Emléktenger / Írta: Dorkuci / Publikálva: 2014

 

Kulcsok: Hermione Granger, Szellemszállás, Perui instant sötétségpor, repedezett, rendszerezés
Kategória: Angst, Dráma
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: Utalás szereplő halálára és erőszakra, a 6. és 7. kötetet nem veszi figyelembe a történet.
Jogok: Minden jog J. K. Rowlingot illeti, én csak kölcsönvettem a szereplőit mások és magam szórakoztatására.

Leírás: Öt év telt el a Végső csata óta. Perselus Piton magányosan éli az életét, miután elhitette mindenkivel, nem élte túl a háborút. Régi újságokat olvasgatva merül el a múltban, míg végül úgy dönt, el kell látogatnia a Háború Áldozatainak Emlékére kiállításra.

Emléktenger

Odakint lassan esni kezdett az eső, a cseppek halkan koppantak az ablakpárkányon. A kandallóban pattogott a tűz, miközben a fotelben ülő idősödő férfi az ölében tartott újságkupacot vizsgálta. Nem egyszer olvasta már korábban őket, az eltelt évek alatt már számtalanszor, bármikor vissza tudta volna idézni a cikkeket, mégis időről időre elővette a megsárgult lapokat. 

Perselus Piton bármennyire is utálta egykor az életét, mégis gyakran gondolt vissza a múltra. Azokra az időkre, mikor még a Roxfortban tanított, és abban reménykedett, egy napon véget ér a háború, s ő visszanyeri a szabadságát, nem kell már senkinek sem kémkednie, az ostoba kölyköket tanítania, a kollégáit elviselnie. A maga ura lesz, a saját szabályai szerint élhet távol a világ zajától.

Mégis, hiába kapta meg mindazt, amire vágyott, hiányérzet fogta el, valamire szüksége lett volna, de ő maga sem tudta, mire.

Vagy kire.

Lily Evans emléke a mai napig pokoli fájdalmat okozott neki, noha évtizedek teltek el a halála óta. Talán inkább az érzés hiányzott neki, hogy valaki fontos lehet az életében. Gyermekkori szerelme elvesztése tettekre sarkallta, de mióta a háború véget ért, tétlennek érezte magát. 

„Szentimentális vén bolond lett belőlem. Ez is Dumbledore miatt van…” – gondolta, majd egy sóhaj kíséretében elkezdte átnézni a régi újságok címlapjait.

1998. május

„Véget ért a háború, Lord Voldemort elpusztult!”

„Az életben maradt halálfalókat Azkabanba vitték, tárgyalásaik pár hét múlva várhatóak.”

„Eltűnt Perselus Piton holtteste!”

„Harry Potter, Ronald Weasley és Hermione Granger Merlin díjat kapnak!”

1998. június

„Megkezdődtek a Roxfort helyreállító munkálatai!”

„Harry Pottert és Ronald Weasleyt aurorrá nevezték ki, Hermione Granger visszatér a Roxfortba.”

„Minerva McGalagony professzor a Roxfort új igazgatója!”

1998. július

„A Malfoy-család felmentést kapott halálfaló múltjuk ellenére!”

„Perselus Pitont hivatalosan is halottnak nyilvánították, de a holttest nem került elő!”

1998. szeptember

„Folytatódik a tanítás a Roxfortban!”

1999. június

„Harry Potter nősülni készül!”

„Véget ért a tanév!”

„Hermione Granger váratlanul férjhez ment!”

2000. január

„Harry Potter elvette Ginevra Weasleyt!”

„Ronald Weasley eljegyezte Lavender Brownt!”

2000. május

„Perselus Pitont felmentették minden korábbi vád alól, hősi halottá nyilvánították!”

2002. augusztus

„Megszületett Harry Potter fia!”

„Hermione Granger válik Cormac McLaggentől!”

2002. november

„Hermione Granger háborús emlékhelyet hoz létre!”

2003. január

„Hermione Granger megszerezte a mágiaügyi miniszter engedélyét a Szellemszállás emlékhellyé alakításához!”

2003. március

„Cormac McLaggent elküldték csapatától!”

2003. április

„Cormac McLaggen öngyilkos lett!”

„Hermione Granger nem ment el volt férje temetésére!”

2003. május

„Megnyílt a Háborús Áldozatok Emlékére kiállítás!”

Perselus fáradtan tette le az újságokat az asztalra, majd az italos szekrényhez lépett, hogy töltsön magának egy pohár bort.

Mikor eldöntötte, hogy ha túl is éli a háborút, eljátssza a saját halálát, még nem sejtette, hogy ezt mennyire bánni fogja majd egy napon. Mert, noha nem szívlelte az emberek felesleges fecsegését, az idióta diákok ügyetlenkedését az óráin, azt a magányt, hogy nincs senki, akin gúnyolódhatna, vagy akivel intelligens beszélgetést folytathatna egy új tanulmányról, még kevésbé bírta.

Hiányzott neki a társaság. Kifejezetten egy ember társasága.

Granger…

Hányszor próbálta meg kidobni azokat az újságokat rendszerezéskor, melyeknek a címlapján a boszorkány képe volt, és tényleg csak azokat megtartani, amik a háborúról adtak hírt. Mégis mindent megtartott, pedig soha semmi nem volt közte és a griffendéles csitri között, ami túlmutatott volna egy tanár-diák kapcsolat határain. Hiszen az a lány idegesítő volt, tudálékos, túlbuzgó és levakarhatatlan, de amikor kényszerűségből napi rendszerességgel járt hozzá a pincébe segíteni a munkáját, el kellett ismernie, hogy intelligens, kitartó, makacs és… élő is.

Lily emlékével ellentétben Hermione élt és lélegzett, elviselte a gúnyos és tüskés stílust, és kifejezetten élvezetes beszélgetéseket tudtak lefolytatni. A boszorkány társaságában Perselus úgy érezte, mintha repedezett volna a kemény páncél, amit a szíve köré vont.

De Hermione gyermek is volt, egy ártatlan fiatal lány, aki bár sosem mondta, de érezhetően a nagy szerelemről álmodozott, s Piton sejtette, hogy a lány gyengéd érzelmeket kezd táplálni iránta. És a férfi ezt sosem tudta volna neki megadni, viszonozni. Meg sem merte volna próbálni. El akarta engedni, hogy olyan életet élhessen majd egy napon, amilyet megérdemel. Egy korban hozzá illő, sikeres, társasági körökben nem tuskó módjára viselkedő varázsló oldalán.

Granger miatt még inkább úgy érezte, meg kell halnia a háborúban. Vagy legalábbis el kell hitetnie ezt mindenkivel. 

A saját halálát eljátszani nem is volt olyan nehéz, a tetszhalálhoz megfelelő bájitalt már korábban elkészítette, és az is kapóra jött, hogy egy esti járőrözés alkalmával elkobozott az egyik diáktól egy Perui instant sötétségport, mellyel eltűnhetett, mielőtt a holttesteket elszállíthatták volna.

Egyetlen pillanat volt csupán, mikor elhatározása megingott.

Ahogy Hermione könnyes tekintettel hajolt fölé a harctéren, majd ártatlan, szinte gyermeki puszit nyomott az ajkaira.

A férfi azonban azzal hitegette magát, így lesz a legjobb.

S mikor Granger férjhez meneteléről olvasott a lapokban, önigazolásnak vélte, és évekig talán még ő maga is elhitte, hogy helyesen cselekedett. Egészen a válásáról szóló cikkekig. Bár McLaggent nem tartotta sokra, annak mégis jobban örült, hogy őt választotta a lány, mintha Weasley felesége lett volna.

Azzal a ténnyel viszont nem tudott mit kezdeni, hogy Hermione nem ment el volt férje temetésére. Ennyire nem lehetett rossz a kapcsolatuk.

