmegfelelőbb ember a feladatra. Persze próbáltak úgy beszélni, hogy ne nagyon értsem, miről van szó, de részegen nem olyan jó ebben az ember.

– És erre te mit mondtál? – kérdezte. Előredőlt a pultnak támaszkodva, és feszült figyelemmel, éhes tekintettel figyelte minden szavam.

Hát persze, hogy ez a legfontosabb momentum. Persze, hogy erre kíváncsi, és nem arra a rengeteg kétértelmű célzásra, amellyel Sirius udvarolt nekem nem sokkal korábban. Elmosolyodtam.

– Megszántam szegény kisfiút. Alig volt talán húsz éves, de inkább nézett ki tizenhatnak, és olyan elkeseredett volt egész este. Fel akartam vidítani – magyaráztam.

– Mit mondtál? – ismételte meg idegesen a kérdést.

– Azt, hogy szerintem a feladatra Peter a legalkalmasabb. Hogy, lehet, hogy nem tűnik annak, de szerintem sokkal erősebb és bátrabb, mint aminek mutatja magát. Igazán megérdemelne egy komoly esélyt. Egy komoly kihívást. Aztán megint a Nagyúr került sorra. Azt találgatták, hogy vajon ki lehet a csapatukban az áruló, és…

Egy intéssel elhallgatatott. Maga elé meredt egy pillanatig, aztán színtelen hangon megszólalt.

– Köszönöm. Így már minden kristálytiszta. Ezek szerint, most már egálban vagyunk.

– Egálban? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Egálban – hagyta rám. – Hozd a boromat!

Elvettem a kártyát, de még egy teljes percig fixíroztam, hátha mégis elárulja magát, de persze nem tette. Kénytelen voltam hátraballagni, és előkeresni az összekészített csomagot Dumbledore-nak. Ahogy visszatértem, letettem elé a pultra. Érte nyúlt, hogy elvigye, de nem engedtem el a dobozt, hanem ránehézkedtem, és kutatóan meredtem rá.

– A Fidelius-bűbájról van szó, igaz? – kérdeztem komoran. – Azzal védték Potteréket.

– Honnan tudsz a Fidelius-bűbájról? – vonta össze a szemöldökét.

Elvigyorodtam.

– Én mindenről tudok. Nekem mindig, mindenki, mindent elmond. Előbb vagy utóbb. Csak azt nem értem, miért olyan fontos ez? Sirius lett a titokgazda, aztán meg szépen kinyírta Petert. A történetnek itt vége is volt. Mi olyan izgalmas az esetben, hogy képes voltál tizenöt év elteltével felkeresni?

Figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.

– Ugyan, dehogy tudsz te mindent – morogta.

– Meglepődnél – mondtam sejtelmesen.

Egy percig farkasszemet néztünk, de bármennyire próbáltam, nem tudtam semmit sem kiolvasni a szeméből. Aztán az arca egyszerre csak elsötétült és mennydörgő hangon szólalt meg, továbbra is rám meredve.

– Miss White, ha a tanórákat is ekkora érdeklődéssel követte volna, bizonyára többre vitte volna az egyszerű pincérnői munkánál!

Jobbra pillantottam a mozgás irányába, és még elkaptam, ahogy Cathy megrökönyödve hátralép, és felborítja az egyik széket.

– E-elnézést kérek, tanár úr – hebegte cérnavékony hangon, rákvörösen, miközben igyekezett felállítani, amit feldöntött.

Bele kellett kortyolnom egy pohár vízbe, hogy elrejtsem kárörvendő, cinkos vigyoromat, de mire felnéztem a férfire, már újra felölthettem a pókerarcomat.

– Pontosan olyan, mint te voltál – mondta vádlón.

– Ki is fogom rúgni – bólintottam. Ez már a második húzása volt.

– Azért mert magadra emlékeztet? – kérdezte összevont szemöldökkel.

– Azért hát! – nevettem. – Tudod a két dudás, meg a csárda…

Arcán sötétség villant át, aztán felmorrant.

– És még engem tartanak gonosznak…

– Persze, hogy téged tartanak gonosznak! Dumbledore néhány kedves szava nem fog feloldozni a múltad alól. Sose fogsz változni az emberek szemében, hiába ölnéd meg személyesen az összes sötét varázslót. Te mindig ugyanaz a baljós denevér maradsz nekik – feleltem vigyorogva. – Én viszont bármennyi életbe belemászhatok, bármennyi titkot csikarhatok ki bárkiből, sőt, még tovább is adhatok ezeken a titkokon, mégis szeretni fognak. Én jobban játszom a szerepem, mint te. Talán gonosz vagyok én is. De nem szárad vér a kezemen. Én csupán a kedves helyi kocsmáros vagyok, akiben megbíznak az emberek, aki előtt képesek megnyílni. És én úgy játszok ezekkel az emberekkel, akár a mutatványos a bábuival. Pont azért, mert bíznak bennem.

– Szörnyeteg vagy – sziszegte undorral.

– Szólt a gyilkos – leheltem kéjesen, sötéten mosolyogva, aztán minden átmenet nélkül egyszerre csak felderült az arcom, és elszakítottam tőle a tekintetem. – Caramel! Micsoda öröm önt újra látni!

Pitont faképnél hagyva kiléptem a pult mögül, és a belépő miniszter elé siettem. A szemem sarkából még láttam, ahogy küld felém egy megvető pillantást, felemeli a boros dobozt, és suhogó köpenyében, köszönés nélkül kisiet az épületből.

– Jó reggelt, Rosmerta kedves! – köszöntött közben Caramel őszinte örömmel.

– Nem is kell mondania, tudom már, egy pohárka ribizlirum lesz, igaz? – kérdeztem tőle angyali bájjal.

– Jaj, ugyan már, kora reggel!? – mondta tettetett megbotránkozással, és csintalan tekintettel.

– Ó, ez igazán kár, miniszter úr, hiszen pont tegnap érkezett egy híresen kitűnő minőségű különlegesség, amit kizárólag magának tettem félre – sajnálkoztam.

– Hát, egy ilyen ajánlatra, bizony, nem mondhatok nemet – egyezett bele lelkesen.

Visszasétáltam a pult mögé, és az alsó szekrényből elővettem pontosan azt az üveget, amiből korábban is inni szokott, kitöltöttem az italt, majd a pohárkájával visszatértem hozzá, választott asztalához.

– No, és mi szél fújta ide mifelénk, miniszter úr?

– Sajnálom, kedves, de erről egyelőre nem beszélhetek. Szigorúan bizalmas dolog készülődik a Roxfort falai között!

– Ugyan már, miniszter úr, ne csigázzon! – kértem incselkedve, majd vetettem egy figyelmeztető pillantást Cathyre, aki alig észrevehetően egyre közelebb araszolt hozzánk.

*

–  Azért még volna néhány kérdésem – mondom csendben, elmerengve. – Lehet, hogy te teljes egészében látod a történetet, de én még nem. Bár, gondolom, feleslegesen fárasztom magam. Úgyse fogsz válaszolni.

Felpillantok rá, s arra számítok, hogy ezúttal is ugyanazzal a morcos tekintettel figyel majd, mint eddig, de tévednem kell. Arcán ezúttal kellemes, nyugodt, kisimult, szinte már boldog kifejezés ül. Talán csak a képzeletem játszik velem, de mintha mosolyogna is.

– Tévednék? – kérdezem gyanakodva.

Most már tényleg elmosolyodik. Eltátott szájjal meredek rá, hisz ez a tőle idegen arckifejezés szinte már jóképűvé teszi őt. Aztán szemével az újságpapír felé int, amin még mindig a kezét pihenteti, és felém csúsztatja. Nem mozdul olyan nagyot a lap az asztalon, csupán néhány milliméternyit, mégis ez az egyetlen bizonyítéka annak, hogy nem képzelődöm, hanem tényleg velem van. A kezembe veszem az újságot, de még mindig rá meredek.

– Az oldalszámot meg majd elmorzézod?

Nem felel, csak tovább mosolyog. Lepillantok a címlapra, és rögtön megértem, miért nem kell tennie semmit sem. A főcím öles betűkkel hirdeti: Jégszívű halálfaló, vagy romantikus hősszerelmes? – leleplező, tényfeltáró riport Perselus Pitonról, írta: Rita Vitrol.

Felhorkantok.

– Hogy lehet, hogy ez a nő még mindig a szakmában van? – dünnyögöm magam elé rosszallóan, aztán fellapozom a megfelelő oldalt, és elmerülök a cikkben.

Alaposan átolvasom az írást, minden egyes apró részletre odafigyelve, hogy sikeresen kiszűrhessem a rengeteg ferdítés és tódítás mögött álló tényeket. Aztán morranok egyet, és lecsapom az ölembe a lapot.

– Na, most már mindent értek! – mondom megkönnyebbülve. – Megismerted a lányt, beleszerettél a lányba, megsértetted a lányt, aki kidobott, és összejött az ellenségeddel. Ezért te beálltál a Nagyúr seregébe, ehhez megölted Paxton unokahúgát, aztán kihallgattad a jóslatot, majd kiderült, hogy a főnök a te kis szerelmedet akarja kinyírni. Benned feltámadt a bűntudat, és rohantál, hogy mentsd, ami még menthető; megszerezted Malfoy levelét a részemre, hogy majd én elintézzem, hogy a lánnyal megléphess. De Paxton és a régi hibád közbeszólt, és mivel már korábban eléggé felhúztalak, elszállt az agyad, és megölted a fiút is; aztán elégetted a levelet, én meg a bájitalt, amire mindketten bekattantunk, és lenyomtunk egy párnacsatát. De, ami még fontosabb: eltörted a lábamat!

Kicsit megemelem a bal lábamat, amit az egyre erősödő, öregkori fájdalom miatt gyógynövényes kötés borít.

– Tehát megfosztottál életem álmától, aztán eltűntél az árnyak között, és én biztos voltam benne, hogy soha többet nem látlak, és nem lesz alkalmam a bosszúra sem. De lám, tévednem kellett, hiszen, mikor Peter Pettigrew-t javasoltam a titokgazdának, közvetve sikerült eltennem láb alól Lilyt, és ezzel tulajdonképp én öltem meg a te életed nagy álmát. Azért jöttél be legutoljára a kocsmába, hogy erről megbizonyosodj. Tényleg egálban vagyunk!

Felkacagok.

– Hogy is szólt Lily verse? Minden, ami történik kristálytisztán érthető utólag? Na, most már aztán tényleg minden kristálytiszta! Végső soron mindketten azt kaptuk, amit érdemlünk! Hát nem csodás!?

Végre ránézek, és megerősítésként egy mosolyra számítok. Jókedvem azonban egy pillanat alatt elapad. A mellettem levő szék már teljesen üres. Egyedül vagyok a sarokasztalnál, csupán egy magában beszélő vénasszonyként. Megkönnyebbült mosolyom is lassan leolvad az arcomról. Sosem szívleltem a férfit, most mégis hiányzik. Egy régi, ismerős arc volt ő a múltból, mely felidézi az emlékeket. Bár maradt volna még egy kicsit! Mesélhettem volna még a roxforti dolgokról, vagy bármiről, amihez csupán érintőlegesen is, de neki is köze volt. Nem akarok magam maradni abban a világban, ahol a kedves ismerőseim egymás után halnak meg, és követik Pitont a túlvilágra, s amelyben a kocsmám tele van idegenekkel, akik pofátlanul fiatalok.

Felsóhajtok. Frank hosszú napokig magyarázott a nagy semminek. Odakinn még épphogy csak alkonyodik, szóval az én találkozásom nem tarthatott tovább pár óránál. Talán még nincs mindennek vége. Elmosolyodom erre a gondolatra.

– Akkor, kérem a következőt! – suttogom magam elé.

VÉGE