A „Proba” Avagy a problémamegoldó szoba / Írta: KaszandraBerett / Publikálva: 2014

Korhatár: +16

Kulcsok: Hermione Granger, zsupszkulcs, Grimmauld tér 12, szúrós, útvesztő

Kategória: romantikus, kaland, dráma

Figyelmeztetések: AU

Jogok: Minden jog J. K. csodálatos Rowlingot illeti!

Leírás: A Weasley ikrek a háború után tovább folytatják a Varázsvicc Vállalat vezetését, és persze a kísérletezést is. Legújabb találmányuk a Proba, a problémamegoldó szoba épp most készült el, az egyetlen hiányzó elem egy tesztalany, jobban mondva inkább kettő. Ginny hármat is kerít Fredéknek. Vajon mi sül ki abból, ha a mindig mogorva bájitalprofesszort, Hermione Mindentudó Grangert és a kis (nagy) Túlélőt összezárjuk? Zárkózz be melléjük, és minden titokra fény derül!

„A bezártságban hamar kicsírázik a féltékenység és a rivalizálás, és gyorsan szárba szökken a gyűlölködés, mint palánta a melegházban. A veszekedést bármi táplálhatja.”

/Celia Rees/

A „Proba”

Avagy a problémamegoldó szoba

A bezártságban hamar kicsírázik a féltékenység és a rivalizálás, és gyorsan szárba szökken a gyűlölködés, mint palánta a melegházban. A veszekedést bármi táplálhatja. /Celia Rees/ 

 1.   

Tesztalanyok

Perselus Piton ingerülten járkált fel-alá a pincehelyiségben menet közben véletlenszerűen beleütve a közelébe eső tárgyakba. Mostanában gyakran viselkedett így, önmagát meglepve, a diákokat pedig halálra rémítve kitöréseivel. Persze mindez cseppet sem meglepő, tekintve, hogy magánéleti problémái voltak – pontosabban, az volt a gondja, hogy újabban volt magánélete. Ezúttal azonban nem a szerelmi ügye foglalkoztatta, hanem az a kis vörös boszorka, a Weasley lány, aki berendelte Londonba, mondván, fontos megbeszélnivalójuk akadt. Kötve hitte. Még hogy nekik kettejüknek beszélni kéne. Képtelen ötlet. Habár Miss Weasley az Ő legjobb barátnője. Ennyi. Kész. Eldöntötte, végképp semmi sem veheti rá, hogy elmenjen arra a találkozóra. Ő aztán nem fog lelkizni azzal a fondorlatos nőszeméllyel. Majd küld egy bocsánatkérő baglyot, hogy sok dolga volt, és a gond letudva. Át is ment a laborba, hogy főzzön magának egy nyugtató bájitalt erre a nagy izgalomra. Sajnálatos módon arra, ami az üst megérintésekor történt, a legkevésbé sem számított. Az említett tárgy kéken izzani kezdett, Piton pedig úgy érezte, mintha kirántották volna a lába alól a talajt, és közben émelyegni kezdett. Az az átkozott boszorkány zsupszkulcsot csinált az üstjéből. Ezt még nagyon megkeserüli.

~ SS/HG/HP ~

Harry Potter feszülten bámulta a tükörképét, immár jó fél órája azon töprengve, hogy miért esik nehezére kipréselni magából egy mosolyt. Csak egy laza félmosolyt. Semmi extra. Odamész, köszönsz, mosolyogsz. Ó, a francba az egésszel! Nem megy ő sehova, amúgy is kínos Ginnyvel találkoznia a szakításuk óta. Habár a lány látszólag elképesztő méltósággal viselte, hogy a kis túlélő dobta. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy érzékeltesse, Harry kegyetlenül bánt vele, hitegette, és Ginny mindennek ellenére megbocsátott. Ez lényegében folyamatos feszültséget eredményezett, valahányszor átugrott Ronhoz dumálni vagy játszani egy parti varázslósakkot. Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha megmondhatná a valódi okot, amiért véget vetett a kapcsolatuknak, de azt nem teheti. Kinevetné. Lenézné. Meggyűlölné. Ezernyi érvet tudott felsorakoztatni magában, hogy miért ne árulja el a titkát senkinek, mégis a magányos estéken jól esett volna valakinek kiönteni a szívét. Régen Hermionéhoz fordult volna egy ilyen komoly dilemmával, de az utóbbi időben elmérgesedett köztük a Piton-ügy – amiről lényegében ő tehet –, és ez gátat szabott a fiú beszélhetnékének. Miután meghozta a végső döntést az otthon maradással kapcsolatban, elindult, hogy a kertben röpüljön néhány feszültségoldó kört a seprűjén, ám ez a tárgy is éppúgy viselkedett aznap, mint a professzor üstje, és messzire repítette tulajdonosát már az érintés pillanatában.

~ SS/HG/HP ~

Hermione Granger izgatottan készülődött, hogy találkozzon barátnőjével, akit ritkán látott személyesen, mióta elfogadta a Roxfort mugliismerettanári állását. Hiányoztak neki a közös csevegések, séták és a – gyakran értelmetlen vicceken való – nevetés. Ezen a napon mégis az a megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, hogy nem fog jól szórakozni. Szívesebben ment volna le a laborba HOZZÁ. Nem, azt nem lehet. Megsértette, nem fog mindig ő békülést kezdeményezni. Itt az ideje, hogy a férfi lépjen a kapcsolatuk érdekében. De mi lesz, ha nem tesz semmit? Hagyja, hogy az ostoba büszkesége távol tartsa őket egymástól? Most nem hagyhatja, hogy elragadják az érzelmei. Indulnia kell, még mielőtt valami ostobaságot csinálna – döntötte el magában, és elhagyva a kastély védett körzetét, hoppanált. 

~ SS/HG/HP ~

Ginny Weasley türelmetlenül és kissé aggódva várta vendégeit. Nem tudta, mire számítson, de azt sejtette, hogy nem lesz fáklyás menet az elkövetkezendő nap. Ahhoz már késő volt, hogy meghátráljon, így a tervét végre kellett hajtania. Nagyon megörült, mikor az ikrek arra kérték, hogy tesztelje a legújabb találmányukat, mivel nem vélte veszélyesnek, ugyanakkor roppant hasznos lehet, ha valóban sikeresen kifejlesztették a srácok. A „Proba”, más néven a problémamegoldó szoba érzékeli a bent tartózkodók közti érzelmi kapcsolatokat, és olyan ingereket vált ki az emberekből, hogy azok feltárják érzéseiket. A fiúk csak amiatt aggódtak, hogy ez a nagy feltárulkozás vajon mennyire csaphat át agresszivitásba. Fred úgy vélte, hogy ez személyiségtől függ, aki hajlamos a konfliktusokat üvöltve, nagy dirrel-dúrral kezelni, az itt sem fogja majd vissza magát, de abban biztos volt, hogy a gondok megoldódnak a szobából való távozás előtt, ugyanis az ajtó addig nem nyílik ki – jobban mondva nem jelenik meg – amíg a helyiségben lévők között feszültséget érzékel. Ez bíztatónak tűnt, a kérdés csak az volt, hogy kik legyenek még a tesztalanyok. A lány egy délutáni vita közben világosodott meg a személyeket illetően. Harry és Hermione egyszerre látogattak el a Grimmauld térre, és ismét szóváltásba keveredtek a Piton-ügy kapcsán. Ginny hónapok óta hallgatta barátai vitatkozásait, és rettenetesen zavarta. Ugyan ő sem vitte túlzásba a kedvességet az említett fiú irányába, de úgy vélte, erre minden oka megvan. Ez azt eredményezte, hogy ő Hermionéval felvonult az emeletre, a két fiú pedig a lenti szalonban duzzogott. A Grimmauld téri lakás immár két éve volt a Weasley család birtokában, mivel Harry nem szeretett volna odaköltözni a Siriushoz kötődő emlékek miatt, de idegeneket sem szívesen engedett volna be a házba, így odaajándékozta Ronéknak. Jelenleg Fred, George, Ron és Ginny laktak ott, Molly legnagyobb aggodalmára. A „gyerekek” éhezését elkerülendő, hetente kétszer meglátogatta őket, és egy nagy adag ételt vitt magával. Ellenőrizte, hogy minden rendben van körülöttük, ha meglátott valahol egy koszos ruhát, rögtön siránkozni kezdett, hogy bezzeg, ha ő gondoskodhatna róluk, ilyen nem fordulna elő. Ezektől a kis nézeteltérésektől eltekintve vidáman folyt az élet a házban. Az ikrek kísérletének áldozata Regulus régi szobája lett. Nyolc hónapja dolgoztak a nagy művön, és most végre elérkezettnek látták az időt, hogy leteszteljék. 

~ SS/HG/HP ~

Talán még sosem volt ekkora csatazaj a Grimmauld téren – még a ház főhadiszállás korában sem­–, mint ezen a délelőttön. Két kiabáló varázsló, egy sírás szélén álló boszorkány és a házigazda, aki már-már összeomolva csitítgatta őket. A két férfi, Piton és Potter tekintete villámokat szórt, Hermione kis híján elájult, Ginny pedig végképp megelégelte az egészet. Toppantott a lábával, majd ahogy a torkán kifért elordította magát.

– Elég! Mindenki fogja be! – A hirtelen kitörésre mindannyian felkapták a fejüket. – Most azonnal bemegy mindenki abba a szobába, nem szól egy szót se, amíg azt nem mondom, hogy beszélhet, és aki még egyszer megemlíti valamelyik főbenjáró átkot, vagy a pálcája használatával fenyegetőzik a házunkban, azt személyesen fogom egérré változtatni, és megetetem Errollal! – A lány számára is világos volt, hogy kissé nevetséges fenyegetéssel rávenni őket, hogy ne bántsák egymást, hisz ketten közülük sokkal erősebbek nála, de valószínűleg Hermione is gond nélkül legyőzné, ha arról lenne szó – azonban betelt nála a pohár.

Vendégei némi morgolódás közepette elindultak a kijelölt szoba felé. Piton automatikusan megállt az ajtó előtt, hogy előre engedje a hölgyet, Potter azonban gondolkodás nélkül benyitott a helyiségbe, ami kiváltott egy horkantást a fekete hajú varázslóból.

– Tíz pont a griffendéltől! – morogta a nem létező bajsza alatt.

– Hadd emlékeztessem, hogy már nem a tanárom, Piton! – fordult sarkon az ajtóban a fiú, szúrós pillantást vetve ex-professzorára.

– Micsoda szerencse! – jegyezte meg epésen Perselus.

– Befelé! – érkezett az utasítás a vörös hajú boszorkától ellent mondást nem tűrő hangon.

Harry ellépett a bejárattól, hogy Hermione és mögötte a professzor is bemehessen a szobába, ám abban a pillanatban, hogy Piton lába átlépte a küszöböt, Ginny becsapta mögötte az ajtót, ami azon nyomban felszívódott. Még mielőtt a megdöbbenésüknek hangot adhattak volna, meghallották a lány hangját, amely mintha a falakból szólt volna.

– Halihó! Hall mindenki? Remélem! Először is hadd mondjam el, mennyire sajnálom, hogy hamis indokokkal csaltalak ide titeket, és Önt, Piton professzor. Nem állt szándékomban átverni senkit sem, de az utóbbi időben kialakult helyzet tűrhetetlen. Harry és Hermione, ti gyakorlatilag abban a pillanatban egymás torkának estek, hogy meglátjátok a másikat, újabban nincs egy nyugodt percünk tőletek. Hermione, a te kapcsolatod a professzorral ugyan nem érint ilyen közvetlenül, ám mint a legjobb barátnőd szeretném, ha boldog lennél. Márpedig amíg csak marakodtok ahelyett, hogy megbeszélnétek a problémáitokat, addig nem fog menni. Harry, ha jól sejtem hazudtál nekem a szakításunk okát illetően, és bármennyire is próbáltam kiugrasztani a nyulat a bokorból, ez nem sikerült. Fogalmam sincs miért, de úgy vélem, köze van Hermionéék kapcsolatához. Most már mindenki tudja, hogy miért van itt, szóval itt az ideje, hogy bemutassam nektek a Probát. Regulus Black régi szobáját Fred és George átalakították egy problémamegoldó helyiséggé. Nekem nem árulták el a részleteket, de annyi biztos, hogy az ajtó addig nem jelenik meg újra, amíg nem rendezitek a konfliktusaitokat. Azt javaslom, hogy BESZÉLGESSETEK! Ha valami gond van, a plafon irányába küldjetek szürke fénycsóvát, és akkor bekapcsoljuk a mikrofonokat, és hallani fogjuk, amit mondotok. Amíg ezt nem teszitek, addig hármasban vagytok. Minden hat fül között marad – fejezte be a szónoklatot Ginny.

Amint elhalt a lány hangja, a szobát ingerült kiáltások töltötték be. Perselusnak esze ágában sem volt összezárva lenni a fiatalokkal, tehetetlen dühét a szemben lévő falon töltötte ki, ami a becsapódó ökle helyéről kiindulva méregzöld színt öltött. Hermione a jobb oldali falat próbálta kirobbantani egy átokkal, de ahol a varázslat elérte, vérvörös folt kezdett terjedni, végül az egészet betöltve. Harry látva a többiek eredménytelenségét, egész egyszerűen a sarokba húzódott, a falnak dőlve lecsúszott a földre, hogy arcát a tenyerébe temesse. A mögötte lévő felület hideg acélkék színűre változott. 

– Ez az átkozott szoba érzékeli a hangulatunkat – morogta Perselus, inkább csak önmagának, mint a két ex-griffendélesnek.

– Egészen biztosan ki lehet jutni valahogy – motyogta Hermione.

– Igen, Miss Weasley megmondta: Ha megoldjuk a személyes gondjainkat, a szoba kienged. Köszönje meg a barátnőjének ezt a kellemes délutánt! – Piton az utolsó szavakat szinte köpte.

– Most miért velem veszekszel? Nem tehetek róla. És mi ez a magázódás? Komolyan annyira gyerekes vagy, hogy úgy teszel, mintha semmi sem lenne köztünk? – érdeklődött karba font kézzel a lány, mire Harry a másik irányba fordította tekintetét, épp csak a fülét nem fogta be.

A pár vitája filmszerűen játszódott le azon a falon, ahol eredetileg az ajtó volt. A zöld paca „nekitámadt” a piros foltnak, majd az utóbbi hosszú csíkot húzott maga után. A két szín fröcskölte és kerülgette egymást, a fal nemsokára úgy nézett ki, akár egy Picasso festmény. Harry figyelte az örvénylő színeket, ám hamarosan inkább a gondolataiba menekült a hangok elől. Nem értette, Ginny hogy leplezte le a hazugságát, de nem is számított. Az viszont igen, hogy úgy tűnt, az egyetlen módja a kijutásnak az, ha bevallja az igazat. Összeszorult a torka, a gyomra pedig szívesen visszaküldte volna a reggelit a feladónak. A rettegés fojtogatta. Nem. Nem meri megtenni. Nem akarja látni a tekintetüket. Az undort. A megvetést. Azokban a sötét szemekben ritkán látni jóságot, de tudta, hogy a lenéző pillantásába belehalna.