„Mit érdekel ennyire az a boszorkány még mindig?” – kérdezte saját magától bosszúsan.

Ahogy visszaült a fotelébe, a tekintete a legutolsó címlapra siklott.

S elhatározásra jutott.

Ellátogat Roxmortsba.

***

Az alany, akinek a hajszálát a főzetbe tette, egy átlagos mugli volt. Nem volt rajta semmi feltűnő, így remélte, hogy nem lehet probléma a kiállításra látogatása alatt. Egy hozzá hasonlóan negyvenes évei közepén járó, sötét hajú és szemű, de kevésbé szembeötlő méretű orral rendelkező férfi volt. Perselus akkor szerezte tőle a hajszálat, mikor pár héttel ezelőtt ellátogatott az óceán partjára, ahol gyermekkorában még édesanyjával járt. Egy apró pöccintés a pálcájával, és a haj már bepalackolva lapult a zsebében.

Perselus nem tudta pontosan, miért akar mindenáron ellátogatni az emlékhelyre. Nem akart találkozni sem Hermionéval, sem más régi ismerőssel, és nem akart arra sem rádöbbenni, hogy róla nem emlékeztek meg a kiállításon. Mégis úgy érezte, oda kell mennie.

A Roxfort elé hoppanált. Alaposan megnézte magának a kastélyt, melyet már évek óta nem látott. A kastélyt, melyet talán egyetlen igazi otthonának nevezhetett. Emlékek furakodtak elő, melyeket nagyon mélyre temetett, most mégis, pusztán az iskola látványa elég volt, hogy előbukkanjanak. Ő azonban nem akart emlékezni.

Csakis azért jött ide, hogy megnézze a kiállítást.

Elindult a falu felé, s ahogy beért a házak közé, megállapította, hogy a háború nyomai immár itt sem látszanak, mindent helyreállítottak. 

Szemerkélt az eső, így nem sokan jártak az utcákon, nem kellett aggódnia, hogy esetleg olyan személlyel találkozik, aki ismerős számára. A Szellemszállás bejáratánál csak egy középkorú párt látott, ahogy kiléptek a kiállításról, és az asszony könnyes szemmel karolt párjába. Piton örült, hogy nem lesz tömeg, amíg végignézi a kiállított anyagokat.

Belépve az épületbe újabb emlékek törtek elő. Gyermek és felnőtt korából egyaránt. Nem voltak kellemes pillanatok az életében, vissza is akarta száműzni a múlttöredékeket oda, ahol az eltelt években meglapultak.

A Szellemszállás már nem úgy nézett ki, mint régen.

A törött bútorokat eltüntették, és a tértágító bűbájnak köszönhetően vitrineket és képeket helyeztek el minden falra, hogy valamennyi háborús áldozatról méltóképpen meg lehessen emlékezni. Hagyományos mugli fotók és mágikus mozgó fényképek mellett számos feljegyzést, levelet valamint tárgyat is kiállítottak, mint például Tom Denem egykori naplóját, mely mára egy ártalmatlan kacattá lett.

Végigsétált minden fal mentén, de egyik kép előtt sem idézett hosszan, a szövegekbe nem olvasott bele. Keresett valamit.

Egy bizonyítékot.

Mert ha Hermionénak jelentettek volna valamit azok az alkalmak, mikor együtt dolgoztak, ha tényleg érzett iránta valamit, akár csak cseppnyi megértést, akkor neki is szentelt legalább egy vitrint.

De mire körbe ért a helyiségben, rájött, hogy „halála” után hiába mentették fel és nyilvánították hőssé, rá senki sem akart emlékezni.

Csalódottan indult kifelé, mikor észrevett két nyitott ajtót bal kéz felé. Az egyik fölött a Merengők Terme írás állt, míg a másik ajtófélfára a Legnagyobb Hős szavakat vésték. Az utóbbiról úgy vélte, vagy Potternek vagy Dumbledore-nak állít emléket a szoba, de az első helyiségről nem tudta, mi lehet. Kíváncsian lépett be a félhomályos terembe.

