Fekete rózsaszín / Írta:SlytHay Publikálva:2014 (Villám játék)

Fekete rózsaszín

Rózsaszín lencsék maszkja mögül kábán pislogok,

a szerelmes igéket remegő ajkakkal motyogom,

parázsló jöttödre a jeges pincefalnak dőlve várok,

s a rókaként ámító leplet recsegve eltaposom.

Nem kellenek az Amortentia-gőzös hazugságok!

Elszavalni büszkén a rekedt igazságot fogom.

~

Lépted követem, s áhítón figyelem,

suhanó nyomaid pattogva zendülnek,

feszes ütemed suttogó fátyol fülemen,

a kastély falai mágia nélkül lüktetnek.

Kecsesen szikár alakod egy daliás hercegé,

csorbát ejtenél minden aranyvérű máguson,

magasba szegett állad téves, nem a gőgé,

értéked ezernyi gondolat, nem galleon.

A súlyos árnyköpeny válladon feszül,

hullámzó tengerként óvja lelkedet,

simogatása után vágyom szüntelenül,

tudom, virágmező növi be kertedet.

Két szemed ónixbogárként pásztáz,

titok és csíny fürgén menekül előle,

vakító sötétben mégis kéretlen áldás,

ripacs fényférgek pusztulnak bele.

Bőröd a Hold sápadtságával kínoz,

papírsárkányként feszül ki arcodon,

hűs pincédbe, ó, mindig visszakozz,

álnok napsugár ne pihenjen álladon.

Hajad éjfekete selyemként hullámzik,

incselkedve táncoló tincsek románca,

szabadult rab, ha vele titkos szél játszik,

mocskossága csak konok szolgaálca.

Kígyókecsű ujjaid a fiolára borulnak,

szeretőn s óvón ölelik szenvedélyed,

tekintetem rabja minden mágiádnak,

bárcsak engem szorítana csontlényed.

Fejemben őrület hangorkánja tombol,

sem kiáltás, sem suttogás át nem hatol,

de hangod kiemel az íztelen tébolyból,

érces-lágy suttogásod fagyosan átkarol.

Éles ajkaid barlangjából a szó pengeként röppen,

nyers velőig maró savként ömlik gyötrő lelkemre,

humorod temetőszín örvend lyukacsos tüdőmben,

s tűzbujtó szárazsága mámoros nedű nyelvemre.

Szíved zöreje felveri elmém nyugalmát,

újfent egyetlen szeretett kedvesed kísért,

emléke évtizedek kínzásának is ellenállt,

csak becsülni tudlak túlélő hűségedért.

Gondolataid akár a szédítő görbe tükrök,

bámulod, de tudatodba csalóka kép ült,

homályos foszlányok tekeregnek örök,

elméd útvesztője betonfalakból épült.

Vakbuzgó szellemként követlek az árnyékban,

de megláttam a szivárványt a színtelenben,

és meghallottam a suttogást a kiáltásban. 

Tudom, fekete lyukba kerültem, de túléltem.