Gyertyalángnyi lobogás / Írta: Quilly / Publikálva: 2014

Kulcsok:1) Lily Evans, 2) Roxforti Könyvtár – Zárolt részleg, 3) Felix Felicis, 4) Egyenes, 5) Másnaposság

Kategória: sötét, dráma, romantikus

Korhatár: 12

Figyelmeztetések: AU, slash

Jogok: A Harry Potter könyvek szereplői és világa kizárólag Joanne Kathleen Rowling fantáziájának gyümölcsei. Én csak kölcsönvettem őket a magam és mások szórakoztatására. Megírásukban semmiféle anyagi haszon nem vezérelt.

Leírás: Snily. A világon Albus Dumbledore-nak és Gellert Grindelwaldnak köszönhetően a Mágikusak és Varázstalanok Tökéletes Harmóniája honol. De mi az ára ennek a harmóniának? A hetedéves Lily és Perselus változtatni szeretnének a rendszeren, amit nem tartanak helyesnek, és amely megölheti őket.

Gyertyalángnyi lobogás

Mint minden évben, idén is a tavaszi szünet utáni első napon Albus Dumbledore meglátogatta a Roxfortot, hogy az udvaron található emelvényen állva szavaljon a lelkes diákseregnek, akik megtiszteltetésnek érezték, hogy a Tökéletes Harmónia megteremtője eljön hozzájuk.

Perselus is örült Dumbledore miniszter látogatásának, mivel a mágus szavaiból áradó imperamencia figyelmen kívül hagyásához fejlett okklumensi képességekre volt szükség, és a fiatalember ezen képességeit szerette minden adandó alkalommal csiszolgatni.

Az okklumenciát is anyja tanította neki, ahogy minden más tanterven kívüli varázslatot tizenkét éves koráig. Akkor halt meg ugyanis az anyja, tüdőgyuladásban. A tüdőgyulladás gyógyítása a Szent Mungóban legfeljebb tíz percig tart. Csakhogy Eileen kettétörte a pálcáját, amikor feleségül ment Tobias Pitonhoz, mivel Perselus apja az olyan varázstalanok közé tartozott, akik féltek a mágiától. Eileen pedig tizennyolc évesen és fülig szerelmesen mindent megtett, amit kedvese kért. Így habozás nélkül búcsút intett ősi aranyvérű családjának, és egy mozdulattal törte ketté és dobta el a pálcáját, hogy Tobias karjai közé vethesse magát. Eileen szerelme gyorsan elmúlt, Tobias azonban továbbra is feltétlen engedelmességet várt el a családjától. Ezért a nő nem vett új pálcát, és csak olykor kérte kölcsön Perselusét.  

Apja nem nézte jó szemmel gyermeke mágikus voltát, de nem tehetett ellene semmit, hisz a varázslókat az egész világon tisztelet övezte, és a varázstalanok általában boldogok voltak, ha gyermekük bűbájjal született, mivel a népesség kevesebb, mint egy század százaléka volt csak képes varázslatot használni.

Perselus öt éves korában kapta meg a varázspálcáját – mint minden mágikus gyermek –, és az általános iskolában különórák keretében tanulhatott mágiát. Az okklumencia és a legilimencia tudománya csak tizenkét brit varázslócsalád, a Black, a Bulstrode, a Dumbledore, a Flint, a Lestrange, a Lumpsluck, a Malfoy, a Prewett, a Potter, a Prince, a Rosier és a Yaxley család emlékezetében maradt fenn, azonban a Prewettek és a Potterek Albus Dumbledore-hoz való csatlakozásukkor lemondtak az elme művészetének tanulmányozásáról és elsajátításáról. Perselus korai roxfortos éveiben Lucius Malfoy és a Lestrange-fivérek segítségével sajátította el az okklumenciát, mostanában pedig Evan Rosierrel és Regulus Blackkel gyakorolta a legilimenciát, azonban egyik mágiaágat sem ismerhette és tanulhatta meg teljes valójában.

Perselus gyakran gondolt arra, hogy az anyja nem is szeretett volna élni, különben kitalálhatott volna valamit a betegsége kezelésére, a tüdőgyulladást olykor még a varázstalanok is meg tudták gyógyítani. Ám ekkor sem neheztelhetne Perselus az anyjára, aki cserbehagyta őt, hiszen szerinte is rémes az apjával élni. De többé már nem kell visszamennie hozzá, tizennyolc éves, és a R.A.V.A.SZ-vizsgák után mindenképpen új élet várja: vagy a bájitalmesteri képzésen, vagy egy nurmengardi cellában. Talán a második lehetőség sem rosszabb az apja házánál...

A tavaszi szünetre hazautazó és a Roxfortban maradt diákok a nagyterem asztalainál lelkesen mesélték egymásnak a kalandjaikat, nem törődve a pár tankönyveibe mélyedő ötöd- és hetedévessel. Perselus ekkor csukta be a sötét varázslatok kialakulásáról szóló könyvét, nem mintha a kétszáz ordibáló diák zavarta volna – már rég megtanulta kizárni a hangzavart, ha olvasott –, hanem, mert a mellette ülő Evan Rosier oldalba bökte.

– Mit gondolsz, ma miről fog beszélni Dumbledore?

– Amiről szokott. A Varázstalanok és Mágikusak Tökéletes Harmóniájáról, arról, hogy milyen tökéletes ő és a kormánya – felelte óvatosan Perselus, mert még a mardekárosok közül is csak kevesen merték megkérdőjelezni Lord Dumbledore és Lord Grindelwald bölcsességét és igazságosságát. Hiába, az imperamenciát csak a Mardekár legravaszabbjai ismerhették.

A házvezető tanárok kiterelték a diákokat az udvarra. Nem kellet sokat várniuk, és bevonult Albus Dumbledore teljes pompában, elegánsan hullámzó ezüst köpenyben, éjkék talárban, hosszú hófehér szakállal és hajjal. Orrán félhold alakú szemüveg ült, amely égszínű szemeinek élességét volt hivatott tompítani. Balján Gellert Grindelwald, örök szövetségese és német mágiaügyi miniszter lépdelt. Perselus elképedt, mivel a két hatalmas mágust ritkán lehetett együtt látni, de megdöbbenésre nem jutott sok idő, mert a roxfortos diákok őszinte tisztelettel és hittel hajoltak meg a máguspár előtt. Perselus, hogy ne tűnjön ki a tömegből, röviden biccentett, és ügyelt arra, hogy megvetése ne üljön ki az arcára.

– Üdvözöllek titeket ezen a kicsit nedves, de egyébként igen szép márciusi délutánon. Mint bizonyára tudjátok, azért jöttünk el hozzátok, hogy megismerhessétek a szerepünket a Varázstalanok és Mágikusak Tökéletes Harmóniája létrejöttében. Úgy döntöttem, hogy ma megtudhatjátok, hogy mi történt valójában a XX. század első évtizedeiben.

– 1899-ben Godric's Hollow-ba új varázsló érkezett: Bathilda Bircsók unokaöccse, Gellert Grindelwald. Mint hasonló korú és érdeklődésű fiatalok, hamar közeli barátságba kerültünk, és mint minden ifjú boszorkány és varázsló – éppen úgy, mint ti –, mi is meg akartuk váltani a világot. De míg ez a legtöbb ifjú boszorkánynak és varázslónak nem sikerül – remélem, nektek sikerül megvalósítani az álmaitokat –, mi kivételes képességű varázslók lévén létre tudtunk hozni egy különleges varázslatot, amelyeknek a lényege, hogy a varázstalanok ne féljenek tőlünk...

Na persze, hogy ne féljenek. Semmilyen áron nem kényszerítenének semmit senkire. Az új varázslatnak semmi köze nincs semmilyen sötét varázslathoz. Csak teljesen véletlenül hasonlít az Imperiusra. És a varázstalanoknak nincs túl sok okuk félni tőlünk. Tizenkétezerszer többen vannak, mint mi – mosolyodott el sötéten Perselus.

– …, mivel az volt a célunk, hogy a mágikus képességekkel megáldott és a varázstalan népesség békében, sőt, harmóniában éljen egymással. 1901 és 1910 között támogatókat gyűjtöttünk, majd felfedtük a varázstalanok előtt a mágia létezését. Tudom, hogy nehéz elképzelni, hogy a boszorkányok és varázslók titokban éljenek – nézett a tanulókra vidáman szikrázó szemekkel Dumbledore –, de 1911-ig a varázstalanok nem tudtak a létezésünkről. A legfontosabb törvényeink a titoktartási egyezmények voltak. Régen volt, de attól függetlenül igaz volt. Tilos volt varázstalanok előtt mágiáról beszélni, nemhogy varázsolni, tilos volt talárt hordani az utcán, nem lehetett a piacon sarlóval fizetni.

– 1911-ben alapítottuk meg – Gellert és jómagam – a Hófehér Igazság Rendjét, amit a köznyelv már félszáz éve Igazság Rendjének nevez, tagjait pedig fehéreknek. Szeretném, ha ti is támogatnátok az immár hatvanhét éve fennálló békét, és hűséges állampolgárai volnátok Nagy-Britanniának. Köszönöm, hogy meghallgattátok egy öregember szavait, most azonban itt az ideje egy kis tanulásnak. Hess!

A diákok éljeneztek, süvegjeiket lengették, és nem bírtak betelni a két hatalmas varázsló jelenlétével. Albus Dumbledore és Gellert Grindelwald volt minden varázslógyerek példaképe, az ő útjukat kívánta követni az összes kisgyermek. Így, amikor a kisgyermekek felnőttek, tökéletes részeivé váltak a Tökéletes Harmóniának, a tehetségesebbek pedig hűséges fehérekké váltak. Albus Dumbledore és Gellert Grindelwald uralma tökéletes zsarnokság volt. Minden apró hibára nurmengardi fogság volt a válasz, és ha valaki netán a kormánynál érdeklődött az eltűnt családtag sorsa felől, akkor egy „Történt vele valami? Milyen szomorú, mélyen együtt érzünk a családdal.” volt a felelet, és a kérdező elhitte a kedves szavakat, mert erre vágyott és nem az igazságra.

Végül a két főmágus távozott, így a tökéletes diáktömeg visszamehetett a tökéletes iskolába, hogy tökéletesen üres fejüket könyvekbe temethessék. Perselus évről évre növekvő keserűséggel szemlélte a gondolkodni nem merő tömeget. Lassan abban is elkezdett kételkedni, hogy tudnak-e egyáltalán gondolkodni. Ekkor meghallotta egyetlen igazi barátja, Lily hangját, ahogy egyik griffendéles társának megjegyzi:

– Milyen nagyszerű és figyelmes volt Lord Dumbledore és Lord Grindelwald, hogy feltalálták a varázstalanok félelmét elűző bűbájt!

Nos, ha valami, akkor ez a megjegyzés nem javított Perselus hangulatán. Pedig azt hittem, hogy ő nem olyan üresfejű liba, mint a többi. Ennek ellenére Perselus elindult a könyvtár felé, hogy találkozzon Lilyvel.

A lány már tizenöt éve volt a barátja. Perselus azért szólította meg az első iskolai napon Lillian Chandelle Evanst, hogy megkérdezze, francia-e. Lily azt mondta, hogy nem, ellenben afelől érdeklődött, hogy Perselus ugye Zeusz fia, és nevezheti-e Persinek. Perselus azt felelte, hogy ha jól tudja, nem rokona Zeusznak, és nem, ne is próbálja meg becézni. Lily elszontyolodott arckifejezése láttán azonban meggondolta magát, és megengedte a kislánynak, hogy Selnek hívja. Lily ezentúl valóban Selnek nevezte a fiút jó néhány éven keresztül. Abban az első iskolai évben Perselus felfedezte, hogy barátja boszorkány, így a kislányt nem érte meglepetésként, amikor egy idős boszorkány jelent meg az ötödik születésnapján a lakásuk ajtaja előtt, hogy elvigye Lilliant pálcát venni az Abszol útra. Lily a szülei és nővére a mágikus képességein való megdöbbenésére csak egy vállrándítással és egy könnyedén odavetett „Sel is tud varázsolni.”-val felelt.

Lilynek voltak más barátai, barátnői is, de a legjobb barátja mindig Sel maradt, aki ahogy nőtt, egyre kevésbé tudott önfeledten cseverészni és nevetni. Lily mindig megérezte barátja rossz hangulatát, és gondtalanságával, önkéntelen sugárzásával elűzte Sel bánatát. Sel cserébe sohasem fogyott ki a jó tanácsokból, a megértő hallgatásból és az ügyes varázslatokból.

Lily és Perselus együtt utaztak a Roxfortba. Perselus szíve csaknem megszakadt, amikor a Teszlek Süveg Lillian Evans fején GRIFFENDÉL-t kiáltott. A fiú tudta, hogy anyja Prince vére túl erős benne ahhoz, hogy az Oroszlánok Házába kerüljön. A Teszlek Süveg Perselushoz szóló szavai nyersek voltak:

– Milyen könnyű lett volna, ha a kedves Lilliannal a Hollóhátban játszhattatok volna feltalálót. Így nehezebb dolgod lesz, ha meg akarod tartani a barátságát... MARDEKÁR!

Perselus még most, több mint hat év elteltével sem tudta, hogy mit jelenthettek a Süveg szavai. Nem érdemelné meg Lily barátságát? Tény, hogy a lány a fény az életében, és még Perselus sem szeretett teljes sötétségben élni. Még neki is jár a fény, akkor is, ha az csak egy gyertyalángnyi. Talán miatta hunyna ki Lily ártatlan lobogása? Természetesen a lány ritkábban ragyog úgy, mint amikor még Little Whingingben voltak, de ezt Perselus a felnőtté válásnak tudta be. Senki sem lehet örökké gyermek, senki sem lehet örökké boldog, ennélfogva tudatlan. Vagy nincs ilyen logikai kapcsolat a tudatlanság és a boldogság között? Lehet, hogy a griffendélesek képesek úgy élni, hogy csak a dolgok csillogó felszínét látják? Lehet, viszont Perselus úgy gondolta, hogy neki szüksége van az igazságra, akkor is, ha az nem olyan szép és megnyugtató, mint a fényes felszín. De ő is szerette Lily ragyogását, szüksége volt arra a tudatra, hogy létezik még jóság. Kellett Perselusnak Lily erkölcsi szilárdsága, hogy tudja, mi a helyes. Hogy hogyan kell okosnak, szépnek, jónak lenni, hogy milyen a valódi mosoly, a tiszta őszinteség, a tapintatos egyenesség.

Ekkor lépett be a zárolt részleg polcai közé Lily, ajkain vidám mosoly bujkált, most éppen a bölcs Albus Dumbledore csodás hatalma miatt. Perselus lehajtotta a fejét, képtelen volt elviselni, hogy a barátja Dumbledore kedvéért ragyog. Azt látta, hogy a hatalmas mágus varázslata megfertőzte Lily lobogását, túl rikító, túl rideg árnyalatot adva neki, de mint mindig, amikor Dumbledore-ról vagy a politikáról volt szó, most is megfogadta, hogy nem szól egy szót sem; nem, nem szólhat – Lilyért. A boszorkány persze észrevette Perselus rossz hangulatát, és aggódva kérdezte:

– Mi történt?

– Semmi – nézett fel Perselus.

– Látom, hogy történt valami. Én csináltam valami rosszat? Jaj, mi a baj?

Nem, Lily, nem mondom el, hidd el, érted teszem.

– Nincsen semmi baj, Lily – mosolyodott el minden vidámság nélkül Perselus. – Ne láss rémeket!

– Perselus, látom rajtad, hogy valami nyomaszt. Kérlek, mondd el! – követelte a boszorkány csípőre tett kézzel.

Szíves örömest elmondanám. De nem szeretném, ha örökre egy nurmengardi cella mélyére volnál száműzve.

– Nincs baj – suttogta Perselus. – Nem tudod, hogy áll a Felix Felicis?

– Nem. Te voltál itt egész szünetben. Perselus, válaszolj már!

Legalább a harag kitisztította a ragyogásodat.

– Nem mondhatom el – fonta össze a varázsló a kezeit maga előtt.

– Szóval valami bánt – élénkült fel Lily, ügyesen figyelmen kívül hagyva barátja szavainak elsődleges jelentését. – Miért nem mondhatod el?

– Belehalnál – mondta Perselus váratlan komolysággal.

– És vállalnám – felelte Lily ugyanolyan komolyan.

– Nem vállalhatod. Neked jár a jövő. Én lehet, hogy elég ügyes vagyok – jelentette ki a varázsló kétkedve.

– Ha ennyire nehéz elmondanod, hogy miről van szó, legalább azt mondd el, hogy miért nem vállalhatom.

– Nem tudnád elmondani a Fogadalmat. Akkor pedig...

– … irány Nurmengard. Tudom – sóhajtott Lily. – És te miért úszhatod meg? – kérdezte játékosan.

Nem tarthatom többé magamban a titkokat. Egyedül lennék nélküled, Lily, segítened kell. Sajnálom.

– Ó, hogy az a... – kezdett bele egy szitokba Perselus, de a továbbiakban inkább különféle csendbűbájok létrehozására koncentrált. Lily értetlenkedve adta hozzá a saját bűbájait.

– Mi az? – kérdezte a boszorka.

– Épp egy khm... „gyakorlatilag tiltott” varázslatról készülök beszélni – válaszolta a varázsló.

– Hogy lehet valami „gyakorlatilag tiltott”?

– Úgy, hogyha Dumbledore betiltaná, akkor fény derülne a létezésére. Jelenleg tíz aranyvérű család ismeri Nagy-Britanniában ezt a varázslatot.

– És ennek mi köze van Lord Dumbledore-hoz?

– Most még nem késő abbahagyni ezt a beszélgetést, Lily, még lehet jövőd.

– Tudni akarom – mosolygott a lány eltökélten. Perselus csak sóhajtott.

– Dumbledore és Grindelwald varázslata, amit azért alkottak, hogy a „varázstalanok ne féljenek”, valójában az Imperius-átok és a legilimencia összevonása, amit a régi aranyvérűek imperamenciának neveztek el, ami valami olyasmit jelent, hogy „uralkodj az elmén”, és képes arra, hogy a hallgatóság megkérdőjelezhetetlen igazságként fogja fel az imperamenciát használó ember szavait. Úgy vettük észre, hogy csak okklumenciával lehet védekezni ellene.

– Én öt éves korom óta tanulok okklumenciát, csak anyám halála miatt sajnos nem sajátíthattam el a kellő módon. Szerintem Dumbledore közvetlen legilimenciáját nem volnék képes kivédeni, amit a Fogadalom miatt át kell élnünk. Így legalább együtt megyünk Nurmengardba – mosolyodott el Perselus pajkos-bánatosan.

– Perselus, Lord Dumbledore és Lord Grindelwald a varázstalanok félelmét meggátoló bűbája létezik. Az az okklumenia, legilimencia és imperamencia érdekesnek hangzanak, de nem sötét varázslatok? Lord Dumbledore sosem használná őket – szólt higgadtan Lily. – Ez volt a gondod, Sel? Néhány sötét család által ismert sötét varázslat, amiket te is használsz? Ezt egyszerű megoldani: ne használd őket. Vagy függést okoznak? – nyílt tágra a boszorkány szeme. – Perselus, ugye nem...?

– Nem – szólalt meg Perselus döbbenten, és gyanakodva vizsgálni kezdte a lányt. – Lily, emlékszel arra, hogy lehet, hogy az előbb elmondottak miatt nem tudnám elmondani a Fogadalmat. – Perselus látta, hogy Lily mondani akar valamit, de határozottan megrázta a fejét és a lány szemébe nézett. – Ismersz engem, Lily. Tizenöt éve. Néhány sötét varázslat miatt nem aggódnék, az okklumencia és a legilimencia amúgy sem sötét varázslatok. Az imperamenciát pedig tudtommal csak Dumbledore és Grindelwald tudja alkalmazni. – Perselus felsóhajtott.

– Bízol bennem, Lily? Azt hiszem, tudom, hogy miért nem hiszed el azt, amit mondtam neked. Megpróbálhatok valamit, ami feloldhatja ezt a különös „bizalmatlanságot”? – kérdezte óvatosan Perselus, ügyelve, hogy ne tüntesse fel rossz színben Dumbledore-t Lily előtt, mert akkor a lány nem hinne neki.

– Tényleg furcsa, hogy nem hiszek neked, azt hiszem, soha nem volt még ilyen – felelte bizonytalanul Lily. – Szerintem Lord Dumbledore-nak van igaza, pedig még csak hétszer láttam őt. Mindegy, ez nem fontos, csak nem értem magamat – rázta meg a fejét Lily. – Próbáld meg, amit szeretnél, Perselus.

– Rendben, ülj le – mondta Perselus rövid habozás után. Mikor a lány teljesítette az utasítást, Perselus ismét megszólalt:

– Legilimens!

Perselus azonnal a barátja elméjében találta magát, amelyben gondolatok és emlékek kergették sebesen egymást. Koncentrálni kezdett Dumbledore-ra és a délutáni beszédére, melynek hatására az emlék fel is tűnt előtte, látta, ahogy Dumbledore bevonul és érezte Lily lelkesedését. Amikor az öreg varázsló beszélni kezdett, Lily minden szavát megingathatatlan igazságként fogta fel, és ezek az igazságok felvésődtek a boszorkány elméjében egy kőtáblára, amelyen a korábbi Dumbledore-beszédek igazságai is megjelentek.

Mit kezdjek én ezzel a kőtáblával? Ha tennék vele valamit, az befolyásolná Lily gondolkodását? Ha elpusztítanám a táblát, akkor Lily meghalna, megőrülne vagy nem tudna semmit igazságként felfogni? Van jogom ezt megkockáztatni? Most boldog, és van jövője, csak a meggyőződése fénye olyan hideg és kellemetlen, ám ez apróság az ép eszéhez képest. Mit tehetek?

Perselus végül az akarata segítségével óvatosan lecsiszolta a Dumbledore-féle „igazságokat” a tábláról, és reménykedve, hogy nem károsította visszafordíthatatlanul Lily gondolatait, kihátrált a lány elméjéből.

Mikor Perselus és Lily újra a saját testükben érezték magukat, Lily megszólalt:

– Hiszek neked, Perselus. Emlékszem Dumbledore beszédére, tudom, hogy megszépítette az igazságot, elhiszem, hogy imperamenciát használt. – A boszorkány egyenesen Perselus szemébe nézett. – Éreztem, hogy az elmémben voltál, éreztem az óvatos csiszolgatásodat azon a kőtáblán. Éreztem a tépelődésedet is, de mindent jól csináltál, jobban érzem magamat, Perselus. Köszönöm. – Lily csillogó szemei hálával és bizalommal teltek meg, ahogy az ideges varázslóra tekintett.

– Igen, Perselus, most tudom az igazságot. És nem megyünk Nurmengardba. Három hónap ugyanis hosszú idő. Addig meg tudod tanítani nekem az okklumencia alapjait és elkészül a Felix Felicisünk.

– Igen. Egy jó adag Szerencsével bűbájos beszélgetést folytatunk Albus Dumbledore-ral, aztán elmondunk egy fogadalmat, melynek megszegése életfogytig tartó nurmengardi fogságot von maga után, így nem szegjük meg, és tökéletes részeivé válunk Dumbledore és Grindelwald Tökéletes Harmóniájának – suttogta Perselus gúnyosan, jéghideg indulattal.

– Ígérem, hogy kitalálunk valamit, Perselus. Ígérem, hogy soha nem hódolunk be! – fogadkozott Lily lánggal az arcán, lobogó vörös hajjal és égető fénnyel az égnek emelt karjaiban.

Perselus pedig imádta Lily tűzforró fényét.

 ***

A mai bájitaltan órán a tanulóknak valamilyen saját fejlesztésű kozmetikai bájitalt kellett készíteniük. Lily már majdnem befejezte a saját mágikus eredetű szennyeződéseket és tintát is eltávolító, valamint természetesen antibakteriális hatású és kellemes illatú tusfürdőjét. Bár a feladat könnyűnek tűnt, nem volt az, hisz jól kellett ismerni a mágikus és nem mágikus növényeket és állatokat, valamint azt, hogy ezek hogyan viselkednek a különféle bájitalokban.

A Lily mellett ülő csinos leányzó, Prunella Saut egy pattanásokat eltüntető krémet próbált létrehozni, de Lily úgy látta, hogy a Prunella üstjében fortyogó valami még hidegen is csak égési sérülések okozása árán távolítja el a pattanásokat.

– Nem segítenél? – sziszegte Prunella dühösen. Lily válaszul beleszórt a padtársa főzetébe két kanál porrá őrölt homoktövist, majd kétszer megkavarta a saját tusfürdőjét és szórt bele egy csipet szárított bíbor griffrózsát, és néhány keverés után eloltotta a tüzet az üstje alatt. Lumpsluck azonnal ott termett Lily mellett, és élvezettel beleszagolt a rozmaring-levendula illatú gőzbe.

– Tökéletes, Miss Evans, tökéletes, mint mindig. És látom, a bájital-szennyeződéseket is lemossa. Úgy vélem, önnek nem lesz gondja a következő órák anyagával sem – mosolygott Lumpsluck a harcsabajsza alól.

Az óra végén Lily ott maradt a tanári asztalnál.

– Mit szeretne, Miss Evans? – érdeklődött a bájitaltan professzor.

– Két könyvet szeretnék kikölcsönözni a zárolt részlegről: a Ritka bájitalok elmére gyakorolt hatásáról és az Elme művészete címűt. Tudja, a Felix Felicis miatt – válaszolta kissé szorongva Lily. A Ritka bájitalok elmére gyakorolt hatásárólt  valójában Perselus kérte, és Lily nem tudta, hogy mire kellhet neki. A Felix Felicis hatását mindenki ismeri, miért van arra szüksége Perselusnak? Az Elme művészete pedig az egyetlen ismert okklumenciáról és legilimenciáról írt könyv volt, bár Perselus szerint nem ért túl sokat, hisz csak az elméletet tartalmazta, és az okklumencia és legilimencia amúgy sem könyvből tanulható tudományok.

– Az elsőt még értem, de... – Lumpsluck váratlanul elmosolyodott. – De nincs semmi de, hisz a legokosabb tanítványomról van szó, igaz? – Perselus okosabb nálam, csak ön nem veszi észre.

A professzor aláírta Lily papírját, és visszaadta a boszorkánynak.

– Köszönöm, tanár úr.

– Szívesen, Miss Evans, mindig öröm, ha segítségére lehetek a mi nagyszerű iskolaelsőnknek – duruzsolta büszkén az ősz professzor.

***

Két hét múlva Lily egyedül, Perselusra várva üldögélt a könyvtár zárolt részlegében. Lily és Perselus a Roxfortba érkezésük óta a könyvtárban találkoztak, mert itt volt lehetőség arra, hogy a különböző házak tagjai egymással érintkezzenek és közösen tanuljanak. A zárolt részleg egyetlen asztala pedig nagyszerű hely volt a furcsa griffendéles-mardekáros párosnak a találkozásra, főleg, hogy Lily iskolaelső révén mindenkinél gyakrabban kölcsönzött a zárolt részlegből. Kölcsönzései magas számához az is hozzájárult, hogy a professzorokkal hűvös viszonyban lévő Perselusnak is ő vitte az engedélyhez kötött könyveket.

Lily az időt kihasználva belemerült az Elme művészetébe – újra. Bár rengeteg tanulnivalója mellett kétszer is elolvasta az Elme művészetét, és minden maradék fennmaradó idejében okklumencialeckéket vett Perselustól, még mindig nem volt képes kivetni az elméjéből a barátját, mikor a varázsló legilimentálta őt. Ellenben Perselus megtudta, hogy hányszor hívta el őt James randizni, és bár a varázsló azt is láthatta, hogy Lily minden egyes alkalommal visszautasította a Griffendél jóképű fogóját, és egyébként sem vonzódik Jameshez, Perselus minden okklumenciaóra után meg akarta átkozni Potteréket. Szokás szerint azzal sem törődött volna, hogy a Tekergők négyen vannak, míg ő egyedül – ugyanis Lilynek semmi kedve nem volt párbajozni a mégoly idióta osztálytársaival sem, mivel sem saját érzései, sem iskolaelsői volta nem engedték meg neki a párbajozást és még kevésbé a házon belüli vitát. James meg hívja el ezerszer is randizni, ő ezeregyedszer is vissza fogja utasítani.

Fél óra elteltével Lily sóhajtva tette le a homályosan értelmezhető Elme művészetét, és Perselusra hiába várva belekezdett a bűbájtan esszéje megírásába.

A védőbűbájok használata a mindennapokban

Bármilyen hihetetlennek is tűnhet első hangzásra, igenis használunk védőbűbájokat a mindennapi életben, így akár a háztartásban is. A kártevők, élősködők távol tartására a legegyszerűbb megoldás egy védőbűbáj; tehát például a hangyák kávézaccal történő elűzése helyett egysze...

– Lily! Lily, nem hiszed el, hogy mit találtam! – Perselus izgatott hangja pillanatok alatt elfeledtette Lilyvel a háztartási védőbűbájokat. Perselus nem szokott csak úgy kiabálni, szóval...

– Mit találtál?

Perselus felállította a most már rendszeressé vált sokfajta csendbűbájból álló védelmüket, mielőtt belekezdett volna a felfedezése ecsetelésébe.

– Köszönöm a Ritka bájitalok elmére gyakorolt hatásárólt. Jól emlékeztem, és valóban van minden bájitalnál egy olyan rész, amely arról szól, hogy kik voltak az adott bájital legismertebb használói. Úgysem találod ki, hogy a Felix Felicist ki használta és mikor. – Lily elkerekedő szemeire Perselus egy bólintással felelt.

– Igen, 1899 nyarán Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore elfogyasztott egy üvegcse Felix Felicist. És találtam egy érdekes, pár ponyvaregényre hajazó című esszét – a Sorsfordító pillanatokat – Alterna Tivadar magyar filozófus tollából. Ő megírta, mi történhetett volna, ha Albus Dumbledore nem issza meg azt az üvegcse Felix Felicist. Bár az úriember meglehetősen pesszimista, elég érdekes képet fest egy alternatív történelemről, ugyanis Alterna szerint Dumbledore összeveszett volna Grindelwalddal, de mivel szerette – illetve szereti – hagyta volna úgy félszáz évet garázdálkodni, azután győzte volna csak le. És valószínűleg a varázslók beavatkozása nélkül a varázstalanok egy hosszú háborút vívtak volna a XX. század első felében, és sok országhatár megváltozott volna, és a háború annyira fellendítette volna a tudományt, hogy a Holdra is eljuthattak volna az emberek – fintorgott hitetlenkedve Perselus. – Valamint a varázslók még most, a XX. század végén is bujkáltak volna a varázstalanok elől. Szóval, Lily, ennyi a siker és a Tökéletes Harmónia kulcsa: egy apró üveg Felix Felicis.

– Ez jól hangzik. Remélem, tényleg csak pár csepp Felix Felicis a siker ára. De valamit nem értek, Perselus. Miért veszett volna össze Dumbledore Grindelwalddal? Hisz már akkor is szerették egymást, céljaik is közösek voltak – nem értem.

– Ez is benne volt abban a könyvben, várj csak... Már megvan, emlékszem: Albus Dumbledore-nak volt egy roxfortos öccse és egy beteg húga. Valami kisebb nézeteltérés lehetett a dologban, azt hiszem, Grindelwald nem jött ki jól Dumbledore testvéreivel, de akkor már Albus Dumbledore volt a családfő, és felelősséggel tartozott a kiskorú testvéreiért.

– Hogy hívják Albus Dumbledore testvéreit?

– Aberforth-nak és Arianának. Valami A-fétise lehetett az anyj...

– És még él Aberforth és Ariana Dumbledore?

– Nem tudom. Lily, mit tervezel? – kérdezte Perselus egyre növekvő értetlenséggel.

– Megmentem magunkat. Azt mondtad, hogy Grindelwald és Dumbledore testvérei nem voltak jóban egymással. Nos, én azt remélem, hogy ez az ellenségeskedés megmaradt, és akkor volna valamilyen szövetségesünk Dumbledore és Grindelwald ellen.

– Lily, az elméletedben az egészségesnél kicsit több a feltételezés.

– Van jobb ötleted? Ha nincs, akkor gyűjtsünk információkat Aberforthról és Arianáról. – Lily kislányos lelkesedéssel rikkantotta:

– Enyém lesz Ariana!

– Ha akarod... De hidd el, nincs semmi értelme – kételkedett Perselus.

– Majd meglátjuk – szegte fel határozottan a fejét Lily, és alig tudta legyőzni azt a furcsa késztetést, hogy egy öleléssel győzze meg Perselust.

***

Perselus egy lakatlan torony kopár tantermének ablakából bámult ki az áprilisi éjszakába. Nem tudott aludni, különös felfedezése – Dumbledore rejtélyes testvérei – nem hagyta nyugodni. Végül Aberforth-ról és Arianáról nem tudtak meg semmit, mivel nem lehettek különösebben tehetséges varázslók, vagy nagy tudósok. Arianát még a roxforti nyilvántartásokban sem találták, valószínűleg a titokzatos betegsége megakadályozta azt, hogy iskolába járjon. Egy 1900-as Prófétában azonban egy rövid üzenetre bukkantak:

Az Aberforth Dumbledore-nak szánt üzeneteiket ezentúl a roxmortsi postahivatalba címezzék!

Mivel több adatuk nem akadt a fiatalabb Dumbledore-okra vonatkozóan, ezért úgy döntöttek, hogy írnak egy levelet Aberforth Dumbledore-nak a roxmortsi postahivatalba, aztán lesz, ami lesz.

Jelenleg Perselus a nyitott ablak mellett való sóhajtozás közben levelet is írt. Pedig az ablakon túli éjszakai táj olyan szép, olyan békés volt. Sok ezer madárhang hallatszott, a kuvik rikoltásától elkezdve a baglyok nyugodt huhogásán át valamilyen énekesmadár magas, csörgőszerű énekéig. Minden éjjeli madár dala, minden tücsök ciripelése lágyan olvadt össze a szél susogásával a fák levelei között. A sok hang csenddé vált, békés, élő, amolyan valódi éjszakai csenddé, ahol az ezüst holdfény háborítatlanul körözhetett, míg eldöntette, hová hulljon tiszta fénye. Végül a kastély egyik hetyke tornyán nyíló ablak poros függönyét választotta pihenőhelyül, amely mögött egy sápadt, görnyedt tartású fiatalember levélírásba kezdett, nem törődve azzal, hogy hosszú fekete haja szinte a tintába lóg.

Tisztelt Aberforth Dumbledore!

Remélem, levelem jó egészségben találja önt és kedves húgát.

Hogy mondanivalómat rövidre fogjam: segítségre volna szükségünk. Ha továbbra sem ért teljesen egyet bátyjával és a bátyja barátjával, legyen segítségére néhány kétségbeesett roxfortosnak, akiknek nem áll szándékában a Fogadalom elmondása.

A gyors segítségnyújtás reményében alázatos szolgája:

Perselus Nobilus Piton

Perselus halk sóhajtással összetekerte a levelét, amit – reményei szerint – holnap el tud küldeni Aberforth Dumbledore-nak.

Átkozott Fogadalom! Ugyan ki mondaná ki szabad akaratából, tudva, hogy mágikus eskü, ezeket a szavakat: „Esküszöm, hogy míg élek, a Varázstalanok és Mágikusak Tökéletes Harmóniája megőrzésére és gyarapítására törekszem. Esküszöm, hogy sem szóval, sem tettel nem támadom a Hófehér Igazság Rendjét, és annak két vezetőjét, Gellert Gabriel Grindelwaldot és Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore-t. Esküszöm, hogy ezen fogadalmamat megtartom, és a megszegésével járó büntetést elfogadom.”

Milyen kár, hogy Hooch igazgatónő nem pár évvel idősebb, akkor nem kellett volna letennie a Fogadalmat, és most megbízhatnánk benne. De így örülhetünk annak is, hogy a rendszer diktatórikus jellege ellenére is ennyire is pártatlan tudott maradni; jelen helyzetben jobb vezetőt a Roxfortnak kívánni sem tudnánk. A többi tanár sokkal inkább Dumbledore bűvkörében áll. Lumpsluck ugyan nem mondta el a Fogadalmat, de ő Dumbledore közeli barátja, és csak a taktikus ravaszsága miatt nem állt be az Igazság Rendjébe. McGalagony, Ebshont, Sinistra, Gomold és Rovel fehér, Flitwick, Skarabeus, Gnome és Corney csak túl gyávák ahhoz, hogy fehérekké váljanak, Bimbát, Silvát, Pomfrey-t és Binnst pedig nem érdekli a politika.

Perselus eltette a levelet, a tintát és a pennáját, majd folytatta az éjszakába bámulást. Lassan lecsukódtak a szemei, feje pedig a padra billent, és elaludt.  Álmában a tanári kar három Albus Dumbledore-ral kviddicsezett, és Madam Hooch teli torokból ordította a Fogadalmat, mire a Dumbledore-ok egyetértően bólogattak.

***

A válasz négy nap múlva, délután érkezett meg. Perselus éppen a Mardekár klubhelyiségében magyarázta Evannak az atomok szerkezetét, az ablakon erőszakosan kopogtató bagoly láttán azonban Perselus szó nélkül ott hagyta Evant, és leoldozta a madár lábáról az üzenetet. A goromba kuvik türelmetlenül ugrált, majd minden további késedelem nélkül elrepült.

Piton!

Ne zaklassatok minket. Albus és a marhaságai nem érdekelnek.

Aberforth

Perselus nyugodtan elégette az üzenetet, és folytatta Evan korrepetálását. Éjfél körül, amikor minden mardekáros felment a hálókörletébe, felkereste az üres torony üres tantermét, és válaszírásba fogott. Akármilyen rövid és elutasító volt is Aberforth Dumbledore levele, mégiscsak vette a fáradságot a válaszírásra, bár lehet, hogy csak a lelkiismeretét nyugtatta meg ezzel.

Tisztelt Aberforth és Ariana Dumbledore!

A bátyja cselekedetei mindnyájunkat érintenek. Önök is tudják, hogy nincsen minden tökéletes rendben, önök is tudják, hogy mi a jelenlegi rendszer alapja. És azt talán még önök is kitalálhatták, hogy ez nem helyes és nem működhet további évtizedeken keresztül. Gondolom, önöknek nincsenek gyermekei. Csak nem azért, mert nem akarták őket rabságba kényszeríteni?

Perselus N. Piton

Talán ez a levél segít, erre kénytelenek lesznek válaszolni, legalább vitatkoznak egyet, és... És Perselusnak eggyel, illetve kettővel több ellensége lesz, de ezzel – különös módon – nem jutnak előbbre. Maradni fog a kigúnyolt terv, amit elneveztek Általános Z-tervnek, ami a Fogadalom Felix Felicisszel való elmondását foglalja magába.

Perselus komoly késztetést érzett arra, hogy széttépje a levelet és elfelejtse a Dumbledore-okat, de attól tartott, hogy bármilyen szánalommal emlegették is az Általános Z-tervet, még annak a kivitelezése sem sikerülne. Bár a Fogadalom nem volt hivatalos vizsga, Perselus kételkedett abban, hogy megengedett volna a Felix Felicis használata. Ráadásul a Felix Felicist a tanulók számára kialakított bájital-laboratóriumban főzték, Lumpsluck tudtával és támogatásával a bájitaltan RAVASZ-ra. Perselus gyanította, hogy a vizsgák végeztével Lumpsluck az arany színű bájitalt a saját készletében helyezi majd el.

Felix Felicis nélkül pedig Lily élete végéig a jégbe zárt Nurmengardban fog fagyoskodni. Perselus egész ügyes okklumentor volt, akár képes lehetne Dumbledore megtévesztésére is, de Lily nélkül nem lenne képes élni. A lányon kívül nem volt senkije. Apját gyűlölte, mert egy erőszakos varázstalan volt, aki nem volt képes a legcsekélyebb toleranciára sem. Mardekáros társaival nem ápolt szoros kapcsolatot, félvér léte, szegénysége, mogorvasága és a Lilyvel való barátsága miatt.

Perselus tudta, hogy bármit megtenne Lilyért, akár hűséget is esküdne Dumbledore-nak, ha ez megmentené a lányt. Ám Perselus azzal is tisztában volt, hogy ezzel a lépéssel elidegenítené magát Lilytől, aki így valószínűleg más varázslók társaságát keresné. Ezzel a megoldással az volna az egyetlen gond, hogy Perselus képtelen lenne barátját más férfi karjaiban látni, márpedig Lily – gyönyörű boszorkány lévén – sohasem szenvedett hiányt udvarlókban, akiket Perselus előszeretettel átkozott meg, így folyamatosan növekvő számuk olykor fogyatkozásnak indult.

Perselus félresöpörte az ide-oda cikázó gondolatait, és kiábrándító bűbáj leple alatt kilopózott a bagolyházhoz, és anyja öreg füleskuvikjára bízta az Aberforth Dumbledore-nak címzett levelet.

***

– Perselus, mik azok a körszájúak? – bogarászta jegyzeteit karikás szemekkel Lily.

– A körszájúak a halak osztályának a legősibb rendje. Nincsen állkapcsuk, hengeres testük van, ami ősi bélyeg. Feji részükön korong alakú... – sorolta monoton hangon a fiatalember, amíg barátja félbe nem szakította, mivel a saját jegyzeteiben is megtalálta az idevágó részt.

Április huszonkilencedike volt, a RAVASZ-vizsgákig több, mint egy hónap volt hátra, és minden hetedéves kétségbeesetten merült a tankönyveibe. Lily okklumenciát tanult Perselustól, akár volt rá idejük, akár nem. Aberforth Dumbledore nem válaszolt, és már egy hét eltelt, így valószínűleg nem is fog.  Perselusnak és Lilynek nem volt más ötlete, főzték szorgalmasan a Felix Felicist, és próbáltak minél kevesebbet gondolkodni a jövőn, tanulással töltve minden szabad pillanatukat. Mégis egyre többször néztek össze, de ilyenkor csak csalódottan elfordultak egymástól, nem tudtak reményt önteni a másikba, mindketten tudták, hogy milyen – rosszabbnál rosszabb – lehetőségeik vannak.

Lily, ha Perselust a szokásos közömbös arckifejezése nélkül találta, nem a szokott határozottságot és szilárd indulatot látta rajta, hanem a kétségbeesést, és a – halvány, de Lily számára észlelhető – félelmet. Perselus lendületes nyugalma, olykor dühítő magabiztossága nélkül nem találta önmagát, félelme láttán ő is félni kezdett.

Félt, hogy el kell mondania a Fogadalmat. Félt, mert ha nem használják a Felix Felicist, akkor egy nurmengardi cellában, ha pedig használják, akkor a saját lelkükben esnek foglyul. Félt attól, hogy Perselus nélkül kell élnie, félt, hogy a családja mit gondolna, ha nem térne haza. Félt attól, hogy James észreveszi, hogy nem találja a talajt, és elcsábítja őt.

Lily sajnos szíve és Perselus ellenére tudta, hogy ő és James nagyon hasonlítanak. Mindketten az igazságért éltek, sosem léptek volna egy helytelennek tartott útra, még a megtévesztés kedvéért sem. Mindketten egyenesek voltak, őszinték a végsőkig, és nem nyugodtak, amíg rendet nem teremtettek a világban.

Perselus nem ilyen volt. Perselus az életet, Lilyét és a sajátját tartotta a legfontosabbnak, ezeket nem dobta volna oda elvekért. Perselus ravaszkodott, hazudott és meglapult az árnyékban, nem riadt vissza az alattomos eszközöktől sem, ha a céljai azt kívánták. Ez a sötétség mindig is megvolt Perselusban, Lily eleinte irtózott tőle, de aztán rájött, hogy ez a barátja személyiségének része, így inkább arra törekedett, hogy minél kevesebb legyen az árnyék Perselusban. Lily nem akarta elárulni őt. Az ifjú varázsló tizenöt éve volt a legjobb barátja, ő volt az, aki előtt nem voltak titkai, aki életének minden apró részletét ismerte. Lily nem tudta, hogy szereti-e Perselust, de azt tudta, hogy nem volna képes nélküle élni, hiszen minden szóról, minden képről, minden pillanatról ő jut az eszébe.

És persze Perselus is a Tökéletes Harmónia eltörléséért küzd, míg James a megőrzésére fog mindenképpen felesküdni. Jamest biztos, hogy nem szereti, de olyan könnyű lenne vele az élet! Nem kellene vitatkoznia vele sötét átkok használatáról, nem kellene lebeszélnie mérgek főzésről, de Jamest nem érdeklik a bájitalok, ő a csínyeknek, a nevetésnek él. James olyan komolytalan, olyan felszínes Perselushoz képest; annyira gyermeteg, látszik rajta, hogy szülei elkényeztetik. Perselusnak túl korán kellett felnőnie, túl sok fájdalmat látott a rövidke tizennyolc éve alatt.

– Lily, nem tudod, hogyan kell kiszámítani a gömb térfogatát? Tudod, én mindig elfelejtem. – Perselus félszeg mosolyától Lily szíve őrült táncba kezdett. Olyan különleges volt ez a mosoly, a boszorkány tudta, hogy ezt a félénk, kedves arcát csak neki mutatja meg Perselus.

– A gömb térfogata? – köszörülte meg a torkát Lily – 4π/3*R². Perselus, te miért nem figyelsz rám?

– Lily! Nézd, itt van Aberforth Dumbledore baglya!

Lily felugrott, és kinyitotta az ablakot, hogy a dühösen kopácsoló kuviktól megszerezze a lábára kötött levelet. A bagoly az üzenet átadása után gyorsan elszállt Roxmorts irányába, de erre a pár már nem figyelt, mivel izgatottan hajoltak a pergamen fölé.

Piton!

Nem voltam elég világos?! A következő levelüket Albusnak fogom továbbítani.

A.

– Perselus, mit írtál nekik? – érdeklődött Lily halkan. Perselus arcán csak bűntudat és reménytelenség ült, de válaszolt.

– Igazából csak Aberforth-nak írtam, ha a megszólítás nem is ezt fejezte ki. Provokáltam őt, hogy cselekedjen, hogy támogasson minket. Nem voltam túl barátságos. Jaj, Lily, sajnálom! – Furcsa módon Perselus elkeseredése erőt öntött Lilybe, aki hirtelen elmosolyodott.

– Akkor írok Ariana Dumbledore-nak. Szerintem meg fogjuk érteni egymást. Bízz bennem, Sel! – Perselus hitetlenkedve emelte fel a fejét.

– Bízom – mondta nem túl nagy meggyőződéssel.

– Akkor megírom a levelet. Elolvashatod, ha végeztem – szólalt meg Lily természetes hangon, napfényes mosollyal.

Kis idő múlva Lily letette a tollat, és Perselus elé csúsztatta a pergament, amelyen még csillogott a tinta.

Kedves Ariana Dumbledore!

A barátom, Perselus Piton két levelet írt a bátyjának, amelyben segítségüket kérte.

Arról volna szó, hogy Perselus egész jó okklumens, és anyja révén tudja, hogy Albus Dumbledore az imperamencia segítségével győzi meg az embereket a mondanivalója igazáról. Perselus a kérésemre nekem is beszámolt ebbéli tudásáról, én némi „legilimentális” gyógyítás után hittem neki. Csakhogy így, hogy tudom az igazságot, és nem tudom a kellő szinten elsajátítani az okklumenciát, nem hiszem, hogy le tudnám tenni a Fogadalmat – lehet, hogy Perselus sem –, de nem is akarom. Ezzel az imperamenciával Dumbledore és Grindelwald uralkodása zsarnoksággá változott a szememben, és szerintem a zsarnokokat meg kell dönteni. Szerencsémre Perselus is támogat az önként vállalt küldetésemben, így nem vagyok teljesen egyedül, de még így, kettőnknek se fog sikerülni, pedig júniusra el fog készülni egy üstnyi Felix Felicisünk. Azért önöket kerestük fel, hogy segítséget kérjünk, mert olvastuk, hogy az ön bátyja és Grindelwald ellenségek voltak, és önök ismerik a legjobban Albus Dumbledore-t és Grindelwaldot.

Kérem, segítsen nekünk a gondolkodás szabadságát győzelemre juttatni!

Lillian Chandelle Evans

Perselus elolvasta egyszer Lily levelét. Aztán újra.

– Lily... nem ismerjük ezt az Arianát, sajnos aggasztóan nagy az esélye, hogy ez az üzenet Albus Dumbledore elé kerül. Jaj, Lily, miért kell neked ilyen őszintének lenned?!

– Perselus, hidd el, hogy a legrövidebb út az egyenes. És egyébként is bízz bennem!

Ezzel Lily óvatosan kihúzta a pergament Perselus kezéből és lement a madárházba, hogy elküldhesse a levelet Ariana Dumbledore-nak. Ugyan neki is voltak kétségei az üzenet sikerével kapcsolatban, azonban ezt nem kötötte barátja orrára, ahhoz túlságosan is jól tudta, hogy csak az ő mosolya és – látszólagos – gondtalansága tartja Perselusban a lelket.

***

Másnap este megérkezett a válasz Lily levelére, a lány izgatottan bontotta ki a pergamenborítékot.

Kedves Lillian!

(Ugye tegezhetlek?) Aberforth nem örült túlzottan, hogy ismét írtatok nekünk, de mivel te nekem címezted a levelet, nem tehetett ellene semmit.

Én pedig úgy döntöttem, hogy segítek nektek. Úgy vélem, itt az ideje, hogy vége legyen Gellert és Albus önkényuralmának. Gyertek el május hatodikán délelőtt kilenckor a Szárnyas Vadkanba.

Én bízom abban, hogy a szabadság győzni fog!

Ariana

Lily lehunyta a szemét. Sikerült! Nem vagyunk többé egyedül, most már van esélyünk nyerni. Perselus el sem fogja hinni!

***

Május hatodika egy roxmortsi hétvége szombatja volt. Lily és Perselus várakozással teli léptekkel haladtak a Szárnyas Vadkan felé. Lassan a kocsmához értek, aminek az ajtajára egy gyűrött pergamenre firkált „ZÁRVA” volt kifüggesztve, mégis, mikor az ajtó elé léptek, egy női hang szólította meg őket:

– Ti vagytok Lillian és Perselus? Gyertek be!

Az ajtó kinyílt, és miután a roxfortos diákok beléptek az ivóba, be is zárult mögöttük. A félhomályból egy ezüstfehér hajú, gyönyörű nő alakja bontakozott ki, és egy hátsó sarokban mintha még valaki állt volna.

– Ariana vagyok, gyertek beljebb – invitálta be Lilyt és Perselust a hölgy. – A Szárnyas Vadkant már régóta Aberforth és én vezetjük. Nem egy napfényes és bizalomgerjesztő hely, és rengeteg piszkos üzletet, törvénysértő megbeszélést látott, mivel a rossz hírű alakoknak sem kell félniük a kocsmánkban, hiszen itt csak a mi lehallgató bűbájaink működnek, de a kihallgatott titkok nálunk biztonságban vannak. Eddig távol maradtunk a közélettől, szinte senki sem gondol ránk, legtöbben a létezésünkön is meglepődnének. Ti is csodálkoztatok, amikor megtudtátok, hogy Albusnak vannak testvérei, nem igaz?

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elmesélem a történetünket, hogy megértsétek a motivációnkat. Én 1885-ben születtem Kendra és Percival Dumbledore gyermekeként. Hat éves lehettem, amikor egy önkéntelen varázslatomat észrevette néhány mugli fiú, megijedtek ettől, és megvertek, ezért nem mertem többé varázsolni. Apukám megkereste és halálra átkozta ezeket a fiúkat, ezért az Azkabanba zárták. Elfojtottam a varázserőmet, ez azonban káros lett az egészségemre hosszabb távon, és kontrollálhatatlan mágiakitöréseket produkáltam, ha felzaklatott valami. Tehát Godric's Hollow-ba költöztünk, ahol nem ismert minket senki sem. Aberforth csak három évvel idősebb nálam, és gyermekkorunk óta nagyon közel állunk egymáshoz, ő mindig le tudott csillapítani, ha megijedtem. De neki is a Roxfortba kellett mennie tizenegy éves korában, és egyszer egy véletlen balesetnek köszönhetően... megöltem anyukánkat. Ekkor Albus tizennyolc, Aberforth pedig tizenhat éves volt. Albus éppen befejezte a Roxfortot, és világ körüli útra készült Elphias Doge-dzsal, egy tehetségtelen, de hűséges barátjával.

– Igen. Albus mindig is zseniális volt, viszont anyánk halálával ő lett a családfő, és ennélfogva kötelessége volt vigyázni rám és Aberforth-ra. Albus és Aberforth sokat veszekedtek, először miattam – ugyanis Aberforth nem akart visszatérni a Roxfortba az utolsó két évére, inkább rám akart vigyázni, viszont ezt Albus nem engedhette meg –, később Gellert miatt. Gellertet kicsapták a Durmstrangból a sötét varázslatok iránti rajongása miatt, és Albushoz hasonlóan kivételes képességű és nagyra törő mágus volt, így nagyszerűen megértették egymást.

– Egy verőfényes augusztusi napon Aberforth meghallotta, hogy Albus és Gellert be akarják járni a világot és engem is magukkal akarnak rángatni. Kérdőre akarta vonni őket, de csak Albussal találkozott, aki azt mondta, hogy ez csak egy kósza ötlet volt, valójában még legalább két évig új varázslatok megalkotásán óhajtanak dolgozni, aztán meg, mihelyst Aberforth elvégzi az iskolát, ránk hagyná a házat, és megvalósítanák Gellerttel az álmaikat. Így is lett, megvalósították az álmaikat, ennek eredménye a Tökéletes... de ez nem tartozik a tárgyhoz. Még azon a napon, amikor Aberforth kikérdezte a bátyánkat, láttam Albust Gellerttel csókolózni – egy kicsit meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy szerelmesek egymásba.

– A Roxfort elvégzése után Aberforth csak velem törődött: elköltöztünk egy világvégi házikóba, és megtanított varázsolni. Nem volt könnyű feladat egyikünknek sem, de sokat tanultunk mindketten egymásról, magunkról és a mágiáról. Nem vagyunk annyira erős varázslók, mint Albus és Gellert, de olyan varázslók százévente születnek. Mi csak amolyan hétköznapian erős varázslók vagyunk, amilyen évente egy-kettő születik. Olyanok, mint az a griffendéles Black-fiú. – Ariana alaposan szemügyre vette Lilyt és Perselust. – Vagy amilyen te vagy, Perselus.

– 1943-ban, mikor a világban már harminckét éve Tökéletes Harmónia honolt, felépítettük a Szárnyas Vadkant, és évek hosszú munkájával kialakítottunk egy ideális találkozóhelyet bárkinek, aki nem jár patyolattiszta úton. Mindenki tudja, hogy a Szárnyas Vadkanból még soha senkit sem vittek el a fehérek, a vendégek megbíznak bennünk, és kialakítottunk egy Tökéletes Harmónia-ellenes csoportot. Ennek a csoportnak a tagjai mind túl vannak a száz éven, tehát senki nem mondta el a Fogadalmat, és nagy tekintélyük van mind a mágikusak, mind a varázstalanok között. Apró sikereink voltak: kevésbé öncélú törvények, enyhébb ítéletek születtek a tevékenységünknek köszönhetően. Én és Aberforth eddig a háttérben maradtunk, de szerintem éppen itt az ideje annak, hogy kilépjünk a fényre. Ez a Fogadalom rengeteg tisztaszívű és bátor fiatal életének véget vethet, a Nurmengard fagya majdnem olyan gyilkos, mint amennyire az Azkaban dementorai voltak.

– Mi az az Azkaban? – kérdezte csodálkozva Lily. – Még sohasem hallottam róla.

– Az Azkaban volt a régi Varázsló-Britannia börtöne. Az Északi-tenger egyik szigetén feküdt, amíg az Albus előtti utolsó mágikus kormány le nem romboltatta. Dementorok, rémes halott lények védték, akik boldog érzelmekkel és emberi lelkekkel táplálkoztak – felelte szomorkásan Ariana.

– Köszönöm. És a „mugli” micsoda? Mintha egyszer ezt a szót használtad volna.

– A mugli a varázstalan ember régebbi elnevezése. A Tökéletes Harmóniában nem használjuk, mert egy kicsit sértő.

– Perselus felfedezte, hogy Albus Dumbledore egyszer 1899 nyarán megivott egy üveg Felix Felicist. Lehet, hogy akkor, amikor megakadályozta Mr. Aberforth Dumbledore...

Az eddig szinte észrevehetetlen Aberforth belevágott Lily szavába.

– Nem vagyok Dumbledore, Aberforth vagyok. A Dumbledore nevet a bátyám már túlságosan bemocskolta.

– Elnézést – pislogott ijedten Lily.

– Nem hibáztál, Lillian – sóhajtott Ariana. – Ne haragudj a bátyámra, nem olyan goromba ő, mint amilyennek látszik. Mit mondtál Albusról és a Felix Felicisről az előbb?

– Csak azt, hogy azon a napon valószínűleg Albus Felix Felicist ivott, amikor Aberforth kérdőre akarta vonni őt és Grindelwaldot a világjárás miatt, és amikor csókolózott Gellerttel. Persze ez nem túl fontos, csak eszembe jutott – mentegetőzött zavartan Lily.

– Szerintem több egy érdekességnél. Ha az a Felix Felicis nincs, akkor... Akkor talán Aberforth meghal azon a napon. Nagyon dühös volt, de ennek ellenére biztos, hogy nem élt volna túl egy párbajt Gellert ellen – komorodott el a hölgy. – Talán jó, hogy Albus megitta akkor azt a bájitalt. Mindegy, a múlton már nem lehet változtatni – rázta meg a fejét Ariana. – A lényeg az, hogy beveszünk titeket a Szürke Szövetségbe. Ehhez sajnos le kell tennetek a Megszeghetetlen Esküt, hogy titokban maradjon a tevékenységünk, de ettől még, ha óvatosak vagytok, tudtok tagokat toborozni.

– Szürke Szövetségnek hívják az ellenállást? – érdeklődött Lily.

– Igen, mivel ennek a szövetségnek a tagjai egyszerű, közönséges emberek, amolyan feledhető, szürke kis egerek. Meg ha Albusék a „magasztos” céljaikkal fehérek, akkor mi az átlagosságunkkal szürkék vagyunk – felelte Ariana huncut szikrákkal a szemében. – Na, akkor munkára fel!

***

– A közönséges tárgyak mágikus tárgyakká való változtatása azért nem oldható meg egy egyszerű bűbájjal, mert a tárgyakban alapvetően nem lelhető fel mágia, és ezért nem lennének képesek fenntartani a bűbájt. Mit is mondtál Dumbledore-ról egy hónapja, Evan? – kérdezte váratlanul Perselus, majd miután nem kapott választ, folytatta a magyarázatot.

– Ahhoz ugyanis, hogy egy bűbáj fennmaradjon, mágikus energia szükséges. Ha kiszórunk egy pamutingre egy lebegtető bűbájt, akkor az ing addig fog lebegni, ameddig a varázsló azt akarja, és a pálcáját az ingre szegezi. Ha nem koncentrál kellőképpen, vagy elfordítja a pálcáját, akkor a bűbáj megszűnik. Ha azt akarjuk, hogy az ing egy órán keresztül lebegjen, akkor három dolgot tehetünk. Figyelj, Evan, biztos, hogy jól megy az okklumencia? – Evan némán megemelte a szemöldökét. Perselus sóhajtott egyet, és tovább korrepetálta Evant.

– Mindhárom esetben átváltoztató varázslatot kell elvégeznünk. A legegyszerűbb az, ha képessé tesszük az inget a varázslatfelvételre, így az ing folyamatosan elvonja a varázserőnket a bűbáj fenntartásához. Ekkor a lebegtető bűbájt akkor szüntetjük meg, amikor akarjuk, vagy amikor a varázslatot elvégző varázsló elalszik, elájul vagy meghal. Előnye, hogy egyszerű kivitelezni. Hátránya, hogy az ing lebegtetése közben nem tudunk mást varázsolni.

– A második lehetőség az, hogy az inget képessé tesszük mágia tárolására és felhasználására, tehát elvégzünk egy átváltoztató varázslatot, majd töltünk az ingbe némi mágikus energiát. Előnye, hogy tudunk varázsolni, és ez az első átváltoztatás után csak mágikus energiát kell töltenünk bele, ha lebegtető vagy akármilyen más bűbájt akarunk elvégezni rajta. Hátránya, hogy elég sok kísérletezés szükséges annak a meghatározásához, hogy a tárgyba töltött mágia meddig elegendő.

– A harmadik megoldás az, hogy az inget legalább részben átváltoztatjuk valamilyen mágikus állattá vagy növénnyé, amelyik képes mágiát felvenni a környezetéből. Előnye, hogy egyszer kell elvégeznünk az átváltoztatást, aztán addig fog lebegni, amíg talál magának mágiaforrást, és ha nem tartózkodunk a közelében, nem vesz tőlünk el egyetlen csepp mágikus energiát sem. Hátránya, hogy a mágikus állat vagy növény meglehetősen alapos ismeretére van szükség, és mágikus személynek vagy állandó bűbájnak – például védőbűbájnak – kell a közelben lennie. Ráadásul vissza kell változtatni az inget pamuttá, ha azt akarjuk, hogy a bűbáj megszűnjön.

– A gyakorlati RAVASZ vizsgákon csak az első változatot kérhetik számon, és az utolsó változatra a legtöbb varázsló nem képes. De én biztos vagyok abban, hogy Dumbledore-nak és Grindelwaldnak nem okoz nehézséget. Egyébként emlékszel még Rabastanra, Evan?

– Emlékszem, Perselus. De mit akarsz itt – mutatott idegesen Evan a Mardekár klubhelyiségében ülőkre – Rabastannal, Dumbledore-ral és Grindelwalddal?

– Ne aggódj már, Evan. Komolyan, a végén paranoiásabb leszel, mint én. Egyébként használtam csendbűbájt – vigyorodott el Perselus.

– Ne aggódjak? Itt ülünk a mardekáros klubhelyiség közepén, Perselus! Itt bárki elárulna téged, ha hallaná azt, amit mondasz, és hidd el, mindenki hallja, ha hallani akarja, mert itt mindenki ismeri minden csendbűbáj feltörésének módját.

– Ezt a csendbűbájt ugyan senki nem tudja feltörni, mert ezt tavaly találtam fel – nézett társaira megvetően Perselus.

– Akkor jó – sóhajtott megkönnyebbülten Evan. – Igen, Perselus, képzeld: félek a Fogadalomtól. Dumbledore túl hatalmas mágus, szerintem lehetetlen kicselezni, emlékezz csak, Rabastan is milyen gyorsan a Nurmengardba került! – suttogta sistergő indulattal Evan, nagyvonalúan elfeledkezve Rodolphusról, Luciusról, Bellatrixról és a többi nagyszerű mardekáros okklumensről. Esetleg kitörölhetném az emlékeimet az okklumenciáról, a legilimenciáról és az imperamenciáról – de amellett, hogy teljesen védtelenné válnék, semmi értelme nem lenne, Dumbledore úgyis meg tudná törni az emléktörlő bűbájomat. Szóval légy olyan jó, Perselus, és ne zaklass ezzel – legyintett Evan lemondóan.

– Nos, van egy másik megoldás – jelentette ki nyugodtan Perselus. – Csatlakozhatnál egy összefogáshoz Dumbledore és Grindelwald ellen.

– És te ismersz ilyen „összefogást”? – kérdezte Evan elnéző mosollyal.

– Ami azt illeti, igen. Gyere el velünk péntek este a Szárnyas Vadkanba!

– Perselus... ez komoly?! Nem is tudtam, hogy van egy ilyen lázadó hajlamod! – viccelődött Evan ügyetlenül, mivel igencsak megdöbbent Perselus válaszán. – És hogy mentek ti péntek este Roxmortsba? És egyáltalán kikkel mész?

– Ezt csak akkor mondhatom el neked, ha te is eljössz velem – mosolygott óvatosan Perselus.

– Persze, hogy megyek! – felelte lelkesen Evan. – Sosem hagynék ki egy ilyen lehetőséget!

– Akkor jó – bólintott Perselus. – Lilyvel és azokkal megyek, akiket sikerül péntekig beszerveznem. Eddig csak nálad mertem próbálkozni, ugyanis a másik lehetséges Regulus lenne, azonban őt csak arról a néhány legilimencia-gyakorlásról ismerem, és úgy emlékszem, hogy jóban van a Dumbledore-imádó bátyjával – fintorgott Perselus. – Egy titkos alagúton mennénk, amit Potter és bandája szokott használni.

– Regulus jó fiú, és persze szereti a bátyját, de már nem annyira, mint régebben. És a Potter-féle bandában csak Potter imádja igazán Dumbledore-t, Sirius pedig csak követi a barátja példáját – mondta elgondolkozva Evan. – Próbálkozz meg vele, de legyél óvatos.

– Az leszek. Kösz, Evan.

***

Lily annyira szép volt. A haja lángvörösen izzott, gyönyörű szeme a fenyőfák leveleinek sötétzöldjét idézte, szemöldöke íve az ezüst holdsarlóhoz hasonlított pár nappal újhold után, az orrán néhány apró szeplőt hintettek el, az álla édesen gömbölyödött... De ha csak ennyi lett volna Lily, akkor Perselus pillantása közömbösen siklott volna át rajta, mint az összes többi ostoba diáklányon. Lily csinos, de nem kivételesen szép vonásait valami megfoghatatlan belső tűz ragyogta át, ami nélkül Lily nem lett volna önmaga, nem lett volna az a lány, akit Perselus szeret.

Lily bájos volt, amikor kenyeret kent, amikor a mellette ülő lányra mosolygott, amikor ivott egy korty teát... És Perselus szerint akkor volt a boszorkány a legbájosabb, amikor meglehetősen haragos arccal küldte el a pokolba a randevúért könyörgő Pottert.

Perselus elégedetten állt fel a reggelizőasztaltól, hogy az üvegházak felé vegye az irányt, ahol az első órája lesz. Menet közben hozzácsapódott Regulus is, aki a tizenharmadikai találkozón ugyan még nem volt ott, de a legutóbbi huszonegyedikei szürke összejövetelen már megjelent. A régebbi szürkék mind csuklyás köpönyegben, álcázóbűbájok védelme alatt jelentek meg, hangjukat is mágiával torzították el. Furcsa volt velük beszélgetni, nekik még valóság volt a Tökéletes Harmónia előtti, a „muglik” előli rejtőzésről szóló világ. A varázstalanok elől való rejtőzködést Perselus nem irigyelte tőlük, de a szabadságot igen. A régi szürkék beszéltek a régi Minisztérium tehetetlenségéről, a vezető tanács, a Wizengamot könnyen befolyásolhatóságáról, de Perselus szerint bármilyen kormány jobb lett volna Albus Dumbledore egyszemélyes vezetésénél. Nagy-Britannia mágiaügyi minisztere Albus Dumbledore volt, Németországé Grindelwald, Franciaországot, Olaszországot, az Osztrák-magyar Monarchiát és a világ többi államát is Dumbledore és Grindelwald barátai és lekötelezettjei irányították.

– Figyelj, Perselus, nem tudod, hogy mikor lesz a következő találkozó? Tudod, nem igazán figyeltem – pirult el Regulus, és igyekezett elkerülni annak a megemlítését, hogy az előző vasárnap éjjel leitta magát a sárga földig.

– Aberforth volt olyan kedves, hogy a RAVASZ-vizsgákig nem szervezett találkozót – nézett lekezelően Regulusra Perselus.

– Csak azért, mert június tizennegyedikén leszek nagykorú, és szeretném a születésnapomat még aznap megünnepelni – motyogta lesütött szemmel a fiú.

– Attól tartok, hogy itt senkitsem érdekel az ostoba rendezvényed. Ma egyébként nem vizsgázol? – gúnyolódott Perselus, hogy az idegességét leplezze. Tényleg csak ilyen kevés időnk van? Három hét múlva lesz a bizonyítványosztás és a... Fogadalom? A szürkékkel beszélgettünk, és kétségkívül készítettünk terveket is, de még nincsen semmilyen konkrét elképzelésünk.

– Perselus, ne legyél ilyen goromba! Természetesen érdekel minket a szülinapi partid, és reméljük, hogy nem akkor lesz az egyik találkozó sem, vagy nem fog sokáig tartani – mondta az odaérkező Lily kedvesen Regulusnak, miközben Perselusra rendreutasító pillantást vetett.

– Igen, Pipogyusz, hagyd békén Lilyt, különben megátkozlak! – James Potter azonnal ott termett Lily mellett, amikor meglátta, hogy a griffendéles boszorkány Perselussal veszekszik, és a pálcáját a a gúnyosan vigyorgó varázsló zöld-ezüst jelvénnyel díszített mellkasára szegezte. Lily ingerülten tépte ki James kezéből a varázspálcát, amikor meglátta, hogy már megint a barátját fenyegeti.

– Menj a pokolba, James, és maradj is ott! Mi lenne, ha nem szólnál bele abba, amihez semmi, de semmi közöd nincsen?! Elegem van belőled! – kiáltotta Lily haragosan villogó szemekkel. – Gyere, Perselus! – Lily belekarolt a meglepett Perselusba, és dühösen fújtatva sietett az üvegházak felé.

– Folyton csak az „Eljössz velem Roxmortsba, Lily?” „Tanulunk együtt, Lily?” „Van valami programod ma estére, Lily? Ha nincs, akkor gyere velem, szeretnék mutatni neked valamit!” megy, egyszerűen nem hagy egy pillanatra sem békén, nem venné észre a világért sem, hogy nincsen semmire sem időm, jövő héten lesznek a RAVASZ-vizsgák, én sehogy sem állok, pedig, ha nem sikerülnek... Ráadásul James pontosan tudja, hogy téged kedvellek.

Lily kedvel engem? Mit érthet ezalatt? – töprengett Perselus, de a kérdést nem merte Lilynek feltenni, és a gyógynövénytan órára szóló csengő végleg berekesztette a beszélgetést.

***

– Küldtem egy levelet Albusnak, hogy a Szürke Szövetség holnap találkozni akar vele. – Aberforth bejelentésére hatalmas hangzavar támadt a Szárnyas Vadkanban. Mindenki a szomszédjához fordult, hogy megvitassák ezt a hajmeresztő tervet. A legtöbben őrültségnek tartották, hogy az eddig jól működő titkos csoport kilépjen a nyilvánosság elé, de a bölcsebbek belátták, hogy nem lehet örökké rejtőzködni, és ha egyszer fel kell fedni magukat, akkor éppen itt az ideje – ha már nem késő –, ugyanis a Szürke Szövetség három fiatal tagjának két nap múlva el kell mondania a Fogadalmat, ha a másnapi tárgyalás nem vezet eredményre.

A szürkék és a fehérek találkozását Aberforth és Ariana igyekezett békés eseménnyé tenni, ők „csak” a vezetés teljes átszervezését kérték, nem akartak forradalmat kirobbantani, de az évtizedek óta elrejtőzve hallgató szürkék azonban gyors és gyökeres változtatásokat akartak, és ezt csakis átkokkal és vérrel lehet elérni.

A szürkék mind értettek az okklumenciához, tehát Albus Dumbledore imperamenciával átitatott szavai nem hatottak rájuk, de számuk nem volt túl nagynak mondható, és nem voltak túlzottan erős vagy okos varázslók, csak éveik magas számában és az Albus Dumbledore-ral szembeni negatív érzéseikben voltak egyek.

– Akkor holnap reggel nyolckor találkozunk itt, a Szárnyas Vadkanban, és úgy háromnegyed kilenc körül elhoppanálunk az Abszol útra, hogy idejében odaérjünk a Gringotts-beli találkozóra – tájékoztatta az összegyűlt boszorkányokat és varázslókat Ariana. – Regulus, te ne gyere. Lillian, Perselus, ne felejtsétek el a Felix Felicist! – fűzte még hozzá a hölgy aggodalmasan.

A R.A.V.A.SZ-vizsgákat a Roxfort hetedévesei már teljesítették. A bájitaltan gyakorlati vizsgán Lily és Perselus pluszpontokat kaptak a Felix Felicisért, és a vizsga után Lumpsluck professzor valóban mohón érdeklődött a bájital után Lilynél, aki – Perselus tanácsára – udvariasan azt felelte, hogy Perselus rakta el. Perselus pedig az idős bájitalmester „Hol van a Felix Felicis?” kérdésére Lily nevével felelt. Lumpsluck nem tehetett mást, mint joviálisan mosolygott a két fiatal csodálkozó arckifejezése láttán, de Lily és Perselus biztosak voltak abban, hogy belül fortyog a méregtől a nyilvánvaló átrázás miatt. A Felix Felicis pedig vígan csillogott egy Tiltott Rengeteg-beli szilfa gyökerei közé ásott megbűvölt ládikóban.

– Jól emlékszem, Perselus, hogy Aberforth-ék a Fogadalom eltörlését tűzték ki célul? – motyogta Lily. – Mióta vége a vizsgáknak, nem emlékszem semmire, sőt, a gondolkodás is kissé nehezemre esik – nevetett Lily, és ragyogó fürtjeit ujja köré csavarta.

– Hát... nagyjából. Egy többtagú tanácsot is létre akar Aberforth hozatni, ahol Albus csak amolyan „első lenne az egyenlők között”. Meg persze a Fogadalmat is el akarja töröltetni, de ha ez nem sikerülne, akkor legalább azt szeretné kiharcolni, hogy nekünk – neked, Evannak meg nekem – ne kelljen elmondanunk a Fogadalmat – magyarázta Perselus, homlokára ráncokat vésett az aggodalom. Ő nem hitt a sikerben, nem hitte, hogy Albus harc nélkül le tudna mondani a hatalomról, és nem biztos, hogy zavarná a testvérvér kiontása.

– Akkor reméljük, hogy sikerrel járunk – őrizte meg vidámságát Lily, és megszorította Perselus kezét.

– Attól tartok, Lily, hogy ezen a találkozón több érdemi információ nem fog elhangzani, szóval akár el is indulhatnánk Regulushoz.

– Tényleg nagyon feledékeny vagyok mostanában, Perselus – dőlt kacér nyafogással Lily Perselus mellkasához. – Látod, Regulus partijáról is majdnem elfeledkeztem. Köszönöm, hogy eszembe juttattad – duruzsolta a lány Perselus fülébe, és nem tehetett róla, de hihetetlenül élvezte a másik meglepetését. Sikerén felbuzdulva tovább folytatta a csábítást:

– Te ugye tudod, hogy hová kell mennünk? Velem sajnos nem közölte Regulus, de mintha egyszer azt mondtad volna, hogy értesz a társas hoppanáláshoz. – Lily megfordult, hogy Perselus szemébe nézhessen. – Elviszel engem?

Perselus, ugye szeretsz engem? A vizsgák alatt nem értünk rá az érzelmeinkkel foglalkozni, de most itt leszek Neked, ígérem. Szeretned kell engem, mert én szeretlek téged. Kérlek!

Perselus megköszörülte a torkát, és zavartan elmosolyodott:

– Persze.

Lily és Perselus kiléptek az utcára. Lily átölelte Perselust, és Regulus lakása elé hoppanáltak, amit születésnapjára kapott a bátyjától azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy költözzön el otthonról, amit Regulus – nagyon helyesen – nem tett meg. A lakás nem volt túl nagy, de a nagyszobája éppen megfelelő méretű volt egy születésnapi ünnepséghez.

Perselus majdnem sarkon fordult, amikor meglátta James Pottert és Sirius Blacket az asztalnál beszélgetni. Perselus távozását Lily akadályozta meg, aki barátjanak az ajtó felé vetett vágyakozó pillantását figyelmen kívül hagyva továbbra is a varázslóba csimpaszkodott.

– Nézd csak, Perselus, ott van Bev! – Lily izgatottan szökdécselt. – Menjünk oda hozzá!

– Miért olyan fontos Beverly Prewett? – kérdezte Perselus kelletlenül a répavörös hajú lány felé nézve.

– Ő volt két évvel ezelőtt az iskolaelső. Mellesleg a barátnőm – felelet Lily rosszalló hangsúllyal.

– Menjünk – sóhajtotta a varázsló, és határozottan az unokatestvérei gyűrűjében álló Beverly felé indult.

– Köszi – ragyogott fel Lily szeme. – Nézd, azok ott Orban és Andrew Prewett, Fabian Prewett ikerfiai, ők azt hiszem, hogy könyvtárosok. És ott van Denice, aki hatodéves hugrabugos, és úgy tudom, hogy Regulus éppen vele jár, ezért hívta meg a Prewetteket.

– És Potter mit keres itt? – érdeklődött Perselus, és ellenségesen mustrálta a griffendéles aranyifjút.

– Mert James Sirius legjobb barátja – felelte csodálkozva Liy. – Sirius pedig Regulus bátyja.

– Értem – sóhajtott fel Perselus beletörődve a megváltozhatatlanba. Némán figyelte, ahogy Lily a Prewettekkel cseveg, és nevetése aranyfényű izzásba vonja a szobát.

Lily fényének nem szabad kialudnia. Muszáj holnap sikerrel járnunk.

– Piton. – Perselus fülét megütötte Potter gyűlölettel teli, de nyugodt hangja.

– Nahát, egy Potter. Milyen meglepő téged egy mardekáros ünnepségen látni! – gúnyolódott Perselus.

– Milyen „mardekáros ünnepség”? Én nem látok itt egyetlen „mardekáros ünnepséget” sem – nézett körül Potter. – Én a barátom öccsének születésnapi bulijára jöttem, ahol bátor griffendéles varázslók – intett a Prewett-ikrek felé – és gyönyörű griffendéles boszorkányok vannak – szemlélte meg Potter Lilyt, Beverlyt és Denice-t.

– Igen, hihetetlen nagy bátorságra vall könyvtárosnak lenni – mosolygott lenézően Perselus. – Arról nem is beszélve, hogy az elbűvölő Denice Prewett hugrabugos és a mardekáros Regulus Black barátnője.

– Potter elvörösödött a haragtól, és indulatosan sziszegte:

– Andy és Orban többek egyszerű könyvtárosnál, és Dennynél hibázott a Süveg, mert nála bátrabb boszorkány kevés van!

– Valóban? Nem gondoltam volna, hogy a Regulus barátnőjévé váláshoz a formás lábaknál és rövid észnél többre lenne szükség.

– Ne sértegesd a barátaimat, Pipogyusz, mert megbánod! – hajolt fenyegetően Perselushoz Potter, és a talárja zsebében lévő pálcáját szorongatta. – És különben is, nem erről akartam beszélgetni veled – borzolt bele a hajába zavartan Potter.

– Akkor volnál olyan szíves, és elárulnád, hogy miről, Potter? – érdeklődött Perselus fagyosan. – Van jobb dolgom is annál, mint hogy veled társalogjak.

– Piton! Nem hagynád abba, hogy... Hidd el, boldogan átkoználak át a túlvilágra, ha...

– Potter, a befejezetlen mondataid nem ébresztenek félelmet bennem. Attól tartok, hogy kénytelen leszek a kétes értékű élvezetet nyújtó társaságodat elhagyni.

– Piton! – Potter végre összeszedte az önuralma maradványait, és kinyögte, hogy miért próbálkozik a legnagyobb ellenségével való beszélgetéssel. – Lilyről van szó.

– Igen? Vajon miért érzed szükségét, hogy velem beszélj Lilyről?

– Látom Lilyn, hogy szomorú és fél. Ahogy telnek a napok, egyre nő a a szorongása, pedig vége van a vizsgáknak. És, Pipogyusz, én úgy gondolom, hogy ebben a te mocskos kezed lehet, mert Lily a tavaszi szünet óta szinte kizárólag csak veled hajlandó beszélni. – Potteren látszott, hogy nehezére esett kordában tartania az indulatait, mégis fékezte magát – Lily kedvéért.

– Potter a „felfedezéseidnek” elég egyszerű magyarázata van. A vizsgák eredményét holnapután tudjuk meg, és a bájitalmesteri képzésre elég jó eredmények szükségesek. És Lily azért velem beszélget, mert épelméjű emberekkel szeret csevegni, és rajtam kívül kevés roxfortost ismer, aki nem a Griffendélbe jár. Mellesleg tizenöt éve vagyok Lily barátja. Valamint az égvilágon semmilyen közöd nincsen Lily magánéletéhez – világosította fel Perselus Pottert hűvösen.

– Piton, te teljesen vak vagy, Lily nem egyszerűen a vizsgák miatt aggódik – ellenkezett lagymatagon Potter, de megnyugodva magára hagyta Perselust.

Persze, hogy nem a vizsgák miatt aggódik, Potter. A holnapi tárgyalás és a Fogadalom bárkit a rettegésbe hajszolnának, aki Lily helyzetében van.

– Annyira jó volt találkozni Bevvel, Orban és Andy nagyon kedvesek, Denny pedig olyan aranyos! – újságolta Lily lelkesen Perselusnak. – Gyere, táncoljunk!

Perselus engedett Lily lendületének, és a szoba közepére pördültek a többi táncoló közé. A tánc közben kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba, tudták, hogy ez az utolsó gondtalan éjjelük, amikor azt csinálhatnak, amit akarnak, amikor nem kell felelősséget vállalniuk minden elejtett szavukért, amikor még – egyszer, utoljára – gyermekek lehetnek, nem aljas lázadók.

A zeneszám véget értével Lily az asztalok felé húzta Perselust, és a kezébe nyomott egy pohár Lángnyelv whiskyt, majd magának is vett egyet.

– Tudom, hogy nem szereted. Fenékig! – vágta el Lily határozottan barátja tiltakozását. A whisky égette Perselus torkát, de később kellemesen melengette belülről. Gyenge tiltakozást mormolt, amikor Lily teletöltötte a poharát, de felhajtotta az italt, és egyáltalán nem bánta, hogy Lily az oldalához dől és az egyik karjával átöleli. Perselus fejéből kirepültek a baljós gondolatok, Lily önfeledt fecsegése elűzte az össze szürkékről és Fogadalmakról szóló elmélkedését.

A boszorkány nem beszélt semmi különösről, csak emberekről, akiket különböző helyeken ismert meg, roxforti tanórákról, szép tájakról és Perselusról. Egyszerű, ártatlan szavakkal írta le, hogy három évesen hogyan ragadta meg a képzeletét Perselus elutasító arckifejezése, mert ettől látszott olyan különlegesnek, hogy a kislány álruhás királyfinak látta, istenek fiának. Elmondta, hogy milyen nehéz volt éveken keresztül küzdeni Perselus bizalmatlanságával. Elmesélte, hogyan nézte Eileen Piton temetésén szótlanul Perselus könnytelenségével és közömbösségével hazudó arcát. Szólt arról, hogy akkor adta oda a szívét Perselusnak, amikor hagyta, hogy a vállán sírja el Perselus azokat a könnyeket, amelyeket az anyja temetésén az apja jelenléte miatt nem sírhatott el. De megemlítette azt is, hogy mindezek ellenére mennyire sokat töprengett azon, hogy vajon szerelmes-e Perselusba.

Perselus pedig hallgatta a lányt, azt a lányt, akit ő különleges kincsnek, az élete fényének tartott, akit szeretett, és aki szerette őt. Belekortyolt az italába – valami vörösborba, ki tudja, hányadikba – és körülnézett a teremben. Pillantása összeakadt a Sirius Blackkel italozgató James Potterével.

Potter is szereti Lilyt, azt mondta, hogy látja rajta, hogy szomorú és fél. Tudtommal ezt senki más nem látja rajtam kívül, és Potter viszonylag higgadt beszélgetést folytatott velem, a legnagyobb ellenségével, hogy megtudja, mi bántja Lilyt. Pottert tehát annyira érdekli Lily, hogy kellemetlenségeket is hajlandó vállalni érte. Vajon szereti annyira, hogy elforduljon Albustól, akit az egész családja imád?

De Lily és James? Lily éltető fénye forrjon össze Potter kisstílű aljasságával? Még elméletnek is teljességgel elképzelhetetlen.

De ha itt tartunk: Lily és én? Lily kedves és gyönyörű, én pedig alattomos és khm... „kevéssé jóképű” vagyok. Tehát eléggé ronda.

Lilynek melyikünk volna a jobb? Nyilvánvaló, hogy engem szeret, Pottert meg nem biztos, de az biztos, hogy Potterrel biztonságosabb élete volna. Anyagiakban nem szenvedne hiányt, és a Potter név megvédené egy lázadásban résztvevőt megillető diszkriminációtól is.

És én el tudnám engedni őt, ha Pottert választaná, akár szerelemből, akár kényszerből?

– Perselus! Haza kéne mennünk – botorkált elő valahonnan Lily. – Én nem tudok így hoppanálni, túl sokat ittam.

– Én tudok – állt fel Perselus, de kénytelen volt megkapaszkodni az asztalban, hogy el ne essen. – Na jó, mégsem. Megkérdezem Regulust, hogy alhatunk-e itt.

– Rendben. De siess, mert elég álmos vagyok – mondta egy ásítással küzdve Lily, de ezt Perselus már nem hallotta, mert Regulustól kért egy szobát éjszakára, amit a fiú rendelkezésükre is bocsátott, és hamarosan mindketten mély álomba merültek.

***

– Perselus, ébredj! Mindjárt kilenc óra lesz! – rázta meg Lily Perselus vállát, mire a fiatalember álmosan morogta:

– Hagyj már, Evan, ma nincs tanítás. – Ennek ellenére kelletlenül kinyitotta a szemét, majd az ablakon beáradó fénytől hunyorogva az ágyon térdelő alakra nézett.

– Lily?!

– Siess, Perselus, különben lekéssük az Albusszal való tárgyalást – sürgette barátját Lily. – Egyébként pocsékul nézel ki.

– Nem is érzem jól magam. Te is nagyon sápadt vagy. Nincs itt véletlenül egy másnaposság elleni bájital?

– Nincsen. Gyere, menjünk már!

Perselus néhány bűbáj és a fürdőszoba meglátogatása után megfogta Lily kezét, és a Gringotts elé hoppanáltak. Továbbra is kézen fogva beléptek a bank előcsarnokába, ahol meg is látták a több tucat idős boszorkát és varázslót, valamint Evan Rosiert.

– Sziasztok, örülök, hogy itt vagytok, már azt hittük, hogy el sem jöttök. – Ariana meleg hangjába egy árnyalatnyi neheztelés vegyült.

– Miattatok vagyunk itt, miattatok tesszük kockára a bőrünket, igazán megtehetnétek annyit ti is értünk, hogy pontosak vagytok – kiáltotta Aberforth dühösen üdvözlés gyanánt, és a zajra Perselus akaratlanul is összerezzent. Soha többé nem rúgok be.

Aberforth indulatosan lendítette meg a pálcáját, mire Perselus úgy érezte, hogy viharos szelek ráncigálnák minden irányból, de pillanatok alatt eltűnt a másnaposságának minden tünete, és Lily sem nézett ki már úgy, mintha mindjárt meg akarna szabadulni a vacsorájától.

– A Felix Felicist elhoztátok? – pillantott Aberforth undorodva Lilyre és Perselusra. A Felix Felicis. Édes Merlin. Hogy lehettünk ennyire ostobák, hogy másnaposságunkban elfeledkeztünk erről?

– Nem – válaszolta Lily halkan, alakját a bűntudat görnyesztette meg. – De még érte mehetnünk – ajánlotta fel a boszorkány, de látszott rajta, hogy nem reménykedik abban, hogy időben visszaérhetnének. – Sajnáljuk.

– Hát így háláljátok meg, hogy ennyit szenvedünk értetek? – sziszegte a haragtól vörös arccal Aberforth, és mögötte minden szürke gyűlölködve bámulta a fiatal párt, Ariana gyönyörű arcán is a csalódás fájdalma jelent meg. Perselus lehajtotta a fejét az őket vádló tekintetek súlya alatt.

– Megérkezett Lord Dumbledore és kísérete. Le- Elvezetem önöket a terembe – lépett Aberforth-hoz egy kobold.

– Köszönöm – biccentett Aberforth a koboldnak. – Gyertek, menjünk! – intett a várakozó szürkéknek. A kobold először egy keskeny lépcsőn vezette le a szürkéket, majd csilléken utaztak a föld alá épített vasútvonalakon, hogy eljussanak a tárgyalás színteréül szolgáló különterembe, ahol Albus Dumbledore mosolya várta őket.

– Aberforth, Ariana, ezer éve nem láttalak benneteket – tárta ölelésre a karjait Albus. Ariana halvány mosollyal lépett Albus karjai közé, Aberforth ellenben dühösen elfordult a bátyjától, és inkább a mellette álló két alakot, Gellert Grindelwaldot és Rowle Gomoldot, valamint a mögöttük sorakozó fehéreket vette szemügyre.

Rowle Malazár Gomold egy elbűvölő úriember volt, akinek nem esett nehezére jóképűnek maradnia hatvankét évesen sem, valamint udvarias mosolya és hidegen villogó szemei mögött félelmetes intelligencia rejtőzött. A Fogadalom elmondásakor Albus megérezte az akkoriban nevet változtatott Rowle Gomold tudás- és hatalomvágyát, és a kitűnő RAVASZ-eredményei átadása után helyet ajánlott neki a Hófehér Igazság Rendjében, és Gomold évtizedek szorgalmas munkájával Dumbledore és Grindelwald közvetlen helyettesévé lépett elő. Albus Dumbledore mindig kíváncsian kérdezgette Gomoldot a gyermekkoráról, de választ nem kapott soha, csak annyit tudott meg, hogy a férfinek nagyon fontos a Roxfort, ezért is vállalt ott sötét varázslatok kivédése tanári állást. A diákok tartottak a számító tekintettel mosolygó férfitől, az azonban tagadhatatlan volt, hogy Gomoldnál jobban csak Grindelwald ismeri a sötét varázslatokat és az ellenük való védekezést.

Albus érdeklődve figyelte a magukat Szürke Szövetségnek nevező társaság tagjait. Sokukat ismerte a Roxfortból, mindannyian átlagos képességű varázslóknak tűntek. De hogy a lázadó csoport vezetői Aberforth és Ariana legyenek? Ez igazán különös volt. Aberforth-ot soha nem érdekelte a politika és a hatalom, ő mindig is a kissé bolond húguknak élt. Viszont jelen pillanatban Ariana egyáltalán nem nézett ki bolondnak, olyan kedves és szépséges nőnek nézett ki, amilyenné a nyolcvanhét éve történt incidens nélkül válhatott volna. Végül is, hetvenhét éve nem látta a testvéreit, azalatt bármi történhetett. Aberforth meggyógyította volna Arianát? Ez szinte lehetetlennek tűnt, Albus valószínűbbnek tartotta, hogy az öccse valamilyen bájitallal tartja kordában húguk mágiakitöréseit.

Ki lehet az a három fiatal ott hátul? A Fogadalom elmondása után lehetetlennek kellene lennie az ellenük való lázadásnak, viszont akkor még a Roxfortba kell járniuk. Rowle hogyhogy nem figyelt fel rájuk? Még az is lehet, hogy ők buzdították lázadásra a testvéreit. Az a két mogorva arcú fiú valószínűleg becsvágyó mardekárosok, és a történelem valaha élt legnagyobb sötét mágusát, Gellertet akarják letaszítani a trónjáról. Az az ártatlan arcú boszorkány pedig egyikük szeretője lehet. Dumbledore szeme győzedelmesen felvillant, amikor ismét meglátta a roxfortos tanulókat. A sasorrú varázsló szorongatja a boszorkány kezét. Ezek szerint a sasorrú fiatalember a veszélyesebb. Sikerült a testvéreit és a lányt is meggyőzni az igazáról. Ha valóban olyan ügyes, amilyennek látszik, akkor a szürkék elhallgattatása után esetleg bevehetné az Igazság Rendjébe...

– Azért kérte a Szürke Szövetség ezt a tárgyalást tőled, Albus, mert úgy gondoljuk, hogy a jelenlegi rendszer elfogadhatatlan. A mágiaügyi miniszter hatáskörét korlátozni kell, mert most zsarnokság van. És a Fogadalmat el kell törölni, mert a „sem szóval, sem tettel nem támadom a Hófehér Igazság Rendjét...” elég erősen korlátozza a szólásszabadságot – szólalt meg Aberfoth. Albus elcsodálkozott: az elmúlt fél évszázad alatt az ő kicsi öccse megtanult volna érvelni? Természetesen nem tökéletes, de Aberforth-ról van szó, így ez az eredmény is igen meglepő.

– Szürke Szövetség? Hangzatos név. Kicsit hasonlít az én Hófehér Igazság Rendemre – mosolygott Albus, figyelmen kívül hagyva Gellert ingerült köhécselését.

– Albus, te teljesen őrült vagy! Tudom, hogy egy hatalommániás... – Aberforth felháborodott szóáradatát Ariana szakította félbe.

– Albus, Aberforth komolyan beszélt. Ez így nem mehet tovább. A Wizengamot rettenetesen könnyen befolyásolható volt, de még az is jobb volna annál, mint hogy te döntesz egyedül Nagy-Britanniában, bármiről legyen is szó. A Fogadalom pedig valóban korlátozza a szólásszabadságot, ami alapvető emberi jog. Muszáj változtatni, Albus.

– Valóban, a Wizengamot hataloméhes, gazdag és tehetségtelen mágusok gyülekezete volt. Nem hiába szüntettem be az egyik első intézkedésemmel a működését – felelte Albus kedélyesen. Gellert növekvő kétséggel figyelte Albus mellébeszélését. Ettől a barátságos testvéri beszélgetéstől hogyan lesz a Nurmengardnak több lakója?

– Albus, nem a Wizengamotról van szó. A mágiaügyi miniszterséged, a Fogadalom, az imperamencia... – kezdett bele Ariana újra a szónoklatába. Tudatában volt, hogy Albus tudja, miről beszélnek, de akkor miért érti direkt félre? Persze, nem lehet könnyű lemondani a hatalomról, de szükség van erre a lépésre, egyszerűen ez az állapot tarthatatlan. Vajon a Felix Felicisszel sikerült volna meggyőzni Albust?

– Silencio! Honnan tudsz az igazság bűbájáról? – kérdezte Albus, és olyan erő lengte körül, amihez hasonlót Ariana még soha nem érzett, és ami alatt meg akart görnyedni, és Albus bocsánatáért esedezni. Gellert és Gomold megfeszültek, és válaszra várva meredtek Arianára. A boszorkány nem akart felelni, de Aberforth megtette helyette.

– Pitontól – mutatott megvetően Perselusra.

Aberforth ennyire mérges lenne Perselusra? Igen – válaszolta meg a saját kérdését azonnal Ariana. Pedig a Felix Felicis csak szerencsét hoz, és Albus nem bízott a szerencsére semmit. Az imperamencia létezéséről Perselus különben is csak megerősítette őket. Albus személyesen tanította meg az okklumenciát Aberforth-nak, és a kisebbik bátyja természetesen továbbadta húgának a tudást. A Szürke Szövetségbe csak az okklumenciához magasabb szinten értő személyek léptek be, mivel csak nekik lehettek ellenérzéseik Albus Dumbledore-ral szemben. Ariana nem hallott sohasem egyetlen Albus-féle propagandabeszédet sem, de a szürke társai valamilyen mentális támadásról számoltak be neki, ami ellen okklumenciával védekeztek, de pontos képet csak Perselus elbeszélése alapján festhettek erről a különös, imperamenciának nevezett varázslatról.

Honnan tudhat ez a Piton az imperamenciáról? – tette fel magának Albus a kérdést. Néhány régi varázslócsalád tud ugyan az okklumenciáról és a legilimenciáról, és rájöttek az ő és Gellert legnagyszerűbb varázslata, az igazság bűbája létére is, amelyet imperamenciának neveztek el. A nem elég erős okklumensektől, mint amilyen Rabastan Lestrange volt, a Nurmengardba zárás előtt sok hasznos információt tudott meg.  Albus még soha nem hallott Piton nevű varázslócsaládról. Piton félvér lenne? A Tökéletes Harmóniának köszönhetően a varázstalanokat és a mágikus erővel bírókat elválasztó határvonal jelentősen elvékonyodott, de a származásukra büszke mágusok nehezen nyitottak a „primitív” varázstalanok felé. Az ősi aranyvérű varázslócsaládok gyermekei még ma sem, a Mágikusak és Varázstalanok Tökéletes Harmóniája hatvanhetedik évében sem házasodhattak össze a kitagadás veszélye nélkül varázstalanokkal.

Albus magában elmosolyodott. Milyen nehéz volt meggyőzni Gellertet, hogy a muglikat nem likvidálni, hanem uralni kell, de az igazság bűbája segítségével sokkal könnyebben lehetett kivitelezni a muglik leigázását, mint kiirtását. Gellert hiába találta meg a Pálcák Urát, a muglik tizenkétezerszeres többségével nem sokat kezdhetett volna.

A varázstalanok nem is voltak olyan primitívek. Már megalkották a hangosfilmet, a seprűknél jóval nagyobb kényelmet nyújtó helikoptert és a nagyon apró dolgok megfigyelésére alkalmas elektronmikroszkópot. És elkezdtek kísérletezni a ruhák egy zörgő dobozzal való megtisztításán. Albus hihetetlennek találta a fejlődés ütemét, a varázsvilág a Roxfort megépítése óta nem változott ennyit.

– Albus, elvegyem a kölyök pálcáját? – kérdezte halkan Gellert.

– Igen – csillant fel Albus szeme lelkesen. Kíváncsi volt, hogy mire képesek a szürkék, különösen a testvérei és Piton, ha pálcák harcára kerül sor.

– Kérem Mr. Piton varázspálcáját – parancsolta Grindelwald ellentmondást nem tűrő hangon. A sötét mágus tudta, hogy ellenkezni fognak, várta már a harcot, hisz olyan rég volt már része igazi csatában.

A szürkék riadtan húzódtak közelebb egymáshoz, Lily ijedten ölelte át Perselust. Ariana összeráncolt szemöldökkel nézett Albusra, nem értve, hogy hagyhatja ezt.

– Mr. Piton adja át a varázspálcáját – ismételte meg türelmetlenül a parancsát Grindelwald, és előhúzta a Pálcák Urát a karjára csatolt bőrtokból. Ennek láttára a szürkék nagy része szintén pálcát rántott, mutatva, hogy nem engedik harc nélkül egy társuk letartóztatását sem.

– Tegyétek le a pálcát, a fehérek nem fognak támadni – kérte Ariana határozottan. Abban ugyan nem volt biztos, hogy a fehérek nem viszonoznak egy esetleges támadást, de abban igen, hogy Albusszal és Gellerttel nem jó ötlet harcolni. Aberforth a fejét csóválta húga naivitásán és rezzenéstelenül szegezte előre a varázspálcáját.

A fehérek is pálcát ragadtak, és támadóállást vettek fel, de nem mozdultak meg, Dumbledore, Grindelwald vagy Gomold jelére vártak.

A percek teltek, és Perselus egyre nagyobb ostobaságnak tartotta ezt a „tárgyalást”. És a szürkék reakcióját arra, hogy neki át kellene adnia a pálcáját. Igen, a pálca elvétele a letartóztatás jelképe, de ezen kívül semmit nem jelent. Tudják, hogy nem úszhatja meg börtön nélkül ezt a napot, akkor miért nem engedik neki, hogy átadja a pálcáját?!

Lily félelmét még megértette, mert a lány szerette őt, és Perselus sem engedte volna meg senkinek, hogy elvegye Lily pálcáját. És Lily talán még mindig bízik abban, hogy ennek a napnak jó vége lehet. Úgy, mint Ariana. Ariana a bátyjában, Albusban bízott. Csakhogy Ariana Albusa csaknem száz éve halott. Most már csak Grindelwald Albusa és Lord Dumbledore létezik.

– A Fogadalommal kapcsolatos törvénynek van egy olyan kiegészítése, hogy aki esetleg nem mondta el a Fogadalmat a Roxfort elvégeztével – bármilyen okból kifolyólag –, annak akkor, amikor először keresi fel a Minisztériumot hivatalos ügyben, meg kell tennie. Volnának olyan szívesek, hogy velem tartanának? – kérdezte Albus udvariasan és egy nyugodt mozdulattal előhúzta a pálcáját.

– Capitulatus! – hangzott fel a kiáltás Perselus mellől. Evan?!

Gomold egy nonverbális kötözőátokkal tette harcképtelenné Evant, majd megindult a harc.

Néhány perc múlva Perselus azt vette észre, hogy a legtöbb szürkét megkötözték és eltávolították a földalatti teremből. Lily még itt volt, ahogy Aberforth és Ariana is. Ez nem lehetett véletlen, de Perselus nem tudott tovább gondolkozni ezen, mert hirtelen Grindelwalddal került szembe.

Albus elkapta Ariana hitetlenkedő pillantását az első felé repülő átok láttán, de nem tétovázott, azonnal pajzsbűbájt vont fel, és Aberforth-szal vállvetve harcba kezdtek. Miután az összes középszerű szürkét eltávolították a teremből, csak a testvéreit és a roxfortos párt hagyva, egy intéssel szembeállította Rowle-t Aberforth-szal és Minervát a fiatal boszorkával, saját maga pedig Arianát kezdte el támadni.

Ariana csodálatos volt. Nem szívesen vetett be súlyos sérülést okozó átkokat, viszont a bűbájokat, átváltoztatásokat leleményesen használta fel támadásra és védekezésre egyaránt, éppen úgy, ahogy Albus tette, ráadásul mindezt olyan elbűvölő természetességgel, ahogy mindent az életben, akkor is, ha sokáig elképzelhetetlennek tűnt, hogy Ariana valaha is tud majd varázsolni. Aberforth csodát tett: a húgunk kivételes képességű boszorkánnyá vált. Kár, hogy sem Aberforth, sem Ariana nem lépnének be soha az Igazság Rendjébe.

Aberforth erős, de világos, vagy legalábbis halványszürke átkokkal dolgozott, olykor átváltoztatásokkal tarkítva, de nem állhatott volna sokáig ellen Rowle-nak, ha a professzornak Albus nem kötötte volna a lelkére, hogy nem okozhat gyógyíthatatlan sérülést, mivel az ellenfeleik erejének felmérése volt a cél, nem a meggyilkolásuk. Rowle pedig engedelmeskedett Albusnak, ahogy mindig is tette. Ennek ellenére Dumbledore-nak volt egy olyan sanda gyanúja, hogy Rowle tervez valamit. Lehet, hogy puccsot, de az is lehet, hogy meglepetésünnepséget. Rowle-t kiismerni szinte lehetetlen volt.

Perselusnak nem esett nehezére rájönni, hogy játszanak velük. A maradék négy szürke Grindelwalddal, Albusszal, Gomolddal és McGalagonnyal harcolt, míg a többi fehér a falak mellett várakozott. És még mindig tartott a csata. Albus, Grindelwald, Gomold és McGalagony ellen. Ez igen... meglepő volt. Emellett messziről látszott rajta, hagy ez csakis valamilyen teszt lehet.

Grindelwald valóban a valaha élt legnagyobb sötét mágus volt. Pálcája folyamatosan ontotta a magából a döbbenetes erősségű sötét átkokat, melyek között több saját szerzésű varázslat is helyet kapott. Perselus is tanult és önálló fejlesztésű sötét varázslatokkal viszonozta Grindelwald támadását, és a legjobb tudása szerint védekezett a mentális támadásokkal szemben, az átkokat pedig igyekezett elkerülni, ha nem ismerte a megfelelő pajzsbűbájt. Bár Perselus egyre többször sérült meg és engedett át az okklumenciapajzsain egy-egy gondolatot vagy érzésszilánkot, rájött, hogy élvezi a harcot. Szinte biztos volt abban, hogy ellenfele nem akarja megölni, és életveszélyes sérülést sem szándékozik okozni, ezért félelem nélkül, kizárólag az átkokra és Grindelwald elméjére figyelve támadott és védekezett.

Grindelwaldtól tudna tanulni, őt nem korlátoznák a világos Roxfort elvei, Perselusnak lenne lehetősége megérteni a sötét művészetek igazi valóját, és az eddigieknél sokkal hatékonyabb varázslatokat tudna megalkotni. Milyen kár, hogy Lily nem tartana vele, és ellenszenvvel figyelné a tevékenységét, így ez az álom elveszítette a vonzóságát. De bizonyára van a fehérek között egy legendás bájitalmester is. Dumbledore megmutathatná Lilynek a bűvölés ezer titkát. Milyen szép lenne Lilyvel együtt fehérnek lenni!

McGalagony professzorral harcolt. McGalagony professzorral, aki hét éve volt a házvezető tanára, akihez a Roxfortban bármikor bizalommal fordulhatott. De most nem a Roxfortban voltak. Lily megszámlálhatatlan harci bűbájt és rontást küldött a tanárnője felé, és hasonló varázslatokat kapott „cserébe”, amik általában Lily mágikus pajzsairól pattantak vissza. Lily sosem volt igazán kiemelkedő párbajozó, jobban szeretett hosszan gondolkodni egy bűbájon, mint azonnal, minden megfontolás nélkül támadni. McGalagony professzor egy alattomos varázslattal próbálta jéggé változtatni Lily testnedveit, amit a lány csak nehezen védett ki. Ekkor nem bírta tovább, eleredtek a könnyei. Kedvenc tanára majdnem megölte! McGalagony professzor pedig nem vigasztalta meg, ahogy mindig tette, ha szomorú diákot látott, hanem érzéketlenül, arcán tartózkodó közönnyel idézett rontásokat Lily irányába. A lány egy ideig még védekezett, de az egyik kötöző-ártást nem tudta kivédeni, így mágikus béklyó kötötte gúzsba a tagjait, és hátraesett.

Amennyire a könnyei homályán át látta, már Aberforth is áldozatul esett Gomold professzor sóbálvány-átkának, de előtte még begyűjthetett néhány kellemetlenebb sérülést is. Ariana és Albus harca inkább táncra hasonlított, mint párbajra, színpompás bűbájok teremtette állatok, növények és egyéb objektumok szegélyezték az útjukat, míg Albus végre lefegyverezte Arianát, és meghajolt a húga előtt. Perselus és Gellert arcán feszült figyelem tükröződött, míg Lily korábban Arianáról csak reménytelenséget, Albusról pedig örömöt látott sugározni. A Perselus és Gellert között cikázó átkok sötét árnyalatúak voltak, mutatva ezzel gonosz mivoltukat, de Lily főbenjáró átkot nem fedezett fel a színes villanások között. Perselus végül a kíntól összerándult arccal elesett, mert Gellert egyik mélybordó átka eltalálta a lábát. A sötét mágus egy pálcaintéssel elvette  Perselus varázspálcáját, és az ifjú varázsló mellé térdelve gyógyításba kezdett. Lilyt hányinger kerülgette, amikor meglátta barátja lábszárát, ami úgy nézett ki, mintha tüzes késekkel hasogatták volna össze.

– Nem arról volt szó, hogy nem okozol súlyos sérülést senkinek? – érdeklődött Albus villámló szemekkel.

– Ez nem olyan súlyos. Nem jönnél segíteni? – kérdezte meg Gellert gúnyos könnyedséggel. Albus további szavak helyett szeretője mellé térdelt, és varázspálcáját Perselus lábszárára szegezve gyógyítóbűbáj mormolásába kezdett. Lily barátja szemébe nézett, és pillantásával igyekezett bátorítani őt.

***

Albus kihirdette a szürkék között, hogy a szokásos legilimencia-vizsgálat eredményétől függetlenül bárki leteheti a Fogadalmat, ami egy kicsit erősebb lesz az átlagosnál. Természetesen választhatják a nurmengardi fogságot is, ha arra vágynak. A legtöbb szürke boldogan szavalta el a Fogadalmat, és megkönnyebbülten tért vissza a családjához. Evan Rosier is a Fogadalmat választotta, de neki nem itt és most kellett letennie az esküt, hanem a többi hetedéves roxfortoshoz és Regulus Blackhez hasonlóan ő is a bizonyítványosztás után fogja elmondani.

Természetesen Aberforth, Ariana, Evans és Piton nem voltak ezek között a szürkék között. Őket Albus túl veszélyesnek és túl hasznosnak tartotta egy egyszerű Fogadalomhoz.

– Régen beszélgettünk – lépett be a testvérei börtönéül szolgáló cellába Albus.

– Beszélgethettünk volna ma délelőtt, Albus, ha nem őrültél volna meg teljesen a hatalomtól – felelte Aberforth ellenségesen.

– Délelőtt tárgyaltunk. Most pedig akár beszélgethetnénk is – ajánlotta fel Albus nyugodtan, majd, amikor látta, hogy az öccse meg szeretne szólalni, felemelte a kezét. – Esetleg elmesélhetném, hogy miért hoztuk létre Gellerttel a Mágikusak és Varázstalanok Tökéletes Harmóniáját. Ugyanis nem a hatalom miatt, mint hiszitek, hanem miattad, Ariana.

Sem Aberforth, sem Ariana nem választotta az életet jelentő fehéreket a fagyos halált hozó Nurmengard helyett. Ariana legalább megértette Albus indítékait, de a cél érdekében felhasznált eszközökkel nem értett egyet, és minden naivitása ellenére sem ringatta magát hiú ábrándokba arról, hogy fehérként jobbá tehetné a világot. Hiába, Ariana már régen nem volt egyszerű kislány, az évek múltával bölcs öregasszonnyá vált. Albus a saját, a hatalommal járó kötelezettségei miatt nem láthatta a húgát felnőni, nem láthatta, hogy lesz a lánykából sugárzó nő, majd vénasszony, és ezt nem győzte eléggé sajnálni.

Sorsszerűnek érezte, hogy ő készíti el a testvéreit a halálba, Nurmengard tömlöcébe vivő zsupszkulcsot. Most lett volna az utolsó lehetősége visszafordulni, és változni, változtatni, de komolyan el sem gondolkozott a lehetőségen. Lehet, hogy hazugságokra, az igazság bűbájára épült a birodalmuk, de ennek ellenére szilárd és szinte tökéletes volt. Akár még az is előfordulhat, hogy az ingatag alapja adja a szépségét.

Albus átadta Aberforth-nak és Arianának a zsupszkulcsként szolgáló gyűrűt, az édesanyjuk gyűrűjét. Úgy gondolta, hogy a testvérei méltóbb őrei lesznek ennek a családi ereklyének, akkor is, ha nem élnek pár hónapnál tovább. Az a néhány szürke, aki a Nurmengardot választotta, már korábban elment, és most már a börtönben vártak vezetőikre. Vajon, ha valamiképpen összeomlana a birodalmuk, és őt és Gellertet bebörtönöznék, volna olyan követőjük, aki egy szörnyű mágikus tömlöcbe is velük tartana?

Ideje meglátogatnia Lillian Evansöt. Albus szerint a boszorkányt könnyen meg lehet győzni bármiről, ha az ember megfelelően jár el. Albus most nem akart imperamenciát alkalmazni, noha már megtudta, hogy Evans nem olyan képzett az okklumencia terén, mint a többi szürke. A boszorkány okos fiatal hölgynek látszott, viszont képességei nem voltak olyan kiemelkedőek, hogy Albus mindenáron a fehérek között akarja tudni. Ahogy észrevette, a Roxfortban idén végző diákok közül kettő varázsereje emelkedett ki: Sirius Blacké és Perselus Pitoné. Az volna jó, ha Lily Evans különleges kisugárzása valamelyiküket erősítené. Csakhogy a boszorkány Blackkel nincsen jó viszonyban, és Pitonnal pedig túlságosan veszélyes elegyet alkotnak, Evans elvei és Piton tehetsége már egy ellenálló csoportot mozgósítottak, akár még egy lázadást is kirobbanthatnak, amit talán Albus nem tud ilyen könnyen leverni. A Tökéletes Harmónia fennmaradása fontosabb mindennél.

– Jó estét, Lily. Ugye tegezhetlek? – Albus csillogó szemmel üdvözölte a boszorkányt, miután bezárta a szoba ajtaját.

– Igen. – A lány lehajtott fejjel gubbasztott a szobácska egyetlen székén. Talán sohasem találkozott ilyen kilátástalan helyzettel, mint amilyenbe most került.

– Arról szeretnék mesélni neked, hogy miért döntöttünk úgy Gellerttel, hogy az igazság bűbájára alapozzuk a Tökéletes Harmóniát. – Mikor Albus meglátta Lily tágra nyílt, tavaszi fenyőerdők zöldjével ragyogó szemeit, tudta, hogy jól döntött.

– Gellert mindig is fel szerette volna fedni a varázstalanok előtt a mágia létezését, hogy a boszorkányok és a varázslók elfoglalhassák méltó helyüket a mágiával nem bírók fölött. Viszont kénytelenek voltunk rádöbbenni, hogy a világon tizenkétezerszer annyi varázstalan van, mint varázsló. Ami azt jelenti, hogy a varázstalanok ellen bármilyen tömegpusztító varázslatot vetnénk is be, végül rájönnének, hogy egyszerűen számbeli fölényük révén el tudnak pusztítani minket. Ezt nem engedhettük.

– Egyetlen baj van a sötét és világos nagyurakkal: az, hogy mind aranyvérűek, vagy legalábbis a múltjukról elfeledkezni kívánó félvérek, egy erős család sarjai. Ezek az aranyvérűek pedig nem ismerik a varázstalanok kultúráját, nem fogják fel rettenetes sokaságukat. Én és Gellert is nagyon meglepődtünk, amikor egyszer egy vásári nyüzsgésben sokszor annyi embert láttunk, mint amennyi boszorkány és varázsló Nagy-Britanniában él. Csak úgy, érdeklődésből megkérdeztük egy hivatalnoktól, hogy mégis mennyien élnek az országban, és megdöbbentő számot hallottunk felelet gyanánt.

– Azonnal felhagytunk a támadó varázslatok megalkotásával, inkább terveket gyártottunk arra vonatkozóan, hogy mégis mit tegyünk. Egy álmatlan éjszakán, amikor Gellert elkeseredésében egereken gyakorolta az Imperius-átkot, én pedig okklumentáltam, hogy ne kelljen a gyermeteg álmainkból adódó csúfos kudarcunkról elmélkednem, eszembe jutott, hogy milyen hasznos volna egy az Imperiust és a legilimenciát egyesítő varázslat. Reggelinél viccként megemlítettem Gellertnek, aki azonnal kapott az ötleten, és néhány hét alatt sikerült megalkotnunk az igazság bűbáját, amit a legtöbb aranyvérű család imperamenciának nevez.

– Beszédeket tartottunk, és az igazság bűbája segítségével meggyőztük a hallgatóságot, hogy minden szavunk igaz. Csendesen átvettük a hatalmat Európa, majd a föld minden mágikus kormánya felett. Ekkor éreztük úgy, hogy készen állunk a varázstalanok előtt is felfedni magunkat. Amikor sok ember összegyűlt valahol, mi kihasználtuk az alkalmat, és elszavaltuk a nézeteinket nekik. Rengeteg beszédet tartottunk, de meglett a haszna: most Gellert és én vagyunk a világ urai, hiszen minden országot a mi barátaink irányítanak, és az emberek nagy része feltétel nélkül bízik bennünk.

– És miért jó, hogy mi az igazság bűbájával vettük át a hatalmat? A varázstalanok előbb-utóbb felfedezték volna a mágia létezését, és mivel féltek volna tőle, minden varázslót és boszorkányt próbáltak volna kiirtani, és olyan óriási háború lett volna, amibe a teljes emberiség belepusztulhatott volna. Mi az igazság bűbájával szinte teljesen vér nélkül vettük át a hatalmat, és mióta a Tökéletes Harmónia fennáll, nincsen semmilyen háború – magyarázta Albus, és kíváncsian leste Lily reakcióját, ami nem váratott magára.

– A varázstalanok sosem jutottak volna el arra a szintre, hogy ki tudják irtani a varázslókat – fintorgott a lány.

– Természetesen az összes varázslót sohasem tudták volna kiirtani, de talán nem is lett volna arra lehetőség, mert a gépeikkel addigra teljesen tönkretették volna Föld éghajlatát. Ráadásul a Tökéletes Harmóniának köszönhetően 1911 óta béke honol mindenhol és – állítólag – a háborúk miatt fejlődik gyorsabban a technika.

– Igaza lehet. De szerintem az imperamencia – vagy az igazság bűbája, ahogy ön nevezi – nem volt megfelelő módszer az emberiség gondjainak megoldására. Most minden ember rabszolga. Nem tudom, lehet, hogy a halál jobb lett volna mindenkinek – tiltakozott bizonytalanul Lily.

– Nem rabszolga senki sem. A varázslók általában nyolcszor, a varázstalanok pedig kétszer találkoznak életük során az imperamenciával.

– Elhiszem – bólintott a boszorkány, mert nem tehetett mást. – Mit tervez velem? – Lily hangját rettegés színezte meg.

– Kettő... nem is, három lehetőséged van. Ha nem vagy hajlandó elmondani a Fogadalmat – tárta szét a kezét szomorúan Albus –, akkor kénytelen leszek a Nurmengardba küldeni téged. Ha leteszed a Fogadalmat, ami kicsit erősebb mágikus eskü lesz az átlagosnál, vagyis tényleg minden egyes a Tökéletes Harmónia ellen irányuló tettként vagy kijelentésként értelmezhető megmozdulásodkor fehérek hoppanálnának melléd, hogy a Nurmengardba szállítsanak, akkor semmiképpen nem találkozhatnál Perselussal, mivel nem bízom sem benned, sem a barátodban, mert – mint a testvéreimtől megtudtam – ti vettétek rá őket, hogy a Szürke Szövetség valami láthatóan Tökéletes Harmónia-ellenes lépést tegyen. Ezen belül két lehetőséged van: vagy belépsz a Hófehér Igazság Rendjébe, vagy feleségül mész egy megbízható, a fehéreket támogató fiatalemberhez: Orban Prewetthez, Andrew Prewetthez vagy James Potterhez.

Albus érdeklődve figyelte a szavai hatását: Lily vajon a James Potterrel kötendő házasságot választja-e majd. Az ősz mágus szempontjából az lett volna a legkedvezőbb, mert James Pottert szerelmi bánat gyötörte, ami miatt nem tudott senkivel sem foglalkozni; ha boldog volna, bizonyára rávenné a legjobb barátját, Sirius Blacket, hogy lépjen be az Igazság Rendjébe, ha ő már ezt nem teheti meg – ugyanis Albus biztos volt benne, hogy Lily megtiltaná férjének ezt a lépést.

– Este hatig kapsz gondolkodási időt – lépett az ajtóhoz Albus. – Használd ki jól!

Lily a gondolataiba merülve bólintott. Nem kell a Nurmengardban végeznie! Bár talán ideológiai szempontból az volna a leghelyesebb. Vajon Aberforth és Ariana mit választottak? Viszont mit szólna Anyu, Apu és Tuney, ha az újság címlapján engem látnának a Nurmengard rácsai mögött?

Az „Igazság Rendjébe” sohasem lépnék be. Hozzámenjek Jameshez? James nem bánná, az biztos, még akkor sem, ha kikötném, hogy nem lehet fehér. A családom is örülne neki. De Perselus... Vele úgysem találkozhatok többé.

Lily döntött, bármennyire is fájt a szíve. A jövője fontosabb, mint Perselus.

Perselusnak ezalatt Albus szinte szóról szóra ugyanazt mondta el a Tökéletes Harmónia alapjául szolgáló imperamencia alkalmazásának okáról, mint korábban Lilynek.

– Az okklumenciáról és legilimenciáról szóló könyveket megsemmisítették? – kérdezte Perselus.

– Nem, az összes nem családi könyvtárakban fellelhető példányt összegyűjtöttük, és most a Mágiaügyi Minisztérium csak fehérek által látogatható termeiben találhatóak meg – válaszolta Albus, láthatóan élvezve a fiatalember kérdését.

– Az igazság bűbája szerintem sokkal több az Imperius és a legilimencia ötvözeténél, mert mindenkire hat, aki hallja. Varázsige és pálca szükséges hozzá, vagy lehet pálca nélkül is kivitelezni, mint a legilimenciát? – Perselus nagyon reménykedett abban, hogy kap a kérdésére választ, akkor is, ha erre csekély esélyt látott. Milyen sokat tudna Albustól tanulni, ha a férfi tanítaná!

– Érdekes kérdések ezek, ifjú barátom, ám jelenleg sajnos nem áll módomban megválaszolni őket – mosolygott sejtelmesen az idős mágus. – Beszéljünk inkább a választási lehetőségeidről! – Albus megvárta Perselus kelletlen bólintását, mielőtt folytatta. – Bármit is választasz, semmilyen esetben sem találkozhatsz Lilyvel a holnapi bizonyítványosztás után soha... illetve attól függően, hogy mennyire működsz együtt velünk, évekig. Nos, igénybe veheted a Nurmengard vendégszeretetét, ha nem akarod elmondani a Fogadalom egy kicsit erősebb változatát. Ha viszont leteszed az esküt, akkor elveheted Beverly vagy Denice Prewettet, vagy beléphetsz a Hófehér Igazság Rendjébe. Este hat óráig van időd gondolkodni – vázolta fel Albus Perselus előtt a lehetőségeket.

– „A Fogadalom egy kicsit erősebb változata” mit takar? Megszeghetetlen Esküként működik, azonnali halállal a megszegése esetén? – érdeklődött Perselus gyanakvóan meredve az idős mágusra.

– Nem. Az általános Fogadalom olyan mágikus eskü, amit ha megszegnek, akkor azt a fehéreim érzékelik, és néhányan az esküt megszegőhöz hoppanálnak, és idehozzák a Minisztériumba, hogy Gellert vagy én döntsek a sorsáról. Ez az általános Fogadalom nem érzékeli az eskü megszegésének, ha valaki ittas állapotban vagy egymagában szid minket vagy az Igazság Rendjét, és nem reagál az ironikus megjegyzésekre sem. Az erősebb Fogadalom, amit a szürkéknek kellett elmondania, megszegésként érzékeli az előbb említett eseteket is, és a helyszínre hoppanáló fehérek szó nélkül átadnak a Fogadalmat megszegőnek egy Nurmengardba vivő zsupszkulcsot.

– Köszönöm – biccentett Perselus, és némán figyelte az ajtón kilépő Albust. Amikor ismét egyedül volt, összegörnyedt, és a kezébe temette a fejét. Holnap láthatom utoljára Lilyt. Mi lesz velem nélküle?

Még hosszú perceken keresztül búcsúzott a lánytól, nem tudta elképzelni az életét nélküle. Ha nagy ritkán a Roxfort utáni időkre, a jövőre gondolt, mindig azt hitte, hogy Lily ott lesz mellette, akár barátként, akár feleségként. Ezért tartotta elképzelhetetlennek, hogy elvegye Beverly vagy Denice Prewettet, mert azt nem gondolta soha, hogy valaha is képes lenne Lilyn kívül más nőt szeretni. Ha Lily nem lesz a felesége, akkor senki nem lesz a felesége. Albus indokait elégségesnek ítélte a Tökéletes Harmónia az igazság bűbájára való felépítésére, szóval nem volt kedve a Nurmengardban halálra fagyni. Te hogy látod, Lily? Szerinted igaza volt Albusnak és Grindelwaldnak, amikor az igazság bűbája segítségével akadályoztak meg egy – csak lehetséges, de akkor szörnyűséges – háborút? És ezekért az elvekért vonuljunk a Nurmengardba, akkor is, ha a saját lelkiismeretünk megnyugtatásán kívül semmit nem érnénk el vele? Te mit választottál? Perselus felnézett a szoba mennyezetére. Bárcsak válaszolhatnál, Kedves! A fiatalember csüggedten lehorgasztotta a fejét. Ne haragudj, de félek a Nurmengardtól. Ha azt mondanád, hogy a börtön a jó választás, akkor azonnal azt választanám, de így... Nem dobom el a jövőmet, Édes, akkor sem, ha nélküled értelmetlen.

Akkor egyetlen lehetőségem maradt: a Hófehér Igazság Rendje. Perselus álma, hogy a legnagyobb mesterektől tanulhat, hirtelen elérhető közelségbe került. Nem kell mást tennie, mint este hat órakor Albusnak megmondania, hogy a Fogadalmat és az Igazság Rendjét választja. Ez az egyetlen logikus megoldás, ráadásul ez Perselus szívének leghőbb vágya – Lilyn kívül. De Lilytől holnap elbúcsúzik, és soha nem látja többé. Nem számít, hogy mit mondanál, már nem szabad számítania. Fehér leszek, Kedves. Tudom, hogy nem örülsz a döntésemnek, de ezt választottam. Csak ezt választhattam. Kérlek, értsd meg, így is eléggé fáj. Szeretlek, Lillian Chandelle. Nem akartalak elárulni.

***

A szél állhatatosan fújta a Roxfort udvarán álló fák lombját, és két magányos alak haját és talárját. Rajtuk kívül mindenki más sebesen elhagyta az iskolát, a RAVASZ-vizsgái eredményétől függően boldogan vagy búskomoran. A Fekete-tó mellett álló lángvörös hajú boszorkány és sasorrú varázsló szomorúak voltak, habár a diplomájukban csupa „kiváló” szerepelt.

Búcsúztak. Elbúcsúztak egymástól, és a Roxfortban töltött boldog gyermekéveiktől. Azt akarták, hogy ez a törékeny, keserédes pillanat örökké tartson, hogy ne kelljen elválniuk soha. A lány fürtjeiből, szeméből, bőréből, egész alakjából valami megfoghatatlanul tiszta fény sugárzott. Ez a fény máskor győzedelmes máglyaként lobogott, ám most a téli nap utolsó sugarainak bágyadt ragyogását idézte.

– Sel... Mrs. Potter leszek – szánta el magát Lily a vallomásra.

– Tudom. Lily... Fehér leszek – felelte Perselus.

– Tudom. Szeretlek – mondta rekedten a lány.

– Én is szeretlek téged. – Teljes szívemből, a sírig, és azon túl. Perselus lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, Lily arcán már csendben patakzottak a könnyek. – Megcsókolhatlak? Először és... utoljára? – Lily válaszul odanyújtotta az ajkát Perselusnak. Csókolóztak vadul, de nem durván, az első csók édességével és az utolsó csók búcsúzó keserűségével. Amikor elváltak, mindkettejük arca nedves volt.

– Hiányozni fogsz, Lily.

– Te is nekem, Perselus. Hoppanálunk? – Lily hangja fakó volt, ugyanolyan fakó, mint a szíve lobogása, ami szép lassan elhalványult és kihunyt, mint ahogy a nap eltűnik a dombok mögött, ha eljön az éjjel. Ám Lily éjszakája örök volt, és csillagtalanul sötét, nem világított neki Perselus lelke forró parazsa.

Perselus bólintott. Én a Mágiaügyi Minisztériumba megyek, hogy fehérré váljak, Te a Potter-kúriába mész, hogy Potter jegyese legyél. És örökre elválnak az útjaink.

A kapuig vezető utat csendben tették meg, nem törődve azzal, hogy a szél zörgeti az avart a Tiltott Rengeteg fái alatt rejtőző Felix Felicis felett.

VÉGE