Megdöbbent.

Egy ilyen jellegű kiállítás is csak Hermione Grangernek juthat eszébe.

Körbe mindenhol apró asztalokat helyeztek el, melyeken merengők álltak, s előttük egy-egy névtábla mutatta, kiről szóló emlékek tekinthetőek meg benne. A szoba közepén pedig székek és fotelek álltak, hogy a látogatók az emlékekből visszatérve megpihenhessenek vagy kisírhassák magukat. Perselus el volt hűlve.

Nem tudta eldönteni, hogy ez vajon hatékony bánatűző lehet-e, vagy éppen már behegedt sebeket felszakító.

Lily elvesztését követően ő száműzte az elméjéből az emlékfoszlányokat, s bár idővel azok visszakerülhettek eredeti helyükre, sosem gondolta volna, hogy egy merengőbe kellene járnia, hogy folyton végignézze közös múltjuk szép vagy éppen fájdalmas pillanatait.  

Ismét körbe járt, hogy megnézze a neveket, de újfent nem talált semmit, ami vele lett volna kapcsolatos. Hermione nyilván úgy döntött, az ő emlékének itt semmi keresnivalója, és persze egy merengőbe róla csak olyan pillanatok kerülhettek volna, melyekben éppen egy diákjától pontokat von le és büntetőmunkára zavarja. Jobb is, hogy neki nem szántak helyet itt.

Visszatért az előszobába, majd úgy döntött, ha már eljött, belép az utolsó helyiségbe is.

A leghatalmasabb döbbenet ekkor fogta el.

 A Legnagyobb Hős terme ugyanis neki állított emléket.

Az ajtóval szemközti falon egy hatalmas mugli festmény őt ábrázolta igen különleges módon. Ahogy róla sem tudták az emberek eldönteni, melyik oldalon állt a háborúban, a sötéten vagy a világoson, az arcképen egy repedezett vonal halad keresztül, ami egy fehér és egy fekete oldalra osztja, hadd döntse el mindenki, milyennek látja az egykori professzort, kémet, halálfalót.

„Vajon Hermione milyennek látott?” – gondolkozott el.

Pár percnyi ácsorgás után szemügyre vette a kiállítás további darabjait is. Egykori tanterméből voltak ott lombikok, üstök, egyéb főzőeszközök, szálkás betűivel teleírt bájital-kutatási feljegyzések, piros tintával telejavított dolgozatok – az egyik Hermione hatodéves beadandói közül volt. Egy egész szoba, ami neki szólt, róla emlékezett meg.

Ahogy körbe járta a helyiséget, késve vette észre a sarokban üldögélő alakot. Pedig ő volt az, az egykori griffendéles csitri. 

Hermione Granger.

Könnyeket látott barna tekintetében, ahogy érdeklődve nézett fel a számára idegen férfira. Ugyanaz a nézés volt, mint öt évvel korábban, mikor halottnak gondolva őt fölé hajolt és megcsókolta. 

Perselus tudni akarta, mire gondol most, miért sír, miért ücsörög ebben a szobában. Egyáltalán miért szentelt neki egy egész termet?

Beszélni akart vele, de nem tudta, hogyan állhatna szóba vele, hiszen ebben az alakban nem ismerhették egymást, és ha mégis egy buta közhellyel megszólítaná, hogyan kérdezhetne tőle annyira személyeset, hogy mi bántja, miért sír? 

„Miért ment hozzá McLaggenhez?”

Piton már szó nélkül kifordult volna a teremből, sőt, elmenekült volna a Szellemszállásról és Roxmortsból is, de Hermione halk hangja megállította őt.

– Ismerem önt?

– Nem.

„Bárcsak…”

– Sajnálom, csak emlékeztet engem valakire a tekintete és a testtartása. Csak megtréfált a látásom egy pillanatra. Hiszen ő már nem él…

– A volt férjére gondolt? – mordult fel akaratlanul Piton, mire Hermione hitetlenkedve rázta a fejét.

– Dehogy! Cormac szemében legfeljebb akkor látott volna az ember fájdalmat és szeretetet, ha a seprűjéről van szó – tört ki a boszorkány, majd észbe kapott, hogy egy ismeretlen előtt szidja egykori párját. És holtakról csak jót vagy semmit.

Perselus nem értette, hogy lehet, hogy a nő ennyire rossz véleménnyel van exéről. És ha tényleg így gondolja, minek ment hozzá?

– Ne haragudjon, nem szeretném önt ilyenekkel traktálni – kért bocsánatot Hermione, s közben felállt, hogy még inkább megnézhesse a férfit, akiről egy pillanatig azt gondolta, ismeri.

– Nem haragszom – nyögte ki nagy nehezen Piton, majd a kíváncsiság felülkerekedett rajta. – Kire emlékeztettem?

– Valakire, akit nagyon tiszteltem a tudása és a jelleme miatt. De elhunyt a háborúban – suttogta a nő elszoruló torokkal.

– Szívesen megismerném őt. Esetleg, ha elárulja a nevét, visszamegyek a Merengők termébe…

– Hiába menne, neki nincs merengője. Mások emlékeit vele kapcsolatban nem akartam elkérni, a sajátjaim pedig túlságosan személyesek.

Piton gyorsan végiggondolta, ki olyan halt meg a Végső csatában, aki nem kapott emlék-kutat. De ő volt az egyetlen.

– Azért nem akarta mások emlékeit róla, mert életében csak maga tisztelte őt?

Hermione elpirult, ami egyértelmű jele volt, hogy tényleg egykori tanáráról beszélt.

– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy életében félreismerték őt, mert titokzatos ember volt. Én sem ismerhettem annyira, mint szerettem volna, de a fullánkos természete engem nem tudott úgy megtéveszteni, mint mindenki mást.

– Hmm… – Perselus nem tudta, mit mondhatna. Pedig erre reagálnia kellett volna valamit. A régi Piton, a „Hermione előtti”, gúnyolódott volna, de ez az új, szentimentális verzióképtelen volt megbántani a nőt.

Hermione Granger már nem volt gyerek, sem kinézetre, sem gondolkodásra, és ahogy Piton egyre inkább figyelte az arcát, érzelmileg sem. Mi történhetett ezzel a megtört nővel, hogy a tekintetéből ennyi fájdalom és megsebzettség árad? Ez McLaggen műve volna? Ezért váltak el, majd emiatt nem ment el Hermione a temetésére sem?

– Meghívhatom egy kávéra? – bukott ki belőle a kérdés, Granger pedig meglepődve nézett rá.

– Köszönöm, de biztosan van jobb dolga is, mint az én nyűglődésemet hallgatni – mosolyodott el halványan.

– Szó sincs róla. A Három Seprűben megfelel?

– Igen.

Miközben szótlanul visszasétáltak a faluba, Piton észrevétlenül kortyolt a Százfülé főzetből. Kellemetlen lett volna, ha lebukik, Hermione valószínűleg egy életre meggyűlölte volna. Nem szabadott volna meginvitálnia a nőt, de nem tudta megállni. Öt év után nem csak a jó társaság és intelligens beszélgetés hiányzott neki, leginkább Hermione személye volt, amire annyira vágyott.

Órákon át beszélgettek a kocsmában, az egy csésze kávét három üveg vajsör, majd újabb kávé követte, s Perselus apró részletekből megismerte a nő borzalmas házasságának történetét. Ha Cormac McLaggen nem vetett volna véget önként az életének, hát ezek után Perselus megölte volna. Hogy képzelte az az utolsó szemétláda, hogy kihasználja és bántalmazza a feleségét?

És Hermione miért nem mert hamarabb lépni, miért élt több mint három évig ezzel az állattal? Bárcsak ne lett volna olyan makacs, hogy igenis rendbe tudja hozni a házasságát, és elmondta volna az igazságot, hogy a barátai segíthessenek neki.

De leginkább saját magára haragudott, mert Hermione szavaiból egyértelműen kiderült, ha ő nem halt volna meg a Végső csatában, a lány nem kezdett volna kapcsolatba McLaggennel, hanem mindent megtett volna, hogy a férfi ne gyerekként nézzen rá, ne a griffendéles csitrit lássa benne. És talán nem is kellett volna olyan sok hozzá. Hiszen ha már Hermione nem lett volna többé a diákja, megengedhette volna magának, hogy a vele egyenrangú felet lássa benne.

Egy társat.

Mindent elrontott. Nem csak a saját, de a nő életét is. Azt hitte, Hermione a cukormázas szerelemre vágyik, mint minden fiatal fruska. Esélyt kellett volna adnia a lánynak, hogy ő mondhassa meg, mit akar, aztán vagy adtak volna maguknak egy próbát, vagy nem.

Ehelyett magát élete végéig tartó magányra és hazugságok hálójába kárhoztatta, a nőt pedig egy szadista karjaiba taszította.

– Sajnálom. Mindent sajnálok – mondta végül Piton, mikor Hermione kiitta az utolsó korty kávéját.

– Én sajnálom, hogy minden nyűgömet a maga nyakába zúdítottam. Hiszen nem is ismerjük egymást. Merlinre, be sem mutatkoztam – harapott az ajkába zavartan a nő, majd az asztal fölött kezet nyújtott a férfinak. – Hermione Granger vagyok.

– Tudom – felelte a férfi, és elfogadta a felé nyújtott kezet.

– Ön viszont továbbra sem mondja meg a nevét? – kérdezte mosolyogva.

– Fontos az?

– Igen.

– Miért? Nem maradhatok csak egy férfi, akivel őszintén tudott beszélgetni pár órát?

– És ha szeretnék még a későbbiekben is találkozni önnel?

– Nem akarom megbántani önt.

– Akkor bánt, ha mindezek után észrevétlenül eltűnik az életemből, mintha nem is találkoztunk volna sohasem. Miért akarja mindenáron eltitkolni, hogy ki maga? – értetlenkedett Hermione.

– Talán mert az igazság bántaná.

– Hacsak nem újságíró, aki holnap mindezt leközli a reggeli hírekben, nem érdekel. Senkivel kapcsolatban nem ítélkezem.

– Nem vagyok újságíró, mégis tudom, meggyűlölne, ha tudná az igazat. Nem vagyok jó ember, és nagyon komoly hibákat követtem el. – Perselus igyekezett meggyőzni a nőt, aki viszont egyre jobban mosolygott.

– Én mindent megbocsátok.

– Azt sem tudja, mit tettem.

– Most már pontosan tudom. Perselus – lehelte a nevet, s közben újra könnycseppek kezdtek el csillogni a barna tekintetben.

Piton döbbenten nézett a nőre, s rájött, mekkora hibát követett el. Elfelejtett újra kortyolni a főzetből. Már percekkel ezelőtt elkezdett visszaalakulni, s mostanra visszanyerte valós kinézetét. Többé nem tudja eltitkolni Hermione elől, ki ő.

– Tényleg meg tudná bocsátani, hogy elhitettem magával, hogy meghaltam? – kérdezte reménykedve.

– Egy feltétellel. Ha ad egy esélyt, hogy bizonyítsak – nevette el magát Hermione.

– Igen – válaszolta Perselus, s nem kérdezte, hogy mit.

Hiszen a nő most mondta, hogy megbocsát neki, csak ez számított.

Újra élhet, és ez az érzés boldoggá tette. Itt volt az idő, hogy tényleg éljen is.

És gondoljon róla a világ, amit csak akar, nem számít, hiszen Hermione, aki talán a társa lehet, úgy ítélte jár neki egy második esély.

Ő pedig ki akarta használni.

Perselus ajkán halvány mosoly derengett, ahogy megszorította az örömében síró nő kezét.

VÉGE