Miközben Harry a sarokban magában tipródott, addig Pitonék egyetlen lépéssel sem jutottak közelebb a megoldáshoz. Továbbra is a büszkeségük játszotta a főszerepet döntéseikben, haragjuk elnyomta a szeretet érzését. A színek kavarogtak, de továbbra is haragos vörös és méregzöld volt, egyik sem váltott halványabb árnyalatra.

– Miss Granger, megtenné, hogy elhallgat egy pillanatra? – kérte végül a férfi magázó formában, hátha ez kizökkenti a fúriaszerepből kedvesét.

 – Hallgatom, professzor úr – mondta karba font kézzel a nő, hangjában töménytelen iróniával.

– Hogyha olyan nagyra tartod a szakmai tudásodat, akkor nem félsz egy tisztességes versenytől – cukkolta Piton élénken csillogó tekintettel a nőt.

– Tisztességes? Egy mardekáros ellen? Na, ne nevettess! Akkor vagytok csak tisztességesek, amikor az oroszlánok szelídek – közölte Hermione gúnyos nevetés közben, mire a falon a vörös folt újabb támadást intézett a méregzöld ellen.

– Mi ez az általánosítás? A világ nem csak Bellatrix Lestrangekből és Lucius Malfoyokból áll. Azt hittem, több eszed van annál, hogy egy háború után is a háza alapján ítélj meg valakit, de úgy tűnik, tévedtem – fakadt ki a férfi, és a pálcájáért nyúlt, hogy tudassa Ginnyvel, itt nem lesz semmiféle békülés, engedje ki őket, ám mielőtt megtehette volna Hermione elkapta a kezét. Piton vad tekintettel nézett a csuklójára fonódó ujjakra, mintha azok égetnék a bőrét. – Csak nem hiszed, hogy bántani akartalak? – tette fel döbbenten a férfi a kérdést, ami az első gondolata volt.

– Dehogy, csak nem akarok még kimenni – jelentette ki olyan természetességgel, mintha csak egy teadélutánon ücsörögnének.

Piton úgy nézett rá, mintha teljesen elment volna a józan esze.

– Valóban? Ugyan miért nem? Olyan jó itt hármasban? – kérdezte, pálcájával a sarok felé intve, ahol Harry kuporgott mozdulatlanul, fejét a térdén nyugtatva.

– Nem, a legkevésbé sem élvezem ezt a vitát, de Ginnynek igaza volt. Meg kell oldanunk a konfliktusainkat, mert tönkre tesszük a saját és a barátaink életét is – magyarázta immár viszonylag higgadtan Hermione, és ő is Harry felé fordult.

Harry végre életjelet adott magáról, felemelte a fejét, és érdeklődve várta Piton reakcióját, aki csak egy szúrós pillantásra méltatta. A falon a pacák – ideiglenesen – nem mozogtak.

2. 

    Tea, sakk és hazugságok

­– Talán foglaljunk helyet – mutatott Hermione a semmiből felbukkanó székek és asztal felé.

Más esetben szívesen elmerengett volna azon a mágián, ami a szobát – elnézést, Probát – átjárta, de most jobban foglalkoztatta a kiút, nem akart elveszni gondolatai útvesztőjében. Akárcsak a Roxfortban, itt is megjelent az asztalon egy kancsó tea és sütemény. Egyelőre azonban egyikük sem nyúlt érte, nem nyugodtak még le eléggé a kedélyek a közös teázgatáshoz. Harry a lehető legtávolabb húzódott tőlük, mire az asztal sarkai lekerekedtek. Az új, immáron körasztal kisebb volt, így kénytelen-kelletlen közelebb húzódtak egymáshoz. Nem kell látnoknak lenni hozzá, hogy tudjuk, egyik férfinak sem akaródzott elkezdeni ezt a társalgást, így ez a feladat Hermionéra hárult. Lényegében mindkét varázsló „hozzá tartozott”, az ő érdeke, hogy legjobb barátja és szerelme ne marakodjanak. A Harryvel való konfliktusát kisebbnek vélte, mint a Perselusszal való legutóbbi vitát, így remélte, előbbi hamarabb megoldódik.

– Harry, elárulnád végre valahára, hogy mi kifogásod van a kapcsolatunk ellen? – kérdezett rá nyíltan a boszorkány, reménykedve, hogy nem ütközik azonnal falakba.

– Úgy csinálsz, mintha nem fejtettem volna ki világosan. Komolyan azt akarod, hogy előtte is elismételjem? – bökött a fejével Piton felé, mintha a férfi eddigi szavait nem hallotta volna.

Ezúttal a falon a kék és a zöld paca kezdett ádáz küzdelembe, az avangard művészeket is megszégyenítő alkotást hagyva maga mögött.

– Ó, igen, Mr. Potter, égek a vágytól, hogy megtudjam, miben nem felelek meg a legjobb barátnője partnere szerepnek – hangzott a szarkazmussal átitatott felelet Perselustól.

Valójában a legkevésbé sem akarta hallani azokat a vádakat, amiket ő már közölt magával, és persze a kapcsolatuk kezdetén Hermionéval is. Túl öreg, ex-tanár, kiégett, szívtelen. A szavak szinte üvöltöttek a fejében, bár az utolsót, talán meg tudná cáfolni. – Na, de a többit?! Rettegett a lehetőségtől, hogy Hermione előbb-utóbb belátja a tények realitását, és elhagyja őt. Eleinte csak félve vallotta be önmagának, hogy mennyire kötődik a lányhoz, jobban mondva nőhöz. Hermione rengeteget változott az utóbbi években, és aligha lehet már lánynak nevezni. Szóval ez a csodás nő a napfényes mosolyával, kiapadhatatlan tudásszomjával, fiatalos energiájával és gyengédségével, tanári pályája kezdetén néhány hét alatt levette a lábáról a morózus bájitaltantanárt. Az első „édes kis semmiség”, ami felkeltette Perselus figyelmét, hogy Hermione minden reggel feltett egy kérdést: „Hogy van?”, és valóban várta rá a választ. Ezt a közhelyet nap mint nap halljuk ismerősöktől, barátoktól, kollégáktól, de alig akad köztük néhány, akit tényleg a hogylétünk érdekel. A volt griffendéles az utóbbi kategóriába tartozott, és még az sem kedvtelenítette el, hogy az első napokban csak morgást kapott válaszul. Nem volt könnyű megemészteni számára, hogy Hermione nem csak azért mentette meg az életét a Szellemszálláson, mert a szokásos értelemben vett „jó ember”, és nem hagyhatta ott elvérezni, hanem az volt az oka, hogy a hosszú évek alatt mindig hitte, remélte, hogy a férfi a jó oldalon áll. Ezt bizonyították minden egyes évben az átélt küzdelmek, hiszen nem volt olyan alkalom, hogy Piton ne játszott volna kisebb-nagyobb szerepet a megmenekülésükben. Első évben még csak sejtette, hogy Harry téved, és nem Piton akarja megölni, de amikor tisztázódott a vád alól, akkor eldöntötte, figyelni fog rá, nem hagyja, hogy holmi ostoba előítéletek miatt szenvednie kelljen a férfinak. Ezt a fogadalmát szinte egyetlen egyszer sem sikerült betartania. Újra és újra bedőlt a látszatnak. Harmadévben a férfi a Fúriafűz előtt állva, saját testével védte az Arany-triót egy vérfarkastól, ötödikben értesítette Dumbledore-t, hogy Sirius ­– az a férfi, aki James Potter után leginkább megkeserítette az életét – veszélyben van, hatodikban… abban az évben pedig megölte a legjobb – egyetlen – barátját azért, hogy a háza egyik tanulója ne kényszerüljön gyilkosságra. Ez a tette évekre ellehetetlenítette a bizalmat a férfi iránt a varázslótársadalom részéről. Alig egy év telt el azóta, hogy a Winzengamot ejtette az ellene felhozott vádakat, ami legnagyobb részt Harrynek köszönhető, az ő emlékei hozták meg számára a felszabadulást. Ekkor térhetett vissza a kastélyba tanítani, így az ő újrakezdése éppen egybeesett Hermione pályakezdésével. 

~ SS/HG/HP ~

Egy hang hirtelen visszarántotta a valóságba.

–Igen, tudnom KELL, mi az oka annak, hogy a férfi, aki szeret; gondoskodó; gyengéd; minden témáról szeret velem beszélgetni; komoly; érett, – nem felel meg az elvárásaidnak? – hangzott a kérdés Hermione felől.

– Ugye, csak viccelsz? Ha tényleg csak megközelítené azt az ideált, amit leírtál, akkor nem veszekednétek állandóan, és sírnád ki a szemed miatta. – Harry változatlanul mereven ült a székén keresztbe tett lábbal, és karba font kézzel. Szemüvegén keresztül haragos pillantásokat vetett a nő irányába.

Hermione nem is hallotta a választ, mert saját szavai keringtek a fejében. Minden egyes kijelentése igaz volt. Akkor hát miért nem működik a kapcsolatuk? Szeretik egymást. Most már el merte hinni, hogy a férfi is így érez, mégis több volt a mosolyszünet, mint Ronnal a három hónapos kapcsolatuk alatt, pedig őt nem is szerette. Csak egy kis idő kellett, amíg erre rádöbbent. Perselusszal a mostani vitájukat egy kívülálló személy idézte elő. Egy ex-mardekáros lány Hermione állására pályázott. Az iskola vezetése úgy vélte, jót tenne mindenkinek, ha a mardekár házból kerülne ki a mugliismerettanár, ám azt is el kellett ismerniük, hogy Hermione tehetségét és oktatási színvonalát senki sem múlhatja felül.

– Mr. Potter, nem lep meg, hogy így látja a dolgokat, hisz jól tudjuk, a világon bekövetkezett minden rossznak én vagyok az okozója. Ha megtenné, hogy egy percre magába mélyed, és elgondolkozik rajta, az utóbbi időben hányszor bántotta meg Hermionét, és ha csak el tudná képzelni a csöppnyi agyával, hányszor vigasztaltam én a maga miatt kesergő páromat, akkor rájönne, hogy semmivel sem áll jobban a szénája ebben az ügyben, mint nekem. – Piton mindezt a tőle telhető leghiggadtabban adta elő, ám ez is elég volt, hogy Hermionét felrázza az álmodozásból, Harry pedig válasz híján magában fortyogjon.

Piton a párjának nevezte őt. Más ember füle hallatára. Önszántából. Lehetséges, hogy az ősi Black ház egyik szobájába zárva fogja megkapni azt a vallomást, amire hónapok óta várt? Elfeledve korábbi vitájukat, egy percig szerelmes tekintettel bámulta kedvesét, majd amikor ő csak felvonta a szemöldökét, és elfordult, akkor visszazuhant a mennyországból a földre.

– Remek. Most, hogy tisztáztátok én mennyit szenvedek miattatok, esetleg meghallgatnátok engem is? – érdeklődött Hermione azzal a szent elhatározással, hogy felnőtt módjára lezárja a vitát, és az ajtó hamarosan kinyílik. – Én… – kezdte kissé bizonytalanul, majd mint aki megvilágosodott, csillogó szemekkel folytatta. – Szeretlek titeket. Mindkettőtöket. – A két varázslót sikeresen meglepte a beszélgetés ilyetén fordulata, de láthatóan jólesett nekik a vallomás. – Harry, valószínűleg elviselném, ha nélküled kéne élnem, de nem akarom kipróbálni. Nem csak egy barát vagy, hanem a családom tagja. Egy testvér, báty, akire mindig számíthatok, akár egy hegyi trolltól, akár önmagamtól kell megmentened. Nehéz beismernem, de Ront már elvesztettem. Ő sosem fog túllépni sem azon, hogy nem tudtam úgy szeretni, ahogy elvárta volna, sem pedig azon, hogy Perselust választottam. Te más vagy. Hozzád mindig is szorosabb kötelék fűzött a barátságnál, épp azért, mert nem rondított bele a szerelem. Kérlek, ne mondj le rólunk. Ne hagyd, hogy a sértett büszkeséged, vagy a Perselus iránt érzett gyűlöleted közénk álljon. – Harry arcán látszott a küzdelem. Olyan nagyon szerette volna hinni, hogy Hermionénak igaza van, és ők testvérek, semmi sem állhat közéjük. Mégis rettegett, hogy az igazságot hallva, majd a gondolatától is undorodik, hogy őt a családja részének akarta.

– Nem kedvelem őt, és soha nem is fogom. Tartani akarom veled a kapcsolatot, de ne kérd, hogy hármasban üldögéljünk. Amint kinyílt ez az átkozott ajtó, én elmegyek. Végig gondolom ezt az egészet, és küldök baglyot, ha úgy érzem, tudom kezelni a helyzetet. – Harry száját szinte égették a szavak. Hazudni bűn, ezt a leckét megtanulta, most mégis reflexszerűen bukott ki belőle a valótlan állítás.

Önvédelem. Harry egész eddigi élete ebből állt. Megvédte magát a kívülről támadó rossztól, hogy biztonságban tudja szeretteit. A háború vége óta mindenki azt várta tőle, hogy boldogan ugrándozzon a szabadságot élvezve, amire ő képtelen volt. Hogy is szabadulhatna meg az évek óta tartó beidegződésektől, hogy mindig a háta mögé kell lesnie. Egy új ember, idegen, csak rosszat jelenthet, nem bízhat senkiben, pálcával a párnája alatt kell, hogy aludjon. Ezeknek a dolgoknak köszönhette, hogy túlélte a háborút, és most ugyanezek akadályozták meg, hogy élvezze a békét. A harcok nem értek véget, csak más hadszíntéren folytatódtak, a lelkében. A létező legnagyobb küzdelem folyt a fiúban, amit nevezhetünk akár férfivá válásnak, vagy valódi énünk felfedésének is.

~ SS/HG/HP ~

– Azt hiszem, nekem jólesne egy csésze tea – intett Hermione komor arccal az asztalon álló kancsó felé. Emésztgette a hallottakat, és próbálta elképzelni a jövőjét, amelyben a legjobb barátja csak akkor látogatja meg, ha a férje házon kívül van. Férje? Eljutnak ők odáig valaha, hogy összeházasodjanak?

Piton a teáskannáért nyúlt, de még mielőtt kitölthette volna a forró italt, egy bugyborékoló hang énekelni kezdett.

Hermione és Piton,

Nem lát túl a lombikon,

Száj nem szól, és szív nem érez,

 A hallgatásotok csak mérgez – dalolta a teáskanna.

Mindhárman döbbenten hallgatták a dalt, majd a csönd beállta után elkönyvelték magukban, hogy ez csak a Proba, csinál fura dolgokat.

A dal két szereplője nem nézett egymásra. Perselus az érzéketlenség álarcát magára öltve kitöltötte a teát Hermione csészéjébe, majd a sajátjába, végül odanyújtotta Potternek, aki csak a fejét rázta, hogy nem kér. Néhány percig nem hallatszott más, csak a csészék koccanása az alátéthez, és halk szürcsölés. Harry feszült csöndben ült a bűnös tárgyat fixírozva, mintha az tehetne minden problémájáról, végül mégis maga elé húzta, és a poharába öntötte a maradék italt. Épp hogy megfogalmazódott a fejében a gondolat, miszerint el kéne még egy kis cukor, mikor az édesítő felbukkant az asztalon. A történtekre csak egy vállrándítással reagált, és gyanútlanul elkezdte kanalazni a cukrot a teájába. Ám, amint belehullottak a fehér szemcsék, énekelni kezdtek.

Harry Potter nagy baját,

Sem enyhíti a némaság,

Ellenség vagy jó barát?

Az őszinteség nem nagy ár.

A szemüveges fiú tehetetlen dühvel hajította a falnak a csészét, ami a zöld falon barna foltot hagyott, majd fokozatosan eltűnt. Hogy a fenébe buktathatja le őt a cukor? Miért kell itt minden tárgynak abnormálisan viselkednie? Ha kikerül innen, lesz egy két szava a Weasley családhoz, ami a mások életébe való beavatkozást illeti.

Hermione és Piton meglepve figyelték a kis túlélő kitörését, de nem szóltak egy szót sem. Furcsa mód, bár egész idáig veszekedtek, valami hallgatólagos megegyezés született köztük, hogy a szoba kiváltotta reakciókat nem firtatják. Egyikük sem tudta valami jól kezelni, ha irányítani próbálták, de kétség kívül Piton volt a leggyöngébb láncszem, és Hermione gondolatban meg is jegyezte, hogy eddig milyen jól bírta. Ezúttal Harry küzdött leginkább a bezártság, és az akaratlan kitárulkozás ellen. Ő őrizte a legnagyobb titkot.

– Akarsz róla beszélni? – kérdezte Hermione kis idő elteltével.

– Szent Merlin! Hol vagyunk, pszichológusnál? Nem. Nem akarok beszélni róla – felelt végül a kérdezett.

– Nem, Harry, nem pszichológusnál vagyunk, hanem barátok között. Egy másik barát jóvoltából, aki reméli, hogy meg tudjuk oldani a problémáinkat. Semmi értelme annak, hogy itt vagyunk, ha újra és újra bevágjuk az ajtót a másik orra előtt, amikor segíteni akar – fejtette ki a véleményét a lány.

– Nyögje ki, Potter, hogy mi baja, mert addig nem szabadulunk! – vágta oda Piton is a labdát.

Harry riadtan kapkodta a tekintetét ex-tanáráról barátnőjére és vissza, de csak várakozást látott bennük. Szeretett volna olyan kicsire összegömbölyödni, amennyire csak lehet, akár egy sündisznó. Valójában az is volt, egy szúrós süni, akihez akár jó, akár rossz szándékkal hajolnak, ijedtében felfújja magát, és tüskéivel párviadalra hívja az ellenfelet. Nem lehet megsimogatni, mert a tüskék megszúrnak, de magára hagyni sem, hisz annyira védtelen. 

Hermionénak barátja láttán egy gyerekkori mese jutott eszébe a sün testvérekről, akik télen annyira fáztak, hogy összebújtak, hogy egymást melegítsék, de a szúrós tüskéikkel megsebezték egymást. Ha eltávolodnak, megfagynak, ha közel bújnak, halálra sebzik egymást. Ilyen volt az ő barátságuk is. Ha messze voltak egymástól fájt, ha együtt voltak, az is. Így is, úgy is ártanak egymásnak, mégsem képesek végleg elszakadni.

Piton meglepve vette észre, hogy a fiú arcán ugyanazok az érzések tükröződnek, amik az övén, ha tükörbe nézett. Felsorakozott a düh, a félelem, a kétségbeesés és a szeretetvágy. Ó, ugyan, hisz Harryt körülrajongják a nők. Miért lenne szeretethiányos? Semmi oka rá, hogy ne legyen maradéktalanul boldog, hisz gazdag, híres, közkedvelt. Bármit megkaphat, amit csak akar. Persze ő nem vágyik ilyesmire, hírnév, pénz, haszontalan dolgok. Egyébként is még a Hermionéval való kapcsolatát sem képes kezelni, hogy viselné el az újságírókat? Ez az, ettől van annyira kiborulva Potter. Biztosan nem bírja el a hírnévvel járó nehézségeket. Végül is, tényleg jobban hasonlít Lilyre, mint Jamesre, nem olyan felfuvalkodott, rivaldafényre vágyó tökfej.

– Majd akkor beszélek róla, ha te kifejted, miért nem akarsz más állást keresni. – Harry megkönnyebbülten sóhajtott, mikor eszébe jutott a mentő ötlet. Hermione levegő után kapkodott, és hihetetlen lesújtó pillantással mérte végig a meglehetősen önelégült fiút.

– Akkor azt hiszem, sakk matt.

– Sakk, matt – ismételte meg Harry.

3.     
 Lelkek útvesztője

Piton eddig a pontig tűrte a két fiatal civódását, ekkor azonban megelégelte a gyerekes játszadozást. Mi az, hogy sakk? Mi az, hogy matt? Ő nem fog itt megőszülni, csak mert ők ketten képtelenek kommunikálni. Mindig is jól értett hozzá, hogy elhallgattasson másokat, legyen szó diákról vagy kollégáról, ezúttal kipróbálta, hogy szóra bírni is olyan könnyű-e az embereket. Ő személy szerint nem akart nagy kitárulkozást rendezni, így remélte, hogy a szoba nem annyira érzékeny, mint azt Miss Weasley állítja, és elég ha Hermione meg Potter konfliktusa megoldódik, ők pedig majd a Roxfortban lerendezik a saját vitájukat.

A falak élénk színeitől kezdett megfájdulni a feje, de sejtette, hogy amíg a lelki állapotuk nem lesz nyugodtabb, addig a színek sem halványulnak. A világítás is borzalmas az ablaktalan helyiségben, a plafonról mintha a napnál erősebb, mesterséges fény áradna. Egészében nézve nagyon kellemetlenül érezte magát a Probában, így megfelelő hangulatfokozónak tűnt, hogy felbosszantsa Pottert, hisz ez a fiú iskolás éveiben is kedvenc elfoglaltsága volt.

– Potter, látsz is azzal a pápaszemeddel vagy csak nézel? Hermione békülni akart. Ha nem lennél egy puhány, semmirekellő alak, akkor legalább a szemembe mondanád, amit gondolsz rólam. Gyűlölsz? Igen, akkor mi a kénköves pokolért hoztál ki az Azkabanból?  Miért nem hagytál ott megrohadni? – A kérdések áradata meglepte Harryt, de a végére olyan harag lobbant benne, hogy legszívesebben pálcát rántott volna a varázslóra.

– Igen? Maga komolyan ezt gondolja? Egy évembe telt, és rengeteg galleonomba, hogy kijuttassam a börtönből, és ez a köszönet? Hadd világosítsam fel! Láttam az emlékeit, amiből kiderült, hogy Dumbledore mindannyiunkat kihasznált, csak bábuk voltunk a sakktábláján – ha már így szóba került. Oh, és nem mellesleg azt is megtudtam, hogy szerette az anyámat. Az életét akarta adni érte. Hová tűnt a soha el nem múló érzés? Eddig tart az örökké? Már nem érdekli a zöld szemem? – A szavak szúrtak, égettek, hatalmas kínokat okoztak, de nem annak a személynek, akinek szánták őket.

Hermione legszívesebben felzokogott volna.

~ SS/HG/HP ~

– Mit gondolsz, lesz ebből békülés? – kérdezte Ginny Fredtől, amikor kettesben maradtak a „megfigyelő helyiségben”. George lement a konyhába, hogy vacsorát szerezzen maguknak.

– Mi van, hugi, beparáztál?  A kis barátaid elég jó műsort csinálnak, de előbb-utóbb csak kiböki valamelyik, ami a szívét nyomja. Nem maradnak bent örökre, csak amíg ki nem adják a fölösleges feszkót – bizonygatta Fred, de ő sem tűnt már olyan magabiztosnak, mint amikor bezárult a tesztalanyok mögött az ajtó. – Neked van ötleted, mi a bajuk igazából?

– Ha lenne, nem tartanánk itt – felelte egy szemforgatás kíséretében a lány, és idegességében vörös tincseit csavargatta. – Mondjuk, kicsit lelkiismeret-furdalásom van, hogy bekapcsoltuk a hangot. Azt mondtam, hogy hat szem közt beszélhetnek.

– Nyugi, nem áruljuk el, amit hallottunk.

– Hát persze, maga vagy a diszkréció – morogta Ginny, mire Fred arca elkomorult.

– Te tényleg azt hiszed, hogy tönkre tenném mások életét egy poén kedvéért? Csak mert úgy nőttél fel, hogy George-dzsal folyton megtréfáltunk, attól még ismerhetnél, bízhatnál bennünk! – Ginny talán még sosem hallotta ilyen komolyan beszélni a bátyját, és ez nyugtalanította. 

A háború után az ikrek még több időt töltöttek a szobájukba zárkózva, kísérletezgetéssel. Ezt mindenki normálisnak tartotta, mivel a nehéz időkben az ő boltjuk, a nevettető tehetségük tartotta a lelket rengeteg emberben. A húguk először gondolkozott el rajta, hogy más okuk is lehetett elvonulni. A sok kedves barát, Lupin, Tonks, Rémszem, Angelina Johnson elvesztése tátongó sebet ejtettek, még az örök boldogságban úszó fiúkon is. Különösen a legutolsó név okozott traumát Fred számára.  Kevesen tudták, de a kviddics csapatba is azért szeretett volna beszállni, hogy Angelina közelében lehessen. Amikor a lány igent mondott Frednek a báli meghívásra ötödikben, George meg volt róla győződve, hogy testvére végre bevallja neki az érzéseit, de végül mégsem derült fény a titokra. A roxforti csatában, harc közben vesztette életét Fred Weasley szerelme, akit hősi halottként temettek el.

~SS/HG/HP~

A körasztal, ahogy felbukkant a semmiből, úgy el is tűnt kannástól, csészéstől, székestül. Mielőtt mindhárman fenékre eshettek volna, egy láthatatlan erő a falhoz rántotta őket, és egy-egy puha párnán landoltak, melynek színe megegyezett a mögöttük lévő faléval. 

Piton úgy istenigazából szerette volna felképelni Pottert az utolsó néhány mondatáért. Már rég megbánta, hogy ostoba módon átadta az emlékeit a fiúnak. Azt hitte, hogy meg fog halni, és mindannak, amit Harry lát, nem lesz következménye rá nézve. Lily iránti érzései az évek múlásával nem halványodtak el, de Nagini mérgének forróságát érezve átértékelte az életét. A biztos halál a könnyebb út, békés, megnyugtató, de lázasan vergődni, szenvedni egy diákja szeme láttára, nem épp az, amit várt. Korábban azt hitte, hogy a kémkedéssel megdolgozott a megváltó halálért, eleget szenvedett már, hogy kiérdemelje, azonban Merlin, a sors vagy a Jóisten, másképp gondolta.  Hermione szinte egy percre sem hagyta magára a kórházban, bár ő a lábadozás nagy részét annyi morfium hatása alatt élte meg, hogy minderről csak később értesült. Hogy álmodta vagy ébren gondolta át a Lilyhez fűződő érzéseit, máig sem tudja. Belátta, hogy egy halott nő utáni vágyakozás, aki sohasem szerette viszont, felemészti minden erejét. Nem fogja elfelejteni őt, sem azt, hogy mire késztette az iránta érzett szerelem, de eldöntötte, ha életben marad, akkor élni fog… nemcsak létezni. Ez az új élete azon a napon kezdődött el igazán, amikor Hermione leült mellé az évnyitó ünnepélyen, azóta napról-napra boldogabb, elégedettebb emberré vált a boszorkánynak köszönhetően. Lily végre oda került az életében ahová való, az emlékek közé. Már nem kísértik rémálmok a nő holttestéről, sem a gyerekkori veszekedésükről. A mostani álmaiban valaki más elvesztésétől retteg, de ezúttal tenni fog érte, hogy ez ne történhessen meg.

A férfi látta, hogy Hermione ajka remeg az elfojtott sírástól. A térdét átölelve ült a vörös párnán, tekintetét a földre szögezve. Pitonnak ekkor tűnt fel, hogy a hétköznapi tárgyak milyen groteszk hatást keltenek ebben a mágiával átitatott szobában.

Hermione nem a padlót nézte. Valójában azt figyelte, ami a padlón kezdett kirajzolódni. Szövevényes indák tekeregtek, lassan egy térképformát felöltve, majd megjelent rajta három pötty, egy kék, egy zöld és egy piros, amik műkorcsolyázókat megszégyenítő gyorsasággal, és eleganciával száguldoztak a pályán. Hermionénak a kedvenc gyerekkori társasjátéka jutott róla eszébe, amit a szüleivel előszeretettel játszottak az ünnepek táján, az útvesztő. Minimum ketten, maximum négyen lehetett játszani, mindenki választott magának egy figurát, amik hóembert, télapót, karácsonyfát, és ünnepi díszeket ábrázoltak. A játékosok a tábla négy sarkából indultak el, dobtak a kockával, a dobott számnak megfelelően léptek, ha elágazáshoz érkeztek, akkor kellet húzni egy kártyát, válaszolni a rajta lévő kérdésre, majd a lap sarkán látható színnek megfelelően tovább menni – a piros a baloldalt jelentette, a kék a jobbot –, ha rosszul válaszolt az illető, akkor kimaradt egy körből. Mindenki a maga útján haladt, amikor összetalálkoztak, akkor az, aki rálépett a foglalt mezőre, átadta az addigi kérdésekkel gyűjtött pontjait. A tábla közepén lévő ajándékkupachoz kellett eljutni.

A földön lévő pontok abbahagyták az őrült száguldozást, és lefékeztek. A piros és a zöld egy zsákutcában álltak, a kék egy olyan kanyar előtt, ahol két irányba lehet tovább menni, de hol az egyikhez volt közelebb, hol a másikhoz. Mindhárman a padlót nézték elmélyülten, majd mikor már úgy tűnt, ideiglenesen nem várható újabb furcsaság, Piton a tőle telhető legnagyobb eleganciával odakúszott Hermione mellé. Kezét a lány térdére helyezte, és várta, hogy felé forduljon.

– Válaszolni fogsz a kérdésére? – Hermione olyan halkan szólalt meg, hogy Piton nem volt biztos benne, hogy több volt egy sóhajtásnál.

– Milyen kérdésre? – suttogta vissza a férfi, mire a lány arcizmai megfeszültek.

– Meddig tart az örökké? – Hangjában egyszerre volt megtalálható a gúnyos él, a kétségbeesés és a szomorúság. A három érzés kvinteszenciája előcsalt egy könnycseppet belőle, míg Pitont egy dühös horkantásra késztette.

 – Azt hittem, hogy ezt a témát már megbeszéltük – emlékeztette Hermionét az előző év októberének egyik fontos estéjére.

Ó, emlékezett ő, nagyon is. Azonban úgy gondolta, hogy a kérdésére a választ nem ez az emlék hordozza.

~SS/HG/HP~

Hermione élete nem úgy alakult, ahogy az átlagemberek, és a Rita Vitrol féle keselyűk várták volna. A kis túlélő legjobb barátnője nem úszott a hírnévben a győzelem után, nem ünnepeltette magát sztárként, hanem elbújt a szülei lakásában, London külvárosában, és nem beszélt sem a sajtóval, sem a barátaival. Miután levette az emlékmódosító bűbájt a szüleiről, ők nem akartak visszatérni Angliába, megszerették az ausztrál éghajlatot, életmódot, és úgy hitték, a lányuk elégedett, boldog, békés életet él majd otthon. Tévedésük igazán nem róható fel nekik, mivel fogalmuk sem volt a Ronnal történt szakításukról, sem a számtalan elhunyt barátról, akik neve mintegy fájdalmas, lüktető bélyegként villogott Hermione agyában attól a perctől, hogy reggel felkelt, egészen addig, míg el nem nyomta az álom. Sajnos ez utóbbi sem hozta el számára a megváltást, mert rémképek gyötörték, átkok szálltak jobbra-balra, Bellatrix kéjes kacaja borzolta az idegeit, miközben égett a karja a belevésett szótól. Harry és Ron szinte minden idejüket az auror parancsnokságon töltötték, ahová felvételt nyertek, és amúgy is jobb volt kerülni az összetűzést az ex-barátjával. Így egy jó darabig a négy fal között ült, magányosan merengve az életén, hogy miért nem halt meg ő is, hogy hogyan lehet tovább élni, ha halott a lelkünk. Mert bizony háborús sebesült volt ő is, még ha ez nem igaz fizikai értelemben, akkor is. Lelkileg összetört és fázott, ó mennyire fázott. Rettenetesen vágyott egy ölelésre, de nem bírta elviselni mások érintését. Már annyit sírt, annyit ölelgették, de valaki mástól várta a békét, csak fogalma sem volt, hogy kitől.

Ekkor döntött úgy, hogy visszatér a Roxfortba, ezúttal tanárként. Az iskola mindig a biztonságot jelentette számára, ám ezt az illúziót az utolsó csata igencsak összezúzta. Nem járt ott, amióta McGalagony újjáépítette, és elindult az oktatás. A mugliismeret óra tanítása gondot okozott a képzetlen jelentkezők miatt, és amikor Hermione önként jelentkezett, az újdonsült igazgatónő megkönnyebbült. Így hát visszatért oda, ahonnan minden indult, bízva abban, hogyha látja a helyreállt épületet, akkor benne is meggyógyulnak a sebek.  Ő lepődött meg a legjobban, hogy ki hozta a gyógyírt a fájdalmára.

Az első két csókjuk között két hónap telt el. Ez nem azt jelentette, hogy közben mosolyszünet lett volna, csakhogy az elsőt a hirtelen, mindent elsöprő szenvedély szülte, a másodikat pedig a kialakulóban lévő szerelem.

Hermione az első csók után néhány nappal döbbent rá, hogy milyen nehéz dolga lesz, ha komoly kapcsolatot szeretne a férfival. Piton a laborban dolgozott, ő pedig a kandallón át ugrott le hozzá, hogy együtt teázzanak, amikor besétált a szobába, vidám mosollyal az arcán köszönt, és egy ártatlan mozdulattal végig simított Perselus hátán, amikor mellé ért. Az érintésétől a férfi ledermedt, lehunyta a szemét, száját összepréselte, minden izma megfeszült, és várt. Hogy mire? A fájdalomra, az ütésekre. Hermione kis híján sírva fakadt a felismeréstől, hogy ezt a szeretetre méltó férfit valószínűleg gyerekkora óta nem érintették meg, és akkor is csak az apja ütéseit kellett elviselnie a testén. Talán még soha… lehetséges, hogy senki… nem közeledett hozzá gyengédséggel? Nem próbálta újra megsimogatni, mert félt, hogy túl sok lesz neki egyszerre, és talán még nincs felkészülve rá, hogy valakit… őt ilyen közel engedje magához. Jobb ötlete támadt. Az előző érintése váratlan volt, talán ha látja, hogy közeledik hozzá, akkor nem ijed meg.

– Perselus – suttogta a nevét a lány alig hallhatóan, mire a fekete szemek ráemelkedtek csordultig telve szégyennel, félelemmel és megbánással.

Hermione felemelte a kezét, de közben egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust. Az asztallapot szorító erős, bájitaloktól sárgás ujjak felé közelített a saját kezével, amikor már csak néhány centiméter választotta el őket egymástól, amolyan engedélykérő mosoly jelent meg az arcán, amire a férfi aprót biccentett, és akkor megtörtént. Ott állt két lelkileg megviselt, magányos ember a Roxfort pincéjében, és a kezük egymáson pihent. Hermione ujjai lassan körözni kezdtek a férfién. Lágyan végigsimított rajta, majd gyengéden megfordította a kezét, és összefűzte az ujjaikat. Perselus felsóhajtott, de több volt ez egy sóhajnál, ez a feloldozás hangja volt, lélegzetbe burkolt szerelmi vallomás. A fekete szempár figyelte két kéz összefonódását az asztalon, és olyan melegség sugárzott a tekintetéből, amilyen évtizedek óta nem. A férfi Hermionéra emelte tekintetét, és csak úgy áradt belőle a szeretet, a hála, és mindaz, amit képtelenség szavakba foglalni, de a lány tudta, érezte. A griffendéles boszorkány csak úgy fürdött a melegségben, ami elárasztotta, és remélte, hogy mindig érezheti majd. Soha többet nem fog fázni. 

Az első ölelés egy szomorú eseményhez fűződik. Lily Evans halálának évfordulóján Hermione hihetetlenül zaklatott volt, rettegett, hogy vajon mit vált ez ki Pitonból, megzavarja-e a kettejük közt kialakuló bizalmat. Először arra gondolt, hogy le sem megy hozzá, de az gyávaságra vallott volna, ő pedig vérbeli griffendéles, aki aznap a fiókban felejtette a bátorságát. Perselus a szokott ritmusban dolgozott, épp előkészítette a hozzávalókat a másodikosok órájához, amikor Hermione megérkezett.

– Jó reggelt! – köszönt a férfi könnyed hangon, amit a lány jó előjelnek tekintett.

– Neked is szép jó reggelt! Segítsek valamit? – érdeklődött az asztalon elterülő alapanyagokra nézve.

– Nem kell, köszönöm. Ma csak egy órám lesz, utána van egy kis elintézni valóm. Minerva szabadnapot adott. – Piton mindezt teljesen hétköznapi hangon közölte, de amikor felnézett a lányra, észrevette az aggodalmat a szemében.

– Mikor jössz vissza? – kérdezte elveszetten Hermione, amire egy sóhaj volt csak a válasz. – Nem lehetne, hogy – kezdte a biztos vesztesek megnyugvásával – szóval veled mehetek?

– Nem. Ezt egyedül kell elintéznem. – A férfihang határozottan csengett, itt mese nem volt.

Hermione már tudta, hogy a temetőbe készül, mégis szükségét érezte, hogy rákérdezzen.

– Elárulod, hová mész? – tekintete Perselus arcát fürkészte a hazugság vagy az elgyengülés jeleit kutatva.

– Tudod te – érkezett a kurta felelet. – Vacsorára itthon leszek – ígérte, és egy biccentéssel elbúcsúzott, jelezve, hogy mindjárt becsengetnek az első órára.

Este Hermione izgatottan járt fel, s alá a bájitaltanár szobájában. Gyerekes dolognak tűnt ott várni, de látnia kellett az arcát, amikor visszatér. Az ajtó nyílására felnézett, és magára erőltetett egy mosolyt.

– Szia!

– Szia! – köszönt a férfi is, akinek arcán egy őszinte mosoly jelent meg a nő láttán, mire ő megkönnyebbülten felsóhajtott.

Ez az, nem veszítette el. Egy apró győzelem a kapcsolatuk tengerében.

– Kérdezhetek? – Piton a fejével a kanapé felé intett, majd ő is leült a lány mellé. – Lily… még? – Ennyi elég volt, értette a lényeget a kérdezett.

– Nem, már nem. – Egyszerre nyújtották ki a karjukat a másik felé, és belesimultak az ölelésbe.

Hermione belélegezte a bódító bájital, friss fű és citrom illatot. Számára egyetlen parfüm sem lehetett ennél jobb. A férfi enyhén reszketve fúrta bele arcát kedvese kócos fürtjeibe. Életében először sietett haza, és ez a szó többé már nem az épületet jelentette. 

~SS/HG/HP~

Az emlékek egyszerre töltötték el boldogsággal, kétségbeeséssel és megkönnyebbüléssel. Szép emlékek voltak, azt bizonyították, hogy a szívtelennek mondott férfi képes szeretni, méghozzá nem akárkit, hanem őt, ugyanakkor hiába várta oly régóta, nem hallotta az ő szájából azokat a szavakat. „Már nem”, ennyi volt csak a felelet, és ez Hermionénak nem volt elég. Biztosan akarta tudni, hogy kedvese túljutott a Lily Evans iránt érzett lehetetlen szerelmen. Persze azt sem bánta volna, ha ugyanakkor biztosítja érzéseiről az ő irányába. De hiába várt, a kérdést pedig nem merte feltenni, túlságosan félt tőle, hogy nem viselné el a választ.

A férfi úgy tanulmányozta a vonásait, mintha pusztán a nézésével eltüntethetné a sötét felhőket Hermione homlokáról. Nem akart a Lily témáról beszélni, de azt sem akarta, hogy a nő feleslegesen aggódjon. Meg kellett nyugtatnia, mert a párja volt. Úgy vélte, férfiként az a dolga, hogy biztosítsa róla a szeretett nőt, hogy ő az egyetlen… aki előtt meg mer nyílni, nem fél őszinte lenni, gyengének mutatkozni, ember lenni. Mindez sokkal több volt, mint amit Lily Evans iránt valaha is érzett. A szerelemnél a bűntudat sokkal nagyobb szerepet játszott abban, hogy hűséges volt hozzá évekig. Hermione mutatta meg neki, hogyan kell igazán szívből szeretni. Őt érdekelte minden apróság, aminek köze volt Perselushoz. Meg akarta ismerni a férfit, és nemcsak a tanárt vagy a kémet.

– Az örökké 1998. május 2-áig tartott. Akkor véget ért az életem. Hermione, én a Szellemszálláson meghaltam, majd melletted újjászülettem. – A szavak anélkül hagyták el a száját, hogy végiggondolta volna, hogy ezt a meglehetősen érzelgős vallomást Potter is hallja, de már nem számított.

Sejtette, hogy a Proba váltotta ki belőle ezt a romantikus reakciót, mert a nyelve úgy mozgott, mintha Veritaszérum hatása alatt lenne.

Hermione szeméből csorogni kezdtek a könnyek, megkönnyebbülés csíkozta arccal fordult Perselus felé, hogy az ölelésébe rejtse azt. A férfi sután átkarolta a vállát, majd lassan simogatni kezdte a haját.

– Ss! – csitította. – Itt vagyok veled, nincs semmi baj – suttogta a fülébe olyan halkan, hogy a szemüveges varázsló ne hallhassa.

Emlékek törtek fel egy tavaszi éjszakáról, amikor Hermione az ő ágyában ébredt egy rémálomból. Akkor is, úgy ahogy most, ösztönösen ölelte, vigasztalta. Több volt ez két test érintkezésénél, ez egy válasz volt a rengeteg ki nem mondott kérdésre. A bizonytalanság legkisebb szikrája is elillant, amikor érezték a másik bőrének illatát, lélegzetét a fülük mellett, gyengéd simogatást a hátukon. Szavak nélkül is egymás tudtára lehet adni érzéseinket, hisz egy ölelés magába foglalja mindazt, amit hallani akarunk: Itt vagyok neked, megvédelek mindentől. Talán ez az egyetlen kommunikációs forma, amikor az erő és a gyengédség egyszerre van jelen. 

Más esetben kínosan érezte volna magát, de rájött, hogy semmi oka nincs szégyellni, hogy szereti ezt a csodálatos nőt, aki belopta a fényt az életébe. Ezelőtt sosem hallott róla, hogy odalopjanak valamit, az emberek csak ellopni szoktak dolgokat, ám Hermione kérés nélkül, sőt az ő kifejezett ellenkezése mellett, árasztotta el őt szeretetével, napfényes mosolyával és életenergiájával. Legyőzte. Képtelenség harcolni egy ilyen megátalkodott boszorkány ellen. És egy kis idő múltán már nem is akart, csak élvezte, hogy megadja neki azt, amiről sosem hitte, hogy ki tudná érdemelni: a szerelmet.

Hermione felnézett kedvesére, fél kézzel letörölte a könnyeit, majd elcsukló hangon felnevetett.

– Teljesen összekönnyeztem az inged. Ne haragudj! – Hogyan is haragudhatott volna, amikor végre mosolyogni látta. Kisimított egy kósza hajtincset az arcából, amit a könnyek a halántékához ragasztottak, majd apró csókot adott a homlokára.

~SS/HG/HP~

Harry forgó gyomorral figyelte a lányregénybe illő jelenetet. Sosem hitte volna, hogy fogja Pitont ennyire… gyengének látni… ennyire megfosztva minden merev, méltóságos viselkedéstől, ami a személyiségét meghatározta. Nem tudta elképzelni, hogy ő bárki kedvéért ennyire kiforduljon önmagából. Hermione állandóan hangoztatta, hogy ők mennyire összeillenek Pitonnal, de most úgy tűnt, inkább a nő által létrehozott személyről beszélt, nem az igazi Perselus Pitonról. A fiú hatalmas csalódásnak érezte, hogy látja kettejüket egymáshoz torzítani a saját személyiségüket. Hermione zárkózottabb lett, nem jár el társaságba, mert a párja egy antiszociális alak, Piton meg papuccsá szelídült, hogy megfeleljen exdiákjának. Gusztustalannak tartotta ezt a fajta képmutatást. Mégis mit hisz Piton, lesz ő valaha is más az emberek szemében, mint exhalálfaló, Albus Dumbledore gyilkosa? Hermione úgy akar idomulni az életmódjához, mintha egy pillangó akarna a víz alá költözni varangyszerelméhez. Feladná a repülést, hogy megfulladjon a posványos mocsárban. Korábban sajnálta volna, de most csak megvetést érzett.

Sötét pillantását a földre szögezte, hogyha esetleg lyukat égetne a gyűlölete, akkor csak a padlóban tegyen kárt. Korábban csak egy kósza pillanatot szentelt a térképnek, amit a lány olyan elmélyülten tanulmányozott. Megállapította, hogy mindegyiküknek van rajta egy pontja, és az övé elágazáshoz érkezett. De mi a két lehetőség? Érezte ő a döntéskényszert, csak képtelen volt átlátni a bizonytalanság ködén, ami eltakarta előle, hogy mit rejt az egyik vagy másik út. Újonnan felszított haragját Pitonra akarta zúdítani, olyan könnyű volt őt okolni mindenért. Ezt tette egész eddigi életében, az első kviddicsmeccstől kezdve, amikor azt hitte, le akarja őt lökni a seprűjéről. A gyűlölet régi ismerősként marta végig a nyelőcsövét, hogy utána szavak formájában támadja védtelen áldozatát. Inkább a gyűlölet, csak az a másik érzés vissza ne furakodjon! – kiáltotta a fejében egy hang.

– Szóval ennyi? Odalök neked pár betanult giccses mondatot, és te már is a karjaiba omlasz? – Harry szája íjként feszült meg, ahogy kilőtte a szavakat, de már nem tudta visszaparancsolni őket, a nyíl eltálalta a célpontot.

– Miért csinálod ezt? – Az elgyötört hangban nem volt semmi harciasság. Olyan jól esett neki kedvese megnyugtató közelsége, egy tovatűnő pillanatig annyira boldog volt, és aztán jön Harry, az ő legjobb barátja, és lerombolja a védvonalait. – Azt hittem, képes leszel elfogadni a döntésem. Az imént mondtad, hogy gondolkozol rajta… rajtunk, és tartani akarod a kapcsolatot. Ne lökj el, Harry! Ne kelljen választanom közületek!

– Miért? Mert őt választanád? – kérdezte keserű hangon, ám Hermione válasz helyett csak felsóhajtott.

A fiú konokul hallgatott, és a szemközti falat bámulta.

Sötétkék folt.

Támadás.

Hosszú csík.

Cikcakk.

Paca golyók kilövése.

Vörös folt.

Menekülés.

Könnycseppként folyik le.

A kék beteríti a „vásznat”.

4.      
Rólad fogok rémálmodni

Harry nem érezte úgy, hogy győzött volna. Elfordította tekintetét az ajtó helyétől, és megpillantotta a vörös falon szívet formázó festéknyomok között felbukkanó kéket. A szív jobb sarkában: egy hasadás. Torka elszorult. Köhögnie kellett. A szeme égett. Helyes. Ha szenved, legalább nem gondol másra. Jobban teszi Hermione, ha elfelejti őt. Szakítsa csak ki magából még az emlékét is. Képtelen lenne velük együtt tölteni az idejét.

Egy ütés. Határozott. Fájdalmas. Ki merné megütni? Szeme idegesen pásztázta a helyiséget, de se Piton, se Hermione keze ügyében nem volt pálca. Újabb tasli. Megfordult, de természetesen csak a téglafal volt mögötte. Mielőtt még hangot adhatott volna nem tetszésének, valaki megszólalt. 

– Idióta! – Harry azonnal ránézett a „szobatársaira”, de láthatóan ők nem hallottak semmit. A hang kísértetiesen ismerős volt. A hangsúly a kísértetiesen van. Már több mint négy éve nem hallhatta ezt a hangot, és sosem használt volna ilyen hangsúlyt és kifejezést Harryre. Sokkal inkább Pitonra.

Nem mert megszólalni, mert félt, hogy bolondot csinál magából, így csak gondolatban tette fel a kérdést: Sirius?

– Igen, mégis kit vártál?

A fiú megborzongott. Ez nem vicces, a legkevésbé sem. A Weasley fiúk ezúttal túl messzire mentek.

– Kapard össze az állad a padlóról, Harry, és sürgősen fejezd be a körülötted élők szapulását! Megdöbbent a gyerekes viselkedésed. Talán nem én vagyok a legjobb példája az érett felnőtteknek, de tanultam a hibáimból. Miért engeded át az irányítást a haragnak? Hát nem érted, hogy milyen fontos lenne szeretetben élned velük? Én nem lehetek melletted, neked csak ők maradtak. Egy maroknyi ember, akik bármit feláldoznának érted. A háborúban meg is tették. Nem emlékszel, hogy győzted le Voldemortot? A szeretet, nem pedig a gyűlölet vezetett a sikerhez.

Olyan nagy bennem a düh… – Még a gondolatban is csak suttogásnak hatottak szavai. – Nem tudok aludni, enni… hiányzik valami, valaki, ő. Majdnem olyan rossz, mint amíg Voldemort uralta az elmém. Megbénít a félelem, hogy valaki rájön, és elárulja neki. Sosem tudna engem szeretni. Bármit is teszek, bárhogy próbálok ezen változtatni, mindig csak James Potter fiát fogja látni bennem.

– Soha, megismétlem, SOHA ne szégyelld, hogy ki az apád! Jó ember vagy Harry, és James is az volt. Ha valaki nem tud elfogadni téged olyannak, amilyen vagy, akkor le kell mondanod róla. Nem kell érte gyűlölnöd, légy hálás, mert megtanított neked valamit önmagadról. Egy olyan leckét kaptál, ami fontosabb mindennél, amit a könyvekben olvashatsz. Én sokáig gyűlöltem, haragudtam rá, Pettegrew-ra, mindenkire. És mire mentem vele? Életünkben kell megbocsátani, és bocsánatot kérni, mert nincs második esély. Egy életed van, ez az egy fantasztikus, rémisztő, izgalmas, megfejtésre váró rejtélyekkel teli csoda. Élvezd ki minden pillanatát!

A fekete hajú varázsló csak hallgatta keresztapja szavait, és átjárta a rég nem érzett melegség. Annyira hiányzott neki. Utoljára mellette látott rá esélyt, hogy családja legyen… igazi családja. Magányos volt, szörnyen magányos, ugyanakkor nem tűrt meg akárkit maga mellett. Ha jobban belegondolt ezzel a kis kalandjával a Probában több időt töltött együtt más emberekkel, mint az elmúlt hónapokban, a munkahelyén kívül bárhol. Ronnal épp eleget látták egymást a parancsnokságon, így csak havonta egyszer-kétszer találkoztak a munkán kívül. Barátja még nem heverte ki a csalódást, amit Hermione okozott neki, pedig két éve történt, és csak három hónapig tartott a kapcsolatuk. Törzsvendég lett London varázslókocsmáiban, és többször a közelében járt, hogy elveszítse a jelvényét. Minden alkalommal Harry húzta ki a szorult helyzetből, ám barátja ezt sosem hálálta meg neki. Tovább is elmélkedett volna, ha nem hallja meg a következő zajokat: Durr! Csatt! Puff! Majd elsötétült a világ.

~SS/HG/HP~

Mindhárman vakon ültek a padlón, Hermione és Perselus még mindig egymást átölelve, míg Harry a szoba túloldalán. Fogalmuk sem volt, hogy mi történhetett. A zajok kísértetiesen emlékeztették Hermionét az Operaház fantomja című darabnak arra a jelenetére, amikor leszakad a csillár, és ezt csak megerősítette a bekövetkezett sötétség. A gond csak az volt, hogy a plafonon mágikus fény volt, nem árammal működő lámpa.

Piton épp megszólalt volna, amikor újból falhoz vágta egy láthatatlan erő. Ugyebár kell a napi testmozgás. Mikor már mindhárman a saját faluk előtt ültek – Piton fájós hátsófelét tapogatva –, apró fények jelentek meg felettük, amik csillagokként világították be a helyiséget.

– Hahó! Bocsánat! Ne haragudjatok, de még nincsenek száz százalékosan kidolgozva a részletek, és elfelejtették közölni a fiúk, hogy amikor kint beesteledik, akkor odabent is leszáll az éj. A szoba addig marad sötétben, amíg a valóságban felkel a nap. Azt javaslom, aludjatok egyet. Fárasztó napotok volt, rátok fér a pihenés. – Mire Ginny hangja elhalt, addigra megjelent alattuk egy-egy felfújható matrac, takaróval és párnával.

Hermione akár egy dühös fúria, úgy pufogott.

– Ez aztán remek! Más sem hiányzott, mint egy pizsama party – morogta Piton az orra alatt.

– Nagyobb a kényelem a legtöbb börtönben. Kezdem irigyelni az Azkaban lakóit – dünnyögte Harry, miközben elhelyezkedett.

– Ne tegye, Mr. Potter. Biztos forrásból tudom, hogy téved – közölte epésen Piton.

A fiú szavai, és a bezártság eszébe juttattak egy gyerekkori verset. A mesekönyvet nem éppen tisztességes módon szerezte. A játszótéren felejtette egy kisgyerek, ő pedig hazavitte. Nem tartotta igazságosnak, hogy másnak olyan sok van, neki pedig egy sem. Talán több százszor is elolvasta az összes történetet és verset, így nagy részét máig fejből tudja. Az a bizonyos költemény, ami eszébe jutott, egy rab hercegnőről szól, akit elszakítottak kedvesétől. Az elejére nem emlékezett, de a második versszak így szólt:

Se ajtaja, se ablaka,

Nem jut be az élet zaja.

Napfény és szél elkerüli,

Nincsen hová menekülni.

Rab madár egy nagy kastélyban,

Vergődése haszontalan.

Szárnyalni már szegény nem fog.

Visszatartják őt a rácsok.

Bánatában könnye hullik,

Dühe talán sosem múlik.

Kedvesét már megismertem,

A lelkét bekebeleztem.

Egyedül van, bár én nézem.

De én csak a munkám végzem.

A folytatás csak homályosan derengett az emlékeiben, de a befejezés fájdalma bevésődött a memóriájába:

Most, hogy nekem sincs már dolgom,

Széttekintek a várormon.

Egy rúdra tűzött anyagot,

Éppen csak megpillantok.

Fekete a zászló színe,

Örülök, hogy nincsen szívem.

Perselus rendkívül ironikusnak találta, hogy a halál meséli el, hogyan viszi magával a hercegnőt, hogy a túlvilágon egymáséi legyenek a szerelmesek. Már gyerekként is az egyik kedvence volt ez a mű, mert nem a szokásos negédes, bárgyú dajkamese. Mára azonban teljesen átértékelte a rabságot. Rabság. Mit is jelent pontosan? Nem csak akkor vagyunk rabok, amikor bezárnak a négy fal közé, időnként a gondolataink tartanak fogva. Perselus megjárta az Azkabant, és tudta, nem az teszi tönkre az embereket, hogy nem mehetnek ki a cellából, hanem a tény, hogy életük végéig nem szabadulhatnak a saját gondolataiktól, érzéseiktől, bűntudatuktól. Ugyan a Winzengamot felmentette a vádak alól, azonban egy papír nem törölheti el a lelkiismeret-furdalást, nem hozza vissza az élők sorába Albust. Nincs rosszabb annál, mintha mások feloldoznak, de te képtelen vagy megbocsátani önmagadnak. Mindannyian foglyok voltak, de nem azóta, hogy Ginny rájuk csukta az ajtót. Saját érzéseik fogságában éltek. Perselus lelkében egy madár küszködve verte szárnyával a nem létező rácsokat, szabadulni akart, de a félelem, hogy mi várja odakint visszatartotta. Erőteljes szárnysuhogás keltette hangok visszhangoztak a fejében, a madár verdesett, de csak addig, amíg tudta, hogy hasztalan. Ha kinyitnák neki az ajtót, akkor bent maradna, mert jobban félne a zuhanástól, semhogy megkockáztassa a szabad repülést.

Eligazgatta maga körül a takarót, és begyűrte a feje alá a párnát. A derengő félhomályban úgy tűnt, mintha valaki egy vastag fekete filccel körberajzolta volna az embereket. Harry is motyogott valamit érthetetlenül, és mozgolódásából arra következtetett, hogy ő is az alvás mellett döntött, vagy legalábbis annak tettetése mellett. Hermione azonban továbbra is hátát a falnak vetve ült, és a fényeket figyelte. Semmi jelét nem adta annak, hogy lefekvéshez készülődne. Magára terítette hosszú talárját, és továbbra sem vette le a szemét a plafonról.

– Hermione! – szólította meg Perselus, mire a nő abba az irányba fordította a fejét, ahol a férfit sejtette. Sikerült megtalálnia az átható feketeségben fekvő hangforrást. – Minden rendben van? – Már rég túl volt azon, hogy szégyellje Potter előtt kimutatni az aggodalmát, vagy épp a gyengédségét a nő iránt.

– Hogyne! – vágta rá épp csak egy kicsivel élesebben a kelleténél. – Aludj csak! Én is lefekszem mindjárt.

A férfit ez a válasz cseppet sem nyugtatta meg, de nem volt benne biztos, hogy fel tudna kelni, és odamenni hozzá, így csak a nő felé fordulva feküdt tovább, és figyelte, ahogy elhelyezkedik. Saját kavargó gondolatai zümmögő méhekként követelték a figyelmét, ám egyelőre Hermione volt a fontosabb.

A boszorkány maga sem tudta, mi értelme a láthatatlan sztrájkolásnak, de képtelen volt a nap eseményei után nyugodtan lefeküdni. Örült, hogy Perselusszal tisztázták a fő konfliktusforrást, de csalódott, mert az ajtó továbbra sem volt sehol. Elképzelése sem volt róla, mi fog történni másnap. Milyen szennyes maradt kiteregetetlenül? Ő a maga részéről már minden félelmét kiadta magából, és Perselus is kitett magáért. Ilyen szintű őszinteségre még nem volt példa a kapcsolatuk során. Csak érezték a dolgokat, de nem beszéltek róla. Most végre megtört a jég, miért kell Harrynek mindent elrontania? Miért nem tud belenyugodni a dolgok alakulásába? Ő is elfogadta, hogy a fiú dobta Ginnyt, pedig haragudhatott volna, hogy összetörte a legjobb barátnője szívét. Miért képtelen Harry megbocsátani egy gyerekkori tanárának? Miért nem látja, hogy boldoggá teszi őt? Jó, az utóbbi időben ezt nehéz lett volna látni, de korábban, az elmúlt egy évben, többnyire boldog volt. Az apró-cseprő veszekedések után mindig jött az édes, forró kibékülés. Határozottan állíthatja, hogy Perselusszal tökélyre fejlesztették a békülős szexet. Az emlékek hatására felforrósodott körülötte a levegő, és a gyomrában követelődző szárnyak repdestek. Hiába feküdt le, és húzta a fejére a takarót, képtelen volt még csak lehunyni is a szemét. Csukott szemmel sokkal valóságosabbnak hatottak a képek. Talán negyed óra telhetett el, amikor fújtatva felült, és kikotorta az arcából rakoncátlan tincseit. Itt bizony nem lesz alvás. Hosszú éjszaka elébe néz. Ha csak, nem? 

– Perselus! Alszol? – Hangja még önmaga számára is természetellenesen magas volt, és olyan halk, hogy bár kedvese ébren figyelte őt, alig értette a szavakat.

– Nem. – Csak ennyit felelt, mert kíváncsi volt, hogy mi következik.

A boszorkány szépen, lassan kibújtatta magát a takaróból, majd legördült a földre. Nem történt semmi. Nem rántotta vissza senki, nem szakadt rá a mennyezet, amiért elhagyta a helyét. Megkönnyebbülten sóhajtott, majd négykézláb mászni kezdett a szomszédos fal felé.

Piton felvonta a szemöldökét, bár ezt fény hiányában senki sem láthatta. Elképzelése sem volt, miben mesterkedik Hermione. Mire odaért hozzá, felhajtotta a paplant, és beljebb csúszott, egészen a falhoz tapadt, hogy egy kis helyet szorítson a nőnek. Hirtelen egy hideg lábat érzett a combja tájékán, ahogy Hermione becsusszant mellé, végig simított az említett testrészén.

– Ezt nem gondolhatod komolyan? – hitetlenkedett. Bár a fejében megszólalt egy gonosz kis hang, hogy Potter milyen képet vágna. Bármilyet is, azt ő nem láthatná.

 – Dehogy! – nyögte meglepetten a nő. – Csak nem tudok nélküled aludni.

Azelőtt sosem gondolta volna, hogy egyetlen mondat ilyen erős reakciót válthat ki belőle. Erős szívdobogás, reszkető lélegzet, széles mosoly. Mintha a szavak átölelték volna a szívét.

– Érzem, hogy mosolyogsz – suttogta mellette Hermione, és hogy biztosra menjen, kitapogatta a férfi arcát, és nem kellett csalódnia.

Ahogy közelebb húzódott egy csókra, megmozdult alattuk a föld, jobban mondva a matrac. Hermione úgy érezte, most repítik vissza a helyére, de nem ez történt. A fekhelyük átalakult egy kétszemélyes ágybetétté.

– Azt hiszem, ezt úgy hívják, hogy a Proba áldása – súgta Piton, és adott egy mosolygós csókot a nőnek.

~SS/HG/HP~

Harryben egyszerre ütötte fel a fejét a pánikszerű félelem, a düh és a hányinger. Nagyon remélte, hogy csak az ő élénk fantáziája riogatja azzal, hogy Pitonék mindjárt egymásnak esnek. Egész biztosan nincs olyan jó önuralma, hogy azt csendben hallgassa. Elcsendesedtek, amit jó jelnek tekintett. A fal felé fordult, hogy még a mozgolódó árnyakat se lássa. Bárcsak a fejében lévő hangoktól is egyszerűen elfordulhatna! Sirius, Hermione, Piton, Ginny. Mindegyikük szavai szellemként kísértik, amint lehunyja a szemét. Az üvöltő csendben semmi sem tudta elvonni a figyelmét, a titka ólomsúllyal nehezedett a mellkasára. Talán gyakorolnia kéne, hogy hangosan kimondja. Ha még suttogva sem meri kiejteni azokat a bizonyos szavakat, akkor hogyan vallhatná be pont nekik? A betűk olyan lassan vánszorogtak a fejében, hogy szavakat alkossanak, mintha Errol szállítaná őket. Nem, esélytelen hogy azok a szavak, abban a sorrendben elhagyják a száját. Siriusnak igaza volt, nem szabad hagynia, hogy más ítélete befolyásolja a személyiségét. Nem akar ő megváltozni senkiért. Sőt, épp azt akarja, hogy elfogadják olyannak… hát, amilyen valójában mindig is volt, csak épp ő maga sem tudott róla. Sejthette volna, mert voltak jelek. Egyszer egy kviddicsmeccs után épp az öltözők mellett haladt el, és a mardekárosok már bent voltak, de… nem, az lehetetlen… nem. Igyekezett kiűzni a fejéből a visszatérő képet, ám könnyebb lenne elmagyarázni a magyar mennydörgőnek, hogy ugyan ne akarja már megpörkölni az embereket, mint azt az emléket elfelejteni. Lelki szemei előtt újra és újra lejátszódott. Nem volt tíz másodperc, és még is hatalmas jelentősége volt, pedig Harry akkor fel sem fogta. Azt gondolta, hogy minden Pitonnal kezdődött. Volt egy exhalálfaló, egy tárgyalás, egy hiányzó ügyvéd és ő.  Valahányszor felidézte a termet, újra érezte az orrában az állott por, izzadtság és bájital szagot. A megoldás villámcsapásként érkezett. Bájital, hogy nem jutott korábban eszébe. Az majd segít, hogy bevallhassa az igazságot. Remélhetőleg utána gyorsan megjelenik az ajtó, hogy el tudjon futni, repülni, hoppanálni vagy bármi.

– Jó éjt, Perselus! – hallotta meg Hermione hangját hirtelen. Valójában, alig pár perce volt csend, még ha óráknak is tűnt.

– Szép álmokat! – mondta a férfi, ami borzongást váltott ki mindkét szobatársában.

– Rólad fogok rémálmodni! – motyogta az orra alatt Harry.

Igaza lett. 

5.      
Az igazság szabaddá tesz 

Perselus a természet hívó szavára ébredt, beletelt néhány másodpercbe mire realizálta, hol is van, és mit keres ott pontosan. A hely felismerése igen kellemetlen gyanút keltett benne a mosdó hiányával kapcsolatban. Mi több, korgó gyomra az előző napi vacsora elmaradását is felpanaszolta. Nem tudta, vajon Miss. Weasley tudna-e beküldeni nekik valami laktatóbb ételt a süteménynél. A sürgető érzés, hogy illemhelyet varázsoljon rávette, hogy felkeljen az ággyá avanzsált matracról. A derengő félhomályban figyelte az alvó Hermionét, aki mocorgott ugyan, de nem ébredt fel. Elővette a pálcáját, de mielőtt végiggondolhatta volna, hogy mi lehet a megfelelő bűbáj, a jobb sarokban megjelent egy elfüggönyözött WC.

– Merlinnek hála! – dörmögte a férfi az orra alatt.

A mosdókagylóból folyó víz csobogása és a férfi hangja felriasztották Harryt, aki az ébredés pillanatában vad szívdobogását igyekezett csillapítani. Csak álom volt… csak álom. Örült, hogy a takaró elrejti a merevedését. Mikor légzése már kevésbé hasonlított egy versenylóéhoz, elkezdte keresni a maga mellé ejtett pálcáját. A fadarab legurult a matracról, végül a térkép egyik kacskaringós ágán találta meg. A jótékony félhomály elrejtette arca pírját, ami felderengő álmának volt köszönhető. Meglehetősen illetlen helyzetben látta azt a bizonyos személyt és magát, többször is. Szíve szerint felnyögött volna, de Piton figyelmének felkeltését elkerülendő, csak arccal a párnába dőlt.

– Jó reggelt! – köszönt Perselus a matracukon felülő nőnek.

– Reggelt’! – üdvözölte egy ásítás kíséretében kedvese. – Az ott az, aminek gondolom? – kérdezte reménykedve, mire egy helyeslő bólintást kapott válaszul. – Köszönöm Istenem! – csúszott ki a száján a mugli mondás, ami mosolygásra késztette Pitont.

Miután Hermione is elintézte folyóügyeit, és kilépett a függöny mögül, hirtelen fényár töltötte be a Probát, mintha valaki felkapcsolta volna a neon lámpát. Hunyorogva botorkált vissza, hogy lehuppanjon az ideiglenes ágyára, azonban a keresett tárgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ismét. Kisvártatva megjelent egy reggeliző asztal három székkel. A szoba lakói sóhajtással, valamint vállrándítással fogadták a felsőbb hatalom irányítását. Az asztalhoz ültek, és azonnal nekiálltak felfalni, ami csak a kezük ügyébe akadt, mert mindannyiuknak kopogott a szeme az éhségtől.

– Ginny igazán kitett magáért, a tökös derelyét imádom. Nézd, Harry, melaszos sütemény! – bökött Hermione egy távolabbi tányérra. A fiú rögtön lecsapott a kedvencére.

A bőséges reggelit leöblítették sütőtöklével és vajsörrel. Piton ugyan hiányolta a felnőtt italt, ahogyan ő nevezi, de szomjoltásra ez is megfelelt.

– Hali! Remélem, jól aludtatok! – szólalt meg Ginny hangja a helyzethez képest túl vidáman a hangszóróból. – Anya hozott egy csomó kaját, így gondoltam, bepótolhatjátok az elmaradt vacsorát. Bevallom őszintén, fogalmam sincs, meddig kell még bent maradnotok, ezért beszerzek ma néhány fontos dolgot vészhelyzet esetére. A mosdót a szoba bűvölte be hozzátok, de nyilván lenne más szükségletetek is, szóval várom a kívánságokat.

Most vagy soha helyzet állt elő. Harry nagy levegőt vett, hogy kimondja a kérését.

 – Nekem kellene… – gyors torokköszörülés. – Szükségem lenne Veritaszérumra. – A bejelentést néma csend követte.

 – Minek az magának, Potter? – Piton tért magához először. – Ha be akarja adni valamelyikünknek, akkor közlöm, ez nem a legdiszkrétebb módja a beszerzésének. Ennél még egy griffendélestől is többet várok.

– Én fogom meginni! – Két bejelentés egy percen belül, ami Pitonba fojtja a szót, ez teljesítmény.

– És még is miért, ha szabad kérdeznem? – A megrökönyödött hang Hermionétól érkezett.

– Hogy válaszolni tudjak a kérdéseitekre – felelte nemes egyszerűséggel a fiú szemüvegét igazgatva. – Nos, Gin megoldható?

– Öhm, persze, biztosan. Valószínűleg engedni fogja a szoba, hogy beküldjem. Ha magát a kész bájitalt nem is, talán az alapanyagokat… – Nem folytathatta, mert Piton felhördült.

– Járt maga az óráimra, Miss Weasley? Ugye nem akarja azt mondani, hogy annyi ideig leszünk itt, amíg elkészül egy adag Veritaszérum? – A plafon felé nézett, egyenesen bele az izzó fényességbe, mert úgy sejtette, onnan figyeli a boszorkány.

– Én ezt nem tudhatom biztosan. Reméljük a legjobbakat. – Ginny szavai a legkevésbé sem nyugtatták meg a két bájital szakértőt, Hermionét és Pitont.

– Rendben. Megértjük. Várunk, Ginny. – Harry színlelt nyugodtsága csak még inkább felingerelte a professzort.

– Harry, te tényleg nem akarsz innen kijutni vagy csak annyira félted az átkozott titkaidat, hogy még ez is megéri? – érdeklődött Hermione karba font kézzel.

– Nem Ginny tehet róla, hogy a szoba önálló életet él. Ha valakire haragudni akarsz, akkor szidd az ikreket! – vette védelmébe exbarátnőjét.

– Hogy te milyen képmutató vagy! Most véded, amikor hónapok óta nincs hozzá egy jó szavad. Komolyan, Harry, nem tudom, mi ütött beléd. Ha neked bájital kell ahhoz, hogy őszinte légy egy barátoddal, akkor komoly gondod van.

– Nem, nekem nincs problémám, én magam vagyok a gond. Számodra legalább is az leszek! – A lány többi mondandóját figyelmen kívül hagyva adott feleletet.

– Ha továbbra is rébuszokban akarsz beszélni, akkor inkább hagyj békén! – Hermione visszaült az asztalhoz, és tüntetően a kergetőző festékfoltokat figyelte.

Piton helyet foglalt mellette, de az egyik szemét Potteren tartotta. Elképzelése sem volt, mitől retteg annyira, hogy csak bájital segítségével meri bevallani, de életében először kicsit sajnálta. Hermione a legkisebb megértést sem tanúsította barátja erőfeszítései iránt. Ő maga sosem venne be önként Veritaszérumot, pláne Potter társaságában. Egy egészen kicsit lenyűgözte a fiú bátorsága, bár jóllehet ez is csak esztelen vakmerőség részéről.

Piton észre sem vette, de egy ideje már az asztalon lévő szalvétatartóval játszott, ami – mint Hermione figyelmeztette – idegesítő, kopogó hangot adott. Be kellett ismerje, hogy unatkozott. Ilyesmi nagyon ritkán fordult elő a bájitalmesterrel, hisz élete nyolcvan százalékát a laborban töltötte. Itt azonban se egy jó könyv, se bájitalok. Barátnője duzzog, Potter pedig Potter, vele nem fog cseverészni. Nem kis munkájába telt ezt megértetni vele a tárgyalás után. Azokban a napokban a szokásosnál jóval udvariasabb volt a fiúval, hisz még is csak az ő kiszabadításán dolgozott. Utána meglátogatta őt a Fonó soron, majd visszatérése után a Roxfortban is. Első alkalommal illendően behívta, megkínálta egy itallal, és remélte, hogy ennyi elég. Tévedett. Harry mindenáron barátkozni akart vele, így kénytelen volt durvább módszerekhez folyamodni, hogy elriassza. Akkoriban, ha valaki azt mondja neki, hogy a jövendőbelijének a legjobb barátját zavarja el, sürgősen beutalót szerez az illetőnek a Szent Mungó egyik szakosztályára.

~SS/HG/HP~

Harry korántsem fogadta olyan kitörő lelkesedéssel az üvegcse felbukkanását, mint azt várnánk. A kéken fénylő tárgy a zsupszkulcsra emlékeztette, aminek köszönhetően a Probába került. Felvette a padlóról, és beleszagolt az átlátszó folyadékba. Az enyhén szúrós szagú ital közel sem volt annyira taszító, mint a százfűléfőzet. Magán érezte valaki tekintetét, felnézve a gyanakvó Perselusszal találta magát szemben.

– Üljön le, Potter! – utasította, mint egy neveletlen gyereket, aki kivételesen engedelmeskedett.

– Akkor egészségetekre! – emelte fel az üvegcsét, melynek tartalma megcsillant a fényben. Kihúzta a dugót, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. Testét átjárta a szérum, beférkőzve a fejébe, befolyása alá vonva a beszédközpontot.

Hermione és Perselus feszült figyelemmel várták a hatást. Előbbi ugyan vonakodva, de beismerte, hogy talán ez lesz a kulcs a kijutáshoz. Sőt az az abszurd gondolat is átfutott az agyán, hogy nekik is inniuk kéne belőle. Ilyesmi is csak egy teljesen őszinte embernek juthat eszébe.

– Na, mire vártok? Kérdezzetek! – Harry arca bódult nyugodtságról árulkodott.

Piton biccentett Hermionénak, hogy itt neki van szüksége válaszokra, tehát tegye fel a kérdéseket.

– Harry, te is bizonyára sejted, mi az, amit tudni akarok. – Hermione a fiú vonásait fürkészte, de csak üveges tekintetével találkozott. – Miért szakítottál Ginnyvel? – Egyenes kérdésre, egyenes választ várt.

– Azért, mert rájöttem, hogy valaki mást szeretek. – Harry lepődött meg legjobban, hogy sikerült kitérő választ adnia, de tudta, hogy ezzel nem úszott meg semmit.

A válasz Pitont nem lepte meg, de megrémítette. Vajon Hermione már tudja? Okos nő, rá kellett jönnie, hogy Potter beleszeretett. És vajon elhagyná őt kedvese Potterért? A kérdések tüzes nyilakként kergetőztek a fejében lángnyalábokat hagyva maguk után. Olyan erős fejfájás tört rá, hogy szinte leszédült a székről.

– Értem. És ki a szerencsés? – érdeklődött a nő teljesen gyanútlanul.

Piton és Harry tekintete egy futó pillanatra összekapcsolódott, és mindketten azt hitték, hogy tudják, mire gondol a másik, ám még csak a közelében sem jártak az igazságnak.

– Piton. – Ez az egy szó könnyedén szökött ki Harry ajkai közül, és súlyosan koppant a padlón. 

Néma csend. Milyen gyakran használjuk ezt a kifejezést, és mégis milyen helytelen. A Probában üvöltő csend volt. Mindhármuk gondolatai üvöltöttek, kiáltoztak, ám fülük még is sípolt a hangok hiányától. A szemek, a karok, az arcizmok beszédesebbek voltak, mint egy órákig tartó monológ, de egyetlen száj sem nyílt szóra, senki sem akarta kimondani a fejében cikázó elképzeléseket. Hermione dermedten ült, karjai ernyedten lógtak a szék két oldalán, arca a döbbenet és a düh kettősét ötvözte. Hiába tartották korosztálya legzseniálisabb boszorkányának, időbe telt, mire felfogta annak az egy szónak a jelentését. Első naiv gondolata az volt, hogy Harry valaki másra céloz, nem lehet, hogy az ő Pitonja legyen az. Talán van egy nő, akinek szintén Piton a vezetékneve, hisz nem egyedülálló Perselusé sem. Ám ez a bizonyos név mégiscsak magyarázatként szolgált az elmúlt hónapok eseményeire. Harry féltékeny RÁ! Harry, aki minden egyes roxfortos évükben meggyanúsította Perselust, hogy valamilyen módon el akarja tenni láb alól, most szerelmes belé. Valljuk be, ez nem egy könnyedén feldolgozható információ.

A név tulajdonosa ugyancsak katatón állapotban bámult az előtte ülő varázslóra, és nagyon szerette volna hinni, hogy ez csak egy eszelős tréfa legbosszantóbb volt tanítványától.  Szíve szerint hangosan felnevetett volna, ha kijön egyetlen hang is a torkán, ám az igazság úgy vágta fejbe, mintha elcsapta volna a száguldó Roxfort Expressz. Potter szereti őt. Beleszeretett. Bevallotta igazságszérum hatása alatt. Nem. Ez lehetetlen. Hazudik. Nem tud. Megbolondult. Ép elméjűnek tűnik, de néha még a nagy Perselus Piton is tévedhet. Ha ezt Lily hallaná…– Ilyen és ehhez hasonló gondolatok futottak át a fekete hajú varázsló fejében, miközben élete legjobb pókerarcával nézte a fiút. Piton – több dologhoz is, de – egy valamihez nagyon értett, és ez nem más, mint a hallgatás. Nem beszélni. Csendben nézni a másikat addig, míg már a végletekig feszítjük az idegeit, és haragjában hozzánk vág egy sértést, amire mi szépen, nyugodtan, felnőtt módjára felelhetünk. Mondhatni, ez az ő specialitása, tökélyre fejlesztette az évek során. Ezúttal azonban nem segített. A bájitaltól kissé kótyagos griffendéles csak nézte őt, és nem volt sem ideges, sem zaklatott, sőt, egészen elégedettnek látszott. Utóbbi nem kissé hozta zavarba a bájitalmestert, hisz semmi oka nem volt a fiúnak, hogy jól érezze magát. Miért nem fél tőle, a reakciójától, Hermionétól? Oldalra fordította a fejét, a boszorkány első ránézésre épp olyan döbbent volt, mint ő, bár látszott, hogy lázasan dolgoznak a fogaskerekek a szép homloka mögött, és lassan átveszi a meglepettség helyét a düh. Piton maga sem tudta akarja-e, hogy a ketyegő bomba, ami Hermione ajkán ül, felrobbanjon. Ő még nem szedte össze magát eléggé egy kiadós üvöltözéshez, vagy normális eszmecseréhez, így várt, hogy majd kedvese feloldja a némaság láncait. A várakozása nem volt hiábavaló.

– Ezt nem mondhatod komolyan! Teljesen elment az eszed, vagy csak minket nézel madárnak? Komolyan azt akarod, hogy elhiggyem, beleszerettél Perselusba? – Hermionét elégedettséggel töltötte el, hogy a férfi keresztnevét használhatta. – Semmi sem bizonyítja, hogy a főzet tényleg Veritaszérum volt – kapaszkodott bele az utolsó szalmaszálba, és az üvegcséért nyúlt.

– Kénytelen leszel elhinni. Az meglehet, hogy elment az eszem, vagy talán nem is volt, de az igazat mondtam. Tudom, hogy most gyűlölsz, megvetsz, undorodsz tőlem, és soha többé nem akarod majd, hogy a közeletekbe menjek, de azt reméltem, ha bevallom, az ajtó megjelenik – mutatott a szemközti falra, ami továbbra is egy Picasso festményre hasonlított, kijáratnak pedig nyoma sem volt. Valahogy azt remélte, megjelenik egy neonfelirat: Menekülési útvonal, és ő kislisszolhat. Mit meg nem adott volna az apja láthatatlanná tévő köpenyéért abban a percben.

– Harry, én nem… nem undorodom tőled. Ez… az, hogy homoszexuális vagy egy cseppet sem zavar. De nem várhatod el, hogy repdessek a boldogságtól, mint egy cikesz, amiért pont az én páromra vetettél szemet! – kétségbeesett karmozdulatokkal tarkított kijelentése nagyon meglepte Harryt.

– Azt mondod, hogy téged ez nem zavar? Nem tartod természetellenesnek? – A hitetlenkedése Pitont is magához térítette sokkos állapotából.

– Potter, itt egyikünk sem homofób. Nem azzal van bajunk, hogy… nem a lányokat szereti – mondta szemforgatva Piton. – De ne higgye, hogy ezt egykönnyen beveszi a gyomrunk. Remélem sejti, hogy nekem is akadnak kérdéseim. Kezdjen el mesélni! – szólította fel a férfi a fiatalabb varázslót.

Harry egyik ámulatából a másikba esett. Piton első reakciója azt volt, hogy nem gyűlöli a melegeket, ez több mint amit valaha is el mert képzelni.

– Hol kezdjem? Mire kíváncsi? – kérdezte Harry egyenesen a férfi szemébe nézve, ami furcsa idegességet váltott ki Hermionéból.

– Az elején, ha kérhetem. Mikor kezdődött ez a… dolog? Jól sejtem, hogy nem a csodálatos bájitaltanórákon? Vagy az idegességtől romlott a teljesítménye? – Piton képtelen volt megállni, hogy gúnyolódjon. Ez volt az egyetlen fegyvere, és nem engedhette meg magának a védtelenséget.

– A tárgyalás előtti napon, azt hiszem. Akkor láttam először az emlékei megismerése után. Én rettenetesen éreztem magam, amiért ott hagytuk. Fogalmam sem volt, hogy életben maradt, amíg az utolsó csata után két nappal McGalagony professzor nem szólt róla, hogy Hermione visszament aznap. Ha jól tudom azért, hogy elvigye onnan a… testét, és amikor kitapintotta a pulzusát, rögtön a Szent Mungóba hoppanált segítségért.

– Jól van, elég! Nem történelmi kiselőadást várok. Szorítkozzon a lényegre, Potter! – vágott közbe hirtelen a férfi.

– Igen – torokköszörülés után folytatta. – Amikor megtudtam, hogy a kórházból az Azkabanba szállítanák, és egyetlen ügyvéd sem vállalja a perét, azonnal beszéltem a miniszterrel. Mint mondtam, a tárgyalás előtti napon láttam először, és… kedves volt. Talán nem ez a legjobb kifejezés arra, ahogy viselkedett, de semmiképp sem emlékeztetett korábbi önmagára. Az emlékek hatására valahogy más szemmel néztem, és elkezdtem kielemezni magamban a mondatait, tetteit, hogy minden értelmet nyerjen. Arra vártam, hogy a múlt darabkái egyszer csak összeállnak egy nagy egésszé, amint az utolsó kirakó is a helyére kerül. Életünkben először beszélgettünk, és nem üvöltöztünk egymással, és ez jó volt. Olyan más, de mindenképpen jó. – Harry gyakran tartott szünetet a szavak közt, mintha nem tudná megfogalmazni azt, amit érzett, de végeredményben csak úgy sütött belőle az őszinteség. – A felmentő ítélet után reméltem, hogy megmarad a jó viszony. Nem hálálkodást vártam, nem pénzért vagy más egyébért segítettem. Csak szerettem volna megismerni azt az embert, aki megmentette az életemet – mondta, majd gyorsan hozzátette: – Többször is.

– De én nem engedtem. Akkor még is miért? – Piton fekete szeme kutatóan fürkészte a fiatal arcot, már-már Albusra emlékeztetett a röntgensugarakként vizslató szempár. Mereven ült a székén, fekete talárját összefogta magán, és remélte, hogy nagyon félelmetesen néz ki.

– Miért érzek úgy, ahogy? Én erre a kérdésre keresem a választ két éve. Hosszú ideig győzködtem magam arról, hogy nem vagyok meleg, csak beleszerettem Pitonba – mondta Hermione felé fordulva. – Évekig aludtam egy szobában Ronnal és Neville-lel, és soha egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy vonzódnék hozzájuk – magyarázta Harry lesütött szemmel, égő arccal.

– Na, azt mondjuk, nem csodálom – jegyezte meg a férfi félig epésen, félig tréfásan. Nem tartotta magát egy férfiszépségnek, de mégis úgy vélte, talán Weasley-nél és Longbottomnál jobban néz ki.

Ettől a megjegyzéstől kicsit enyhült a feszültség a szobában. Még Hermione is kis híján elmosolyodott.

– Nem hiszem, hogy meg tudnám, vagy meg kéne magyaráznom magát az érzést, és annak létjogosultságát. Nyilván nem vagyok normális, hisz egy jó szava nem sok, annyi sem volt hozzám ismeretségünk kilencven százalékában. Ám Hermione elmondásából, és abból a két találkozásból bepillantást nyertem az igazi Perselus Piton személyiségébe, és mindig többet és többet akartam tudni. Rájöttem, ha felidegesítem Hermionét, akkor az érveiben elárul egy csomó fontos dolgot magáról, ezért veszekedtünk annyit. Persze ez abnormális, mazochista dolog, és nagyon kegyetlen is vele szemben.  – Harry beletúrt fekete tincseibe, amik az öt ujjas fésűtől csak még kuszábban álltak.

~SS/HG/HP~

A szérum sokkal erősebb hatású, mint hitte, minden gondolata azonnal szavakká formálódott, mielőtt megakadályozhatná. Ideges és zavart volt, ugyanakkor megkönnyebbült, hogy megszabadult a titok súlyos terhétől. A hallgatás olyan börtön, amibe önmagunkat zárjuk, de ahelyett, hogy lenyelnénk a kulcsot, a kezünkben tartogatjuk, és próbáljuk eldönteni, hogy kinyissuk-e a cellát. Harry hónapok óta szerette volna kinyitni, és most végre sikerült. Jó érzés volt kimondani, és eddig sem Piton, sem Hermione nem akarták megátkozni, amit jó jelnek tekintett.

– Ó, Harry! – sóhajtott fel a boszorkány, aki láthatóan azon gondolkozott, hogy megölelje-e, vagy inkább felpofozza a fiút. – Most mit csináljak veled? – tette fel a költői kérdést a nő.

– Bocsáss meg! – mondta bizonytalanul, de a tekintete azt sugallta: Szeress!

– Nincs mit megbocsátanom. Sajnálom, hogy keresztül kellett menned mindezen teljesen egyedül. Fogalmam sincs, milyen nehéz lehetett ezt magadban tartani ilyen hosszú ideig. Mondd meg, hogy segíthetnék! – Hermione felállt, és odalépett a fiú mellé, a vállára tette a kezét, majd végigsimított rajta.

– Már segítesz is – mondta halványan mosolyogva, és rátette a kezét a nőére. – Nyilván te is tudod, hogy senki más nem fogja ezt ilyen könnyedén venni. A híres Harry Potter homokos. Micsoda szalagcím lesz.

– Nem. Rita Vitrol nem merne írni rólad a történtek után – jelentette ki harciasan.

– Nem-e? – Piton gúnyosan felhúzta a szemöldökét. – Annak a viperának az is megfizethető ár lenne egy ilyen sztoriért, ha az Azkabanban kötne ki. Nincs neki egyetlen érző csontja sem. Ezt titokban kell tartanunk.

– Kizárt. Ugyanolyan joga van Harrynek is a szerelemhez, mint bárki másnak. Az hogy a férfiakhoz vonzódik, nem lehet hátrány számára. Beszélek Minervával, biztosan felvenne az SVK állásra a Roxfortba. Aurorként is szép pályát futhatsz be, ha azt szeretnéd. Megérdemled az egyenlő bánásmódot. – Hermione arca kipirult az indulatoktól, amik a puszta gondolattól támadtak, hogy valakit hátrányos megkülönböztetés érhet a világban.

– Szép volt, Potter. Hamarosan megalapítja a M. A. J. O. M. új változatát. A Melegek Alkotmányos Jogaiért Országos Mozgalmat. – Piton felnevetett az ötlettől, ám Harry komoran nézett maga elé.

– Ne nevess, Perselus! Ez zseniális ötlet! A varázsvilágban is kell lennie olyan szervezetnek, ami kiáll az esélyegyenlőség mellett. Végre egyszer származzon már előnyöm a hírnevemből. Ha én nem tudom keresztül vinni ezt a törvényt, akkor senki! – Hermione szemében régóta nem látott szikra csillant, ami egy kihívás által okozott élvezet eredménye szokott lenni.

– Állj, Hermione! Milyen törvény? Lemaradtam valamiről? Megint úgy érzem, hogy két beszélgetést folytatunk egyszerre, egyet a fejedben, és egyet a valóságban. Vegyél vissza a világmegváltó terveidből egy kicsit. Ha még egy tanári állás megtartása is gondot jelent, akkor nem biztos, hogy te vagy erre a legalkalmasabb. – Piton abban a másodpercben megbánta a kimondott szavakat, ahogy azok elhagyták az ajkát, ám nem lehetett visszaszívni őket. Hermione élesen szívta be a levegőt, és szemében gyilkos lángok lobbantak.

– Hogy mersz engem vádolni? Te játszottál egész idő alatt ellenem. Minerva kikérte a véleményed, és ellenem döntöttél. Ne akard bemagyarázni, hogy a kapcsolatunkat fedezted, mert az igazgatónő már hónapok óta tud róla, még ha ezt nem is köti az orrunkra. A társam vagy, támogatnod kéne, mellettem állnod minden helyzetben! Alkalmatlannak tartasz? Még mindig csak egy stréber kislányt látsz bennem? Ha igen, akkor jobb, ha ezt most közlöd velem. Nem szeretnék egy eldobható játékszer lenni.  – A boszorkány szemét szúrták a haragos könnyek, nehezen lélegzett, és szeretett volna minél gyorsabban, minél messzebb futni.

A Probába zártság kezdete óta Hermione ekkor érte el a mélypontot. Ugyanabban az órában megtudni, hogy a legjobb barátod – aki fiú! – beleszeretett a párodba, és hogy utóbbi alkalmatlannak tart a munkád elvégzésére, több mint amit el lehet viselni ép ésszel.

– Ne dramatizáld túl! Én csak úgy gondolom, hogy bölcsebb dolog lett volna továbbtanulnod ahelyett, hogy visszatérsz a Roxfortba a háború után – mondta Piton a tőle telhető legnyugodtabb hangon, és igyekezett nem tudomást venni az önérzetét sértő megjegyzésekről.

– Ó, csak hogy tudd, akkor mi most nem lennénk együtt – vágott vissza a boszorkány a griffendéles vérmérsékletével.

– Szerinted én nem vagyok tisztában vele? Mit gondolsz, miért nem említettem eddig egy szóval sem az egyetemet vagy a lehetőségeidet, amik a Roxforton kívül várnak? – Már mindketten egymással szemben álltak, és kihívóan meredtek a másikra. – Az első pillanattól kezdve ostobaságnak tartottam, hogy visszajöttél. Meg is mondtam Minervának, hogy száz embert is talál a helyedre, ő még is hozzád ragaszkodott. Az első hetekben mindent megtettem, hogy elűzzelek az iskolából, de te makacs voltál. Olyan bolondul, griffendélesen makacs. Minden beszélgetésünk végén azon kaptam magam, hogy elámulok rajtad. A tudásodon, empátiádon, érdeklődéseden. Nálad a „hogy vagy?”, nem egy közhely, hanem egy komoly választ érdemlő kérdés. Időbe telt, amíg rájöttem, de még nem volt késő. Most viszont nem lehetek önző. Tudnod kell, milyen választási lehetőségeid vannak. Nem láncolhatlak magamhoz a pincében, hogy ott öregedj meg velem. Fiatal nő vagy, és élned kell!  – A hangja a mondandója végére egészen mély lett, rekedt, már-már érzékeny. – Élned kell! – ismételte meg, mintha ő maga nem élne, csak létezne.

A volt iskolaelsőnek beletelt néhány másodpercbe, mire meg tudott szólalni, anélkül, hogy kibuggyannának azok a bizonyos sós cseppek. Fogalma sem volt, tényleg nem is sejtette, hogy Perselus milyen önzetlen okból ellenzi a tanári karrierjét. Ez az ember egy szent – gondolta a nő. – Soha nem volt semmije és senkije, mégis lemondana rólunk, ha azzal boldoggá tesz, vagy úgy véli, jobb lesz nekem nélküle. Hogyan fogom én őt valaha is kiérdemelni? – tette fel magában a költői kérdést.

– Élek, és te is élsz! Ez az életünk, tanítunk, este együtt ülünk a lakosztályodban a dolgozatok fölé görnyedve, te teát készítesz nekem, főzni tanítasz, így talán mire feleség és anya leszek, nem fogunk éhen halni. Az, hogy minden este melletted alhatok el, boldogabbá tesz engem minden egyetemnél. Nem vágyok másra, mint amink van, mert nélküled minden félig üres. – Mire ezeket a szavakat kimondta, olyan intenzitással döbbent rá, azok igazságtartalmára, hogy muszáj volt átölelnie a férfit. Mélyen beszívta az egyedi illatot, ami felülmúlta a világ összes parfümjét, arcát belefúrta a vállába, karjaival pedig úgy szorította, mintha bármelyik pillanatban eltaszíthatná magától.

Újra előjöttek azok a félelmek, amikkel a kapcsolatuk elején küzdött, hogy nem elég jó a férfinak, képtelen lesz megnyílni előtte, és el fogja őt küldeni. Ezúttal a saját érdekében tenné a férfi, de meg kell hogy értesse vele, számára ő minden öröm forrása, nem veszítheti el. Azt nem bírná elviselni.

 – Akkor azt hiszem, nincs más választásom – motyogta Piton inkább Hermione hajába, mintsem fülébe. Mikor elhúzódott tőle, egy apró nyögés csúszott ki a boszorkány száján.

Piton elszántan nézett a nőre, miközben megmásíthatatlan döntés fogalmazódott meg benne. Egyetlen helyesnek tűnő út jelent meg lelki szemei előtt, és ahogy tekintete a padlóra siklott, észrevette, amint a zöld és a piros pötty elhagyják a zsákutcát. Ennek így kell történnie. Ha önmagadban nem hiszel, akkor mások sem fognak benned – szólalt meg egy nagyon ismerős, kedves hang a fejében. Albus biztosan egyetértene vele.

– Hermione! – Az imádott nő neve bársonyos határozottsággal csengett. Harry és Hermione lélegzete egyszerre akadt el, amint a férfi fél térdre ereszkedett.

Kérlek, ne most! – gondolta a boszorkány, miközben holtsápadtan várta a folytatást. Ha Harry ezt végighallgatja, abba belehal.

– Megtisztelnél azzal, hogy eljössz velem egy világkörüli útra? – A fekete szemek félve várták a másik reakcióját, és pilleszárnyakként emelkedtek fel, hogy kikutassák a választ az aranybarna örvényből. A barna szemek tulajdonosa azonban válasz helyett elnevette magát. – Ezen mi olyan vicces, ha szabad tudnom? – Piton kissé sértetten állt fel, és leporolta köpenyéről a nem létező porszemeket.

– Ne haragudj, ez csodálatos! – Hermione sikertelenül próbálta megregulázni arcizmait, s kedvese fintorát elnézve, újból kitört belőle a gyöngyöző kacagás. – Én egy pillanatra azt hittem, hogy… nem számít. A legnagyobb örömmel veled tartok, hogy felfedezzük a világ nyolcadik csodáját. – Ez a felelet végre elnyerte Perselus tetszését, és ő is elmosolyodott.

 – Én már megtaláltam. – Lágyan két keze közé fogta a nő arcát, mintha bármelyik pillanatban összetörhetne, és megcsókolta. Ez a csók egy ígéret megpecsételése volt, egy új kaland kezdete, és egy szenvedélyes vallomás.

Harry minden erejét összeszedte, hogy ne akarjon epés megjegyzést tenni, eme nyálas vallomásra. A falhoz húzódva igyekezett úgy tenni, mintha ott sem lenne, akár csak Dursley-éknél. A szérum hatása elmúlt, újra ura volt a szavainak, amiket ezúttal jobbnak vélt magába fojtani.

– Mikor indulunk? – kérdezte mosolyogva, ahogy megszakadt a csók, mire a férfi felnevetett.

– Ne kapkodjunk. Minerva meg fog ölni, amiért záros határidőn belül kerítenie kell egy bájitalmestert. – Pitont ez a gondolat valamiért nem keserítette el különösebben.

– Természetesen szakmai szempontból pótolhatatlan vagy, de a diákok talán túlélik, ha nem terrorizálod őket – incselkedett Hermione.

– Én semmi ilyesmit nem teszek a diákjaimmal. Ha az üresfejű, mihaszna banda egy kicsit is megerőltetné magát, hogy odafigyeljen arra, amit magyarázok, akkor nem kéne levonnom a többi órán összegyűjtött pontjaikat – érvelt a férfi, de csak egy nevetés és egy sóhaj volt a felelet.

– Komolyan, hol szeretnéd kezdeni az utat? – kíváncsiskodott Hermione.

– Mit szólnál Franciaországhoz, utána Spanyolország, benézünk a csizmába, majd elindulunk kelet felé. A görög bájitalkészítés legendás, és rengeteg mágikus emlékhely található ott. A különböző keleti kultúrákkal is meg kell ismerkedned, mint a Kínai és a Japán. – Látható volt, hogy az ötlet éppúgy fellelkesítette a férfit, mint a karácsony gondolata kisgyerekként. A különbség csupán annyi, hogy az ünnep számára sosem érkezett el, de ez az utazás kézzelfogható közelségben lebegett előtte.

– Akkor ez egy hosszú út lesz. Eltarthat akár évekig is… – Hermione átkarolta Perselus derekát, és fejét hátradöntve várt egy csókra.

– Valóban. Anyagilag függetlenek vagyunk, megengedhetjük magunknak, hogy eltűnjünk egy-két évre. – Ezt már a nő arcának csókolgatása közben mondta.

– Ez nagyon-nagyon jól hangzik – sóhajtott fel elhúzódva a boszorkány.

Harry felé fordult, aki tekintetét a földre szegezte, de nem tűnt mérgesnek vagy féltékenynek.

– Ugye jobb lesz ez így mindenkinek? – kérdezte tőle.

– Igen, biztosan a távolság a legjobb gyógymód. Befejezem az aurorképzést, az lefoglal még egy darabig. Utána, ha a Minisztériumnak nem lesz kifogása ellene, akkor nem állok rögtön munkába, hanem kicsit kikapcsolódok. A bűnözők miatt eleget fogok még robotolni életem végéig.  – Nem tűnt már olyan szomorúnak, mint az elmúlt hónapokban. A tekintetéből eltűnt az állandó sötét felhő, ami elkomorította a pillantását.

– Jól leszel? – kérdezte őszinte érdeklődéssel barátnője. – Ígérd meg, hogy rendszeresen írsz majd!

– Megígérem! Ne aggódj, minden rendben lesz – egy halovány mosolyt is kierőszakolt magából, miközben ezt mondta. – Már most jobb, mint egy órával ezelőtt. Olyan érzés, mintha mázsás súlytól szabadultam volna meg, vagy mintha eddig valaki rajta ült volna a mellkasomon, de most újra tudok lélegezni.

– Et veritas liberabit vos – mondta Piton, majd a fiú értetlen arcát látva, megismételte angolul is. – Az igazság szabaddá tesz. – Harry bólintott egyet, majd rámosolygott a férfi háta mögött lévő falra, ami kellemes barna színt öltött attól, hogy a vörös és a zöld egybeolvadt. Összeillő páros. 

Az ő oldalán a fal halványkékké szelídült, ami kifejezetten tetszett neki, és eszébe jutott, hogy átfesthetné a szobáját. Talán vesz egy függönyt is, amit a beköltözése óta nem sikerült szereznie. Lassan kezdett kirajzolódni előtte egy stabil jövőkép, amitől nem félt. Sőt, várta. Kemény küzdelmet sejtett, ami Piton elfelejtését illeti, de ezt a csatát is meg fogja vívni. Nem ő az egyetlen férfi a földön, és amit iránta érzett az a beteges megszállottsághoz közelebb állt, mint a szerelemhez. Egy őrjítő elérhetetlen álomkép volt ő csupán, és a viszonzatlan szerelem okozta szenvedés adott egy megszokásérzést, hisz egész életében függött valakitől. Ez a valaki Voldemort volt, körülötte forgott az élete akár akarta, akár nem. A nagy betűs GONOSZ vagy ellenség megszűnésével elvesztette azt az ellentétét, aki mozgásban tartotta, akár a jing és a jang. Szüksége volt egy céltáblára a benne szorult gyűlölet számára, ugyanakkor tényleg vágyott rá, hogy fontos legyen a férfinak, hogy megismerhesse a valódi énjét. Mivel utóbbi nem valósulhatott meg, folytatta a sárdobálást valahányszor megemlítették a nevét. Az igazság kiderülésének pillanatában megszűnt az a szorító érzés a mellkasában, ami minderre ösztönözte. Olyan volt, mint miután megszabadult a horkruxtól, újra egyedül volt, önmaga volt, szabad, és nagyon megkönnyebbült. 

Epilógus

A szerelmes pár olyan elmélyülten tervezgette az utazást, mely során Hermione megszerezheti mindazt a tudást, amire Piton szerint szüksége van, Harry pedig annyira elveszett a saját gondolataiban, hogy egyikük sem vette észre, amikor az ajtó megjelent az eredeti helyén. Az áhított tárgy csendben érkezett, és nyikorgás nélkül nyílt ki, szabad utat engedve a távozáshoz. Az ideiglenes lakók fesztelenül beszélgettek, ami maga volt az ok, amiért a kijárat felbukkant.

Ginny hangja ébresztette rá őket, hogy nem rabok többé, és ez a hang már nem a hangszóróból érkezett, hanem az ajtó felől. Egyikük sem volt meglepett, sem különösebben felszabadult a távozás lehetőségétől. A problémák megszűnésével a kijutást sürgető ok is elmúlt. Ám ott sem maradhattak tovább, ahol voltak. Haladniuk kellett előre, méghozzá minél előbb. Utazás, munka, barátok és a család várják vissza őket a valódi világban. Egy nőnek közölnie kell a szüleivel, hogy párjával hosszú útra indul (nem csak képletesen), egy fiúnak szembe kell nézni a társadalom és a barátai véleményével, amikor elárulja a sokáig őrzött titkot, egy exbarátnőnek el kell mondani a fiúnak, hogy megbocsátott, és egy férfinak közölnie kell munkaadójával, hogy nem tér vissza egyhamar az állásába. Sorsfordító döntések, beszélgetések, melyek nem várhatnak.

Hermione és Piton kézen fogva léptek ki a Probából, mögöttük Harry, aki bár nem mosolygott, mérhetetlen megkönnyebbülést érzett. Egy ajtó bezárul mögötte, és hamarosan egy új nyílik ki, de ő nem siet, ráér.

Ginny miután kikísérte „vendégeit”, visszament a Probába, és megpillantotta a földön elterülő térképet. Elmerengett a jelentőségén: utak, sorsok, döntések. Mennyi mindent megváltoztathat egyetlen kanyar. Mindig valami elől és valami felé futunk, még ha ezt nem is ismerjük fel olykor. Menekülhetünk a múlttól, és üldözhetjük az álmainkat, az viszont tény, hogy menekülés közben is reméljük, egy boldogabb jövő felé igyekszünk, és álmaink hajszolása során is eszünkbe jut a múlt ködös szelleme, amit igyekszünk magunk mögött hagyni. A lényeg, hogyha futunk, akkor haladunk, és valami előbb-utóbb változni fog. Talán az életünk csak kis részben, mi viszont teljes átalakuláson megyünk keresztül. Azt, hogy ez a változás jó vagy rossz, mi döntjük el. Az pedig, hogy az út közben megszerzett tapasztalatot miként használjuk fel, ugyancsak rajtunk múlik.

A három pont közül kettő (a piros és a zöld) egymás mellett haladt, a kék egy másik úton, de velük párhuzamosan. Ekkor a semmiből egy citromsárga pötty bukkant fel, és rohanva közelített a kék felé. Ezt Ginny már nem láthatta, mert közben becsukta az ajtót, és ha látta volna, sem biztos, hogy eszébe jut a folt láttán Draco Malfoy szőke haja.

Hőseink élete immár a megfelelő mederben folyt, vagy legalábbis elindultak a boldogsághoz vezető úton. Te se feledd, hogy nem számít, futsz, rohansz vagy sétálsz, csak kövesd az álmaidat, időnként pedig állj meg, vegyél egy nagy levegőt, miközben átgondolod az életed három létfontosságú részét: mit hagytál hátra, mi felé tartasz és mit tapasztaltál az út során? Hogy az ösvény szélén állsz meg, vagy bezárkózol egy szobába. Csak tőled függ.

~ Vége ~

* Kedves Olvasó! A történetben slash utalások találhatók, csak azért mulasztottam el kitenni a figyelmeztetést az elején, mert nem szerettem volna elárulni a mű csattanóját. Remélem, senkinek sem okozott ez kellemetlenséget!