Álomból Rémálomba / Írta: mveber / Publikálva: 2014

Kulcsok: Lily Evans, Grimmauld tér 12., Zsupszkulcs, Érintetlen, Rémálom
Korhatár:+16
Műfaj:novella
Figyelmeztetések:OOC karakterek előfordulhatnak.
Jogok:Minden jog J.K.Rowlingot és a Warner Bros.-t illeti.
Leírás:Perselus Piton álmok s rémálmok törékeny pillérein egyensúlyozik. Eközben egy titokzatos csuklyás idegen tűnik fel, kinek kiléte sokáig rejtve marad előtte. Vajon ki lehet Ő? Milyen érzések itatják át kedvenc bájitaltan tanárunkat? Miről álmodhat? Nos, hamarosan mindenre fény derül.
Megjegyzés:
A sárga, a vörös és a fekete színben található szövegrészletek a Harry Potter és a Halál Ereklyéi című könyv 146-147, 538-39-40 valamint 551.oldalán található.
A vers saját szerzemény, ahogy a csuklyás idegen is.

„A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben, hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka.”
                                                                                                                  
J. K. Rowling


Álomkapu

Itt állok némán, vaspántok kegyetlen markába zárva,
acélszárnyaim ívbe feszítve, a kitárásra várva.
Ridegek, merevek, kérlelhetetlenek. Nincs esélyem,
sivár rémálmok közé taszítják hanyatló reményem.

 De vágyaid deleje vonzásra ösztökél, kitárom hát szirmaim,
vibráló üdeséged a messzeségbe mutat, fedd fel hát titkaim.
Az álmok azonban csalókák, jól vigyázz ifjú Vándor,
egyetlen rossz lépés, s hátadba váj a fullasztó kámfor.

Kerülj közelebb, lelked parazsa kiélezi fémvázam vonalát,
a vaspánt enged, nyílok már, töltsd teli velem álmaid poharát.
Fehér, Sárga, Kék fátyol reménnyel telve hullik émelyítő világodra,
Zöld, Vörös, Fekete köd dermesztve emészt, s zúzza életed szilánkosra.

Szürke az Egyetlen, Fény és Sötétség tarajos peremén a homályban ülve,
ki Élet s Halál fantomjának, ínycsiklandó eledelét terítékre tűzte.
Tied a választás Vándor: Álom vagy Rémálom ösvényére tévedsz?
az álom elillan, te pedig könnyen a tébolytól hemzsegő sötétségbe révedsz.

Itt állok némán, vaspántok kegyetlen markába zárva,
acélszárnyaim ívbe feszítve, a kitárásra várva.
Ridegek, merevek, kérlelhetetlenek. Nincs esélyem,
sivár rémálmok közé taszítják hanyatló reményem.
 
 

Álomból Rémálomba

1.Szín:
Fehér

A Kezdet vagyok.

Fülledt, forrongó sötétség ölel körbe. Olyan égető akár egy parázsló fátyol, mely szinte ráolvad törékeny testemre. Sikamlós bőröm felhevült, már-már pulzál, ahogy csúszom előre, egyre messzebb s messzebb távolodva.
Távolodom, így igaz, de képtelen vagyok küzdeni ellene.  Csökönyös satuként szorít be a nyomasztó préselés, mely ismétlődő remegéshullámonként söpör végig rajtam. Csupán tehetetlen báb módjára tengődöm, kiszolgáltatva mások önkényének. A szorítás egy pillanatra enyhül, figyelmemet pedig egy hangos, vad ütem tereli tova. Ritmusra lüktet, az Élet melódiáját zongorázza.

Élet. Hisz azt sem tudom, mi az. Azt sem tudom, Én mi vagyok.

Valahonnan messziről kimerült sikítást hallok, amit fojtott nyögés követ. Oly tompának tűnik számomra, mintha egy vastag üvegdoboz mögül zúgott volna fel. Csakhogy ez hús, mi erőnek erejével fájdalmak közepette igyekszik kilökni önmagából. Nincs maradásom. Mennem kell.
Csukott szemhéjamon át ekkor a világosság homályos álarca sejlik fel.  Kísérteties árnyalakok kúsznak ide-oda, imbolyognak, mint holmi ügyetlen táncospár.
Fogalmam sincs merre tartok, azonban egy valami egészen bizonyos: A Kezdet vagyok.

 Vér és magzatfolyadék cuppanásától kísérve hagyom el óvó védelmemet.  Az anyaméh, mely idáig a megnyugvás adományával dédelgetett, most remegve szabadul meg Tőlem. Akár lángra is lobbanthatna a szikrázó fájdalomtól, mely eleven, erekkel átszőtt falából sugárzik. 

Hideg, érdes ujjak markolásszák apró hófehér karocskámat, amit skarlátvörösre pettyezett a test szövevényes hálózatának nedve. Vakító fehérség ölel körbe, és egy pillanatra megfeledkezve térről és időről a tudatlanság végtelen dunyhájába merülök. Nem lélegzem, csak érzékelem a bordáim között hevesen dübörgő szív eszeveszett pumpálását. Végül felsírok.
Sírok.
Sírok, s mohón kortyolok.
Sírok, s éltető levegővel töltöm meg parányi tüdőmet, ami sűrűn kortyolva csillapítja szomjúságát.

Valaki gyöngéden, érintetlen fejem alá csúsztatja finom, puha tenyerét.  A melegség gejzírszerűen, mégis lágyan áradt belőle: nyugtató, egyszersmind szenderítő mámorral. Fáradtan kinyitom a szemem. A tiszta világosság szinte vakító lepelként fedi el az ismeretlent, akár a szűz hótakaró.

Tekintetemben lassan egy nő szívszorítóan gyönyörű arcának mása ölt alakot. Leírhatatlan szépség volt, mintha csak angyalok éteri munkáját magasztalná vele. Tengerkék íriszében a lélek beláthatatlan békessége tükröződött, ezüstös haja könnyű hullámokban omlott vállára. Telt ajkai ívén büszke mosoly bujkált. Anyám áhítata, tiszta tudatlanságom dacára, boldogsággal tölt el, mintha csak egy mesebeli tájon pihennék, derűm virágának nyiladozó szirmait figyelve. 
Ámbár e mesebeli táj ideiglenesen egy újszülött ártatlanságának tejszínű vásznait mutatja. Véget nem érő körforgásban, lustán kavarogva a Semmiben.

A fehér paplanok ropognak kettőnk körül, mi pedig a gondtalanság univerzumában, vér a vérből fonódunk egymásba, mint: Anya és Fia.
– Perselus... – suttogta Anya.

A Kezdet vagyok.

2.Szín:
Sárga

A fehérség leple megszűnni látszik, tekintetem a lenyugvó Nap szenvedélyes, vörös-arany színben izzó mozaikdarabkáira vetül. Fel-fel csillanva, sodró összevisszaságban kapcsolódnak eleven egésszé, s telítik be odakint a horizontot. Látom a csillag perzselő fényét, miként fütyörészve végigkúszik a messzeségben elterülő rétek, mezők, lankák sokaságán, sárgás palástot aggatva a tájra. A szenderülő korai őszi természet azonban csak egy rövid ideig köti le figyelmem.

Végre eljött a Nagy Nap.
Azóta sóvárgok türelmetlenül utána, mióta megértettem, mit is jelent varázslónak lenni e világban.  Anya kisebb koromban rengeteget mesélt nekem a varázsvilágról. Az ódon Roxfort felhőkig nyújtózkodó tornyainak sziluettjéről, a benne rejtőző megannyi felfedezésre váró titokról, a tanórákról, Fricsről a mogorva gondnokról és szőrcsomó macskájáról. Én pedig újra s újra áhítattal hallgattam selymes hangjának puhaságát, mélyen belesüppedve szavai értelmébe, mely bársonyosabban csengett bármely angyali dallamnál.
Mégis, nem igazán éreztem át különlegességem egyre kibontakozó súlyát.

A kellemes izgatottság érzése még jobban felerősödik bennem, miközben a pasztell sárga ég indigókékbe mosódik át.  A kezemen vidáman kergetőző fény- árnyék kettősének egyszeri játékát bámulom ábrándozva, és újra elmosolyodom. 
– Megint somolyogsz, Per – hallom Lily szemtelenül vidám hangját a lustán döcögő kupé zavaros zakatolásában. Felpillantok, s a leomló rozsdavörös tincseken állapodik meg fekete szembogaram.
– Valóban? – kérdezetem szórakozottan, és a velem szemközt ücsörgő szeplős lány derűtől sugárzó arca felé fordulok. A sárgás fénysugarak olvadozó maszkján át is látom huncut mosolyát.
– Észre sem vettem – mormolom.
Persze nem vallottam volna be neki, de majd kicsattantam a gúnyos elégedettségtől, akárhányszor csak eszembe jutott útitársunk vigyorba torzult arca.

– Remélem, mardekáros leszel – idézem vissza immáron vagy tucatjára.
– Mardekáros? – A fiú fennhéjázó hangja, akár egy penge ezüstös villanása, vibrálva metszette ketté a levegőt közöttünk. Hűvös pillantást vetettem rá, azonban gyomrom máris ideges görcsbe rándult.
– „Miért kell mindig mindent tönkretenni”? – gondoltam duzzogva, mialatt megvetésem makacs foszlányai lustán felszínre úsztak gondolataim tavából.

A sovány fiú arcát fürkésztem, amin a lehető legtökéletesebb közöny üldögélt – pimaszul integetve –, miközben hollófekete fürtjei rakoncátlan összevisszaságban, mégis lehengerlő eleganciával ásítoztak fején. Gesztenyebarna szemével mintha fel akart volna falni bennünket, ennek ellenére fitymálóan tekintett körbe a kupéban.    

– Ki akar mardekáros lenni? Ott is hagynám az iskolát, ha oda kerülnék! Te nem? – tudakolta a másik fiútól, aki feltehetően ugyancsak aranyvérű család sarja lehetett.
– Nekem mindenkim a Mardekárban volt – válaszolta kelletlenül. A jelek szerint a legkevésbé sem szeretett volna a közelgő beosztásról társalogni leendő évfolyamtársaival.
– „ Na tessék!” – somolyogtam az orrom alatt. – „Megmondtam.”
– Ajaj – vette át a szót ismét a Nagyszájú. – Én meg már azt hittem, jó fej vagy – viccelődött, s harsányan nevetett hozzá. Könnyed, üde magabiztossága őrjítően bosszantó volt számomra.
 
– „Bárcsak olyan lehetnék, mint Ő! – morfondírozom irigykedve. – „Sokkal könnyebb lenne, minden, ha olyan lennék, mint Ő. Megmondhatnám Lilynek, mennyire tetszik nekem. Talán vinnék is neki virágot. Kék nefelejcset a Fonó sor melletti mezőről, azt nagyon szereti. Biztosan örülne neki. Talán még a kezét is megfoghatnám.”
Már a puszta feltételezéstől is nyakig elpirulok. Hirtelen izzadni kezdek, homlokomon sós verejtékgyöngy kezd versenyfutásba társaival. Érzem, ahogy sápadt arcom rákvörösre gyúl, így hát kínos zavaromban inkább lesütöm szemem.

Eközben a fiú hencegve felemelte karjait, mintha csak egy pallost szorongatna markában. Jobbra csapott, majd balra. Úgy hadonászott, mint valami félőrült a Roxfort Expressz zötykölődő vagonjának fedélzetén.  
– Ha vakmerő vagy, s hősi lelkű, házad Griffendél. Apám is griffendéles volt – a büszkeség és elégedettség jellegzetes vonásai tükröződtek rajta, egy csipetnyi képmutatással megfűszerezve.
Szkeptikusan felnyögök, akármennyire is igyekszem, egyszerűen képtelen vagyok véka alá rejteni kaján mosolyom felfelé sikló vonalát.
– Valami nem tetszik? – kérdezi a Nagyszájú lenézően.
– Semmi – válaszolom kimérten. – Ha szerinted többet erővel, mint ésszel...
– Gyere, Perselus, keressünk egy másik fülkét – pattant fel Lily, még csírájában fojtva el a kialakuló parázsvita legkisebb mardosó lángját is. Megfogta a kezemet, és céltudatosan kivezetett a kupéból, magukra hagyva a két idétlenül vihogó tökkelütöttet.

– Per? Per? Roxfort hívja Perselust!  Itt Lily beszél – a csilingelő hang, mint egy horogra akadt halat, rántott vissza a múlt kútjának homályából a jelen elevenen lélegző valóságába. A hideg északi szél aranysárgában pompázó felhőtengert sodort felénk. Az egyik pamacs lassan aranyból szürkébe fordult, majd sötétségbe boruló gomolyfelhővé formálódott az égbolton. Egy kámzsás idegen testének kifakított körvonalait mintázta. 

– Bekaptam a csalit – felelem nevetve, ügyet sem vetve az első jelre.

 3.Szín:
Kék

A könnyű, tavaszi szellő kuncogva csiklandozta az arcomat. Könnyed finomsága meg-meglengette kósza, ónix hajtincseimet, melyek arcomat keretezték. Odafönn a kék égbolton a Nap erősen tűzött, s Én csukott szemhéjaim leplén át üdvözöltem melengető fényének barátságos sugarait. Úgy éreztem, csordultig tölti lelkemet színpompás kavalkádjának meseszerűségével. A mostoha, sötétszürke pamacs már réges-régen elmenekült, a feledés homályába taszítva baljós megjelenésének emlékét.

Az arany fellegek elkenődtek felettem, a szél pedig dudorászva battyogott légnemű pettyeik között néha lustán, néha üdítő vidámsággal kergetve messzire őket. Tenyerem a kiszáradt, halkan suhogó fűszálak áradatába túrtam. Érintésük olyan derűs könnyedséggel töltött el, hogy szinte beleremegtem a béke, s nyugalom idilli megtestesülésébe.
Ajkam halvány mosolyra húzom. Boldog sóhajom libbenve száll a magasba félédes álmából, miként hagyom hadd bugyogjon fel, hiszen ez az, ami mélyen ott szunnyad bennem.

– Érzed ezt, Per? Mintha hozzám bújna, hogy vigyázhasson rám. Érzem, ahogy átölel. Egyszerűen csodálatos – nyögi áhítattal Lily. Mézédes hangja hevesebb dobolásra sarkallja testem fáradhatatlan motorját. Résnyire kinyitom bágyadt szemem félszegen – akár az első alkalommal – mégis édes vággyal pillantok fel a lányra. Egyszerűen képtelen vagyok betelni lélegzetelállító szépségével.
– Azt hiszem, igen – szuszogom révedve, s valóban mintha föld és ég végelláthatatlan mezsgyéjén lebegnék, a természet parányi gyermekeként átölelve.  Körülöttünk nefelejcs virágok billegnek a kora délutáni szellőben.  Burjánzó kékségük, mint az óceán sós hullámai, simogatják testünket. Ábrándozva kezdik el nyitogatni szirmaik ezreit, amit egy liliom bűbája alkotott művészien. 
– Elképesztő vagy! – motyogom csendesen. – Flitwick professzor egész biztosan leesik majd a könyvkupacáról, ha a vizsgáján is így teljesítesz. Minimum Kiváló RBF-et fogsz kapni.
– Ugyan már! – válaszolta Lily kuncogva. Egy másodpercre úgy láttam, talán el is pirult.
– Egyébként Madam Pomfrey-nak épp elég gondja akadna Flitwick professzor nélkül is. Hallottad, mi történt tegnap Eli Blackwater-rel? Valamelyik Mardekáros évfolyamtársad pikkelysömör átkot szórt rá, Per. Elképesztő, egyesek mit meg nem engednek maguknak. Azt hiszem, Dippet igazgató néha túlságosan is elnéző velük szemben.
– Nem beszélhetnénk másról inkább? A legkevésbé sem érdekel, hogy Avery mivel mulatja a szabadidejét – felelem türelmetlenebbül a kelleténél. – „Miért kell mindig mindent tönkretenni?”
Lily arcán feszült grimasz suhant át. Ülő helyzetbe tornászta magát, félre söpörte zavaró tincseit, és mandulavágású zöld szemének vádló pillantásával jutalmazott meg.
– Tudod, van, hogy nem mindig értelek, Per – fürkészett elgondolkodva.
– Akkor már ketten vagyunk – válaszolom mereven, és nyugtalanul felülök, mintha egy láthatatlan kéz húzott volna fel.

Velem szemben a roxforti Fekete Tó hosszan elnyúló alakja terpeszkedett.  Körülötte a síkból óriásokként kitüremkedve, zöldellő dombok és csipkés, hófödte hegyek magasodtak, csúcsukkal pimaszul piszkálgatva az égbolt azúr színű hasát.
A tó csillogó acélkék tükre bele-belekapott a durva, kavicsos partba, ahogyan finom gyermekhullámaival fodrozódott. Itt-ott megcsillant rajta a Nap átható fénye is, s ettől úgy tűnt, mintha apró fény magvakkal szórták volna be egyenetlen felszínét. Hatalmassága már-már erőszakosan követelte a figyelmemet.

– Őszinte leszek veled, Per. Elvégre barátok vagyunk – szólalt meg Lily kimérten. Hangja olyan komoly magabiztosságot sugárzott, hogy az már egyértelmű rosszat sejtetett. – Számomra pedig nagyon is fontos a barátságod.
– Ahogyan nekem is – felelem, és letépek egyet a nefelejcsek rengetegéből.
– „Kár – búgta egy hang a fejemben –, hogy sokkal többet érzek irántad a barátságnál.” Ennek ellenére biztatóan pillantok Lilyre, elrejtve előle a mellkasomat szorító görcsös félelem tűszúrásait.
– Bocsáss meg ezért nekem, de az egész bagázs a velejéig romlott. Miért nem veszed ezt te is végre észre, Per? Képtelen vagyok felfogni, mivel tömik a fejed.
– Mégis miről beszélsz? – kérdezem elhűlve, agyam fogaskerekei mégis gyorsabban pörögnek, mint bármelyik ebben az őrült világban.
– Hallgass meg – próbált csitítani – Kérlek. Egyszerűen ez nem te vagy. Teljesen megváltoztatnak téged, higgy nekem. Komolyan, néha már rád sem ismerek.
– Ugyanaz vagyok, aki eddig – bizonygatom inkább magamnak, sem mint neki. – Én... én csak egyszerűen. Figyelj, ezt te nem értheted.
– Tégy próbára – noszogatott a lány szelíden. Ördögi kör. Ha nem válaszolok, és kirekesztem, azzal biztosan megbántom, viszont ha belefolyok, önmagamat gáncsolom el ostobán. Végül döntök.
– Hűséggel tartozok nekik – fogok bele. – Főleg a házamnak. A Griffendél és a Mardekár soha sem lesznek barátok, Lily! Örökösen bomlasztjuk öntudatlanul a köztünk kialakuló kapcsolatokat. Vedd észre, kérlek! Ellentéteket teremtünk, és csak szítjuk, hevítjük egyre inkább őket. Riválisok vagyunk a kezdetektől. Mi pedig minden egyes generációval még jobban elmélyítjük ezeket akár tetszik nekünk, akár nem. Lehet, hogy most őrültnek tartasz, de gondolj bele, láss a felszínen túl, Lily! Az oroszlán és a kígyó nem férnek meg egymás mellett, és ez falat emel közénk. Elválaszt minket... egymástól.

– Azt akarod mondani, hogy azért lógsz ezekkel... velük, mert hűséggel tartozol nekik és a Mardekárnak? – foglalja össze tömören a lány, vörös haja himbálódzik a szél karján. Mélyet sóhajt.
– A barátság sokkal fontosabb ennél, Per! – folytatja, és megfogja a kezem. Érintésétől leheletnyi áramütések cikáznak végig a gerincemen, amitől zihálni kezdek. Egy másodpercre megfeledkezem róla, hol is vagyok, és csak elveszve keringek az érzés szűnni nem akaró bűvkörében.
– Igazad van, soha sem volt egyszerű a barátságunk.  De ez engem nem érdekel, Per. Fontos vagy nekem, s nem szeretnélek elveszíteni.
– Fontos? – ismétlem meg, mélyen elmém tekervényeinek szövevényes falára vésve ezt az egyszerű szót. A Fekete Tóra esik a pillantásom. Tükre zavarossá válik, majd vadul örvénylő, gyilkos tölcsérré változik, szanaszét fröcskölve a permetként aláhulló vízcseppeket. Közepéből egy krétafehér, a hideg víztől felpuhult kéz tapogatózik a semmiben kiút után kutatva.

– Igen. Fontos – dübörög Lily hangja visszhangozva fejemben.  

4.Szín:

Szürke

– Igen. Fontos – szuszogja egy halk nesz, lassan elsorvadva fülkagylóm csavaros útvesztőjének hús labirintusában. Vele együtt azonban az árnyékok fekete-fehér ujjai közt vacogva én is elveszem. Reménytelenül, pőrén heverek a porban a gránitszürke beton romjaitól körbezárva.  Nem tudom, hol vagyok.
Gyötör az élettelenség, nyomaszt a csend, feszít a jéghideg környezet. Attól rettegek, hogy a legkisebb mozdulat is szilánkosra pattintja sovány testemet. Árnyalakok suhannak keveredve az alaktalan tér kietlenségének ködében, melyben a félelem és remény élvezettel merül el egymásban.  Csókjuk bizonytalanságot szül, nem ad vigaszt, míg én remegve fekszek boldogság és bánat peremén egyensúlyozva, behódolva a keserédes érzések hátborzongató erejének.

– Hol vagyok? – nyöszörgöm zaklatottan, s hangom ügyetlenül bicsaklik meg az egyszerű kérdés közben. Többé már nyoma sincs benne a nyugodt tónusnak, mely egyetlen finom ecsetvonással lett lelkem vásznára festve.  
– Hol vagyok? – nyögöm újra.
Már képtelen vagyok különbséget tenni jó és rossz, sötétség és világosság, hűség és barátság elválaszthatatlan vaskapcsai közt. Árnyékok marcangolják bensőmet újra és újra, miközben ide-oda taszigálnak felváltva. Felőrlődök közöttük. Hol zuhanok, hol a mennyekig emelkedek. Hol kegyetlenségüktől dőlnek össze érzéseim, hol reménnyel telve állok talpra, akár egy főnix. Deformált világuk súlya összezúz. Lehetetlenség elviselni.

Döntenem kell végre: harcolok, vagy mindörökké megbilincsel, és felemészt e sivár, szürke álom.

Hirtelenjében egy lámpás gyúl az árnyak fullasztó ködének illúziójában. Halovány fénye megtörte a rám nehezedő felhőjük kísérteties, hömpölygő szitálását.
– A Grimmalud téren vagyok – döbbenek rá megrökönyödve.  Ez viszont valahogy olyan másnak tűnt, mint azelőtt.  A köd mindent áthatolhatatlanná tett. Rejtélyes, nyomasztó fehérségük fojtogatva telepedett a londoni kis térre, láthatatlan bugyraikba temetve rengeteg részletet.
A térkövek kosztól feketélletek, mintha hamuszőnyeggel szórták volna be őket. A levegő émelyítően, édeskés szagtól bűzlött: tömény volt, és felismerhetetlen. Hátborzongató kihaltság uralkodott éjsötét, sűrű koronával a fején.

A torkomban egyre erősödött a szorongás, ahogy remegő lábbal felálltam, és erőtlenül csoszogva megindultam előre a rejtélyes árnyékok ködfüggönyén át.
Előttem az utcai lámpás pislákoló derengésében két foltos faajtó állt keret nélkül. Rajtuk időtlen korok szürke porrétege nyugodott érintetlenül a homályban. Az egyikük tengerkék lakkban úszott, míg a másikat olíva zöld festékkel fedték be. Mindkettő legalább négy láb magas, tiszta tekintélyként tornyosult fölém.

– Perselus – súgta egy vészjósló hang bele a sötétségbe. Rekedt, karcos torokhangon szólalt fel, melyet ragályként lengett be a gyász könnyének kóborló vibrálása. Mintha a jeges víz fullasztó szorítása mardosta volna hangszálait.
Beleborzongtam. A levegő szinte megroppant körülöttem, ahogy egy szemvillanás alatt kínzó fagyásig hűlt. Leheletem forró gőzpamacsok groteszk mintaláncolatát füstölögte, miközben talpam alatt a masszív beton egyszerűen porrá hamvadt.
– Ki vagy te? – kérdezek vissza bizonytalanul. Hangomban ideges remegés bujkál. – És honnan ismersz engem?
– Sok néven emlegetnek – jött a felelet. A két – immáron málladozó – ajtó közé nézek, ahol a fekete és fehér árnyékok szilaj áradata vad paripaként feszül egymásnak. Szerelemnászukból kopottas, csuklyás árnyalak kezd növekedni. – Fehér és Fekete. Kezdet és Vég. Élet és Halál. Valójában mind egy, s ugyanaz. Jelen esetben úgy hiszem, mégis lényegtelen a nevem.
– Mit akarsz tőlem?! – esek neki, és bátorságomat megtalálva előrántom a pálcám. – Válaszolj, különben esküszöm, hogy megátkozlak.
– Választást kínálok neked – mondta Árny. – Nincs időm játszadozni veled. Gyenge vagyok ebben a fakó, ingatag birodalomban. Nem maradhatok sokáig. Ki akarsz jutni innen vagy sem?
– Miért kéne bíznom benned? Nem létezel! Csak egy sötét teremtény vagy, nem ismerlek – mutatok rá a nyilvánvaló tényre.
– Akkor maradj! – csattan fel a lény ingerülten. – Fogytán az idő! Csak tessék akkor: ragadj meg ebben az időtlen, mostoha világban. Ragadj meg a Szürkeségben, ahol eltaposnak. Itt a hamis érzelmek mocskában, ahol csak ámítanak, és kiszipolyozzák a lelked, hogy utána ismét megtöltsék, majd újra összetépjék.

Igaza van: nem maradhatok itt. Valahogy vissza kell jutnom Lilyhez, mert Lily vár engem. Fontos vagyok neki, hisz Ő maga mondta. De… de… túlságosan is gyanús ez az egész.
Miért segítne nekem kijutni innen? Mi haszna származna abból, hogy kilök az Élet-Halál bölcsőjéből? Hiszen egyáltalán nem is kért semmit sem cserében ez a homályos álarc. És miért mondta azt, hogy ebben a birodalomban gyenge, és nem maradhat sokáig?
Túl sok a megválaszolatlan kérdés.  Azonban, ha igazat mond, sürget az idő. Őrjítő ez az egész helyzet. Nincs időm habozni.

– Mit kell tennem?
– Mindösszesen annyit, hogy kitárod valamelyik ajtót, és belépsz rajta.
– Bármelyiket választhatom?
– Természetesen. Tied a döntés.
– Hol itt a csapda?
– Ugyan, miért lenne ilyen?
– Nem tetszik ez nekem.
– Válassz!
– Hadd gondoljam át.
– VÁLASSZ!
– Rendben. Legyen... legyen akkor a... ZÖLD.

5.Szín:
Zöld

Smaragd fény villan.

Lábam megbicsaklik, talpam alól kicsúszik a talaj, én pedig előre bukok a tomboló színvihar pezsgő tornádójának tölcsérében.  Ahogy zuhanok, minden összefolyik előttem. Nincs többé semmi, mi a valóság kézzel fogható valóját tükrözné ebben a formátlan, színes őrületben. Csupán tehetetlenül sodródok benne, belegabalyodva a tér szövetének fojtogató leplébe. Szürreális emlékképek tódulnak elém: Lilyről, James Potterről és a fiúkról. Foszlányaik – ha csak egy pillanatra is – egy faltörő kos rendíthetetlen erejével törnek előre, mély horpadásokat hagyva emlékeim szürke tábláinak halmain.

Egy tágas, kőfalú helyiségben találom magam.
Hideg, nyugtalanító, elrettentő: tódulnak előre a szavak a fejemben egymást tiporva.
 Körülöttem méregzöld füst bóbiskol. A kétség és ígéretek illúziójának hamis füstje. Jeges borzongással nézek körbe, a mennyezeten csüngő serpenyők, vasfazekak karikatúrába illő árnyékainak elkenődött körvonalain. Mögöttük ódivatú kandalló terpeszkedett. Benne a fekete lángindák vörös izzással, sziszegve csaptak ki a magasba. Az előttem elterülő szúette asztalon csont és hús darabok hevertek szanaszét. Rajtuk szürkészöld penész falatozott gőgösen, megkapaszkodva a maradékban.
A főhadiszálláson vagyok – döbbenek rá a feszültségembe burkolózva.

– Lily? Lily? Merre vagy? – kérdezem vacogva. Leheletem fehér lustasággal kóborol a Grimmauld téri konyhában.
– Anya nincs itt. Csak mi ketten vagyunk – feleli egy tompa hang a füstfüggönyön át. Mintha hasba vágtak volna. – Lehetetlen. Te nem lehetsz itt. Nem kéne itt lenned. – Mégis ott csengett közöttünk a hang, ami a be nem teljesült élet halk, bántó dallamát suttogta a fülembe. Egy olyan életét, melyben nem létezhetett már soha többé Perselus és Lily, csak James és Lily.

– Potter? – sziszegem. A homályból zöld, mandulavágású szempár bukkan elő. Ragyogása, mint a káosz, lenyűgöz szépségével, a nyugalomba űz, bár haragossá is tesz.  Az apja öntelt arca jelenik meg előttem.
Gyűlölöm őt. Sőt, gyűlölöm önmagam azért, amivé a tetteimtől válok. Attól, ami nem lehetett az enyém. Önző vagyok, mert azt akarom, amire annyira vágyom? Megfontolatlan, mert odalöktem egy fiút, és az apját egy lidércnek? Féltékeny és ráadásul hazug? Igen, az vagyok…

– Professzor úr – szólalt meg a szénfekete hajú fiú, kerek szemüvegén megcsillant a fekete láng fénye.
– Mi dolgod itt Potter? Semmi keresni valód nincsen az iskolán kívül – vetem oda közönyösen, leplezve vívódásom. – Jobb lesz, ha indulsz, mert még ki találnak csapni.

…Az vagyok, és bánom, hogy gyenge voltam inni az elfogadás arany kelyhéből. Mivé lettem hát? Embereket áldoztam fel a saját boldogságomért. Bölcsnek kellene lennem, ehelyett most itt vagyok, bánt, s felemészt az ostoba önzőségem.  Lily halott. Lily halott. Lily halott.
Ezt tettem én. Nemcsak mások, hanem saját magam ellenségévé is váltam.

– De hisz magához jöttem Bájitaltan korrepetálásra, professzor – feleli Harry Potter, miközben megvakarta jellegzetes, villám alakú sebhelyét. Sovány arcán gúnyos, szemtelen mosoly suhant keresztül.
– Biztosíthatlak, a legkevésbé sem vágyom a társaságodra, Potter. Habár, mint tudjuk, valóban rászorulsz a segítségre – suttogom önelégülten.
– Ahogyan maga is, tanár úr. Feltétlenül el kellene magának egy megfelelő sampon.

Ez már több volt a soknál. Székem jellegzetes puffanással ütközött a koszos, porülte padlónak, miközben felpattantam ülő helyemből.
– Nem tűröm el tovább ezt az arcátlan pimaszságot. Kotródj innen kifelé! Takarodj! – azzal előrántom a pálcámat, és az ifjú Pottere szegezem.
– Ugyanolyan vagy, mint az apád! Nagyképű, pöffeszkedő, semmirekellő alak. 

– Hazugság! Vonja vissza! – ordította dühösen Harry.
– Mert különben?
– Ez fog történni – válaszolta a fiú sikítva, mire orrából s szájából korbácsként hasítva, kongó, zöld bájital robban ki. A méreg füstölögve, nedves igazságként loccsan szét a száraz köveken. Szétfröccsenő cseppjei éhes smaragdgyöngyökként vetik rá magukat kezemre, ami egy pillanat alatt felhólyagosodik maró égetésüktől.

Felordítok. A fájdalom szinte hipnotikus transzba ejt, ahogy egy másodpercre átzuhanok öntudatom határvonalán. A kín azonban visszaránt a jelen kaotikus idősíkjába, a hasogató borzalom világába. A sav csontig marja rózsaszín húsom akadályát, miközben a fehér zsírcsomók füstölögve mállanak folyóssá.
 A konyhában forr a levegő. Homlokomon verejtékcsepp gördül alá, szemem könnybe lábad, pálcám pedig pörögve gurul a méregtenger hullámai közé, amikor kiesik ujjaim csúszós szorításából. A sav rútul égeti végig lábamat, belemélyed a csontokba, hogy csillogó szénpéppé roncsolhassa azokat. Végül összetörve rogyok két térdre, egyenest a kegyetlen akarat, pusztító karmai közé.  Köpenyem pattanva gyúl zöld lángra Smaragd tűznyelvükkel védtelen bőröm felhevült hámrétegét nyaldossák.

Végem van.  Nincs esélyem. Szárnyaimat hullajtva süllyedek el a Halál végtelen sötétségben lassan merengve. Mintha menekülnék a fény felől. Lassan lecsukódik szemem, amikor váratlanul egy hang zúzza szét a hömpölygő folyam morajlását.  

– Perselus! Add a kezed! Gyorsan! – A csuklyás idegen nyúlt remegve felém.  Torzult hangja sivár pusztaként visszhangzott a feledésben.  Kopár, fekete sziklaként tornyosul fölém elérhetetlen messzeségből.
-Fi... Kérlek! – nyögi kétségbeesetten. Utolsó erőmmel felé nyúlok. Ujjaim poros talárt markolnak.

Vörös fény villan.

6.Szín:
Vörös

– Talán te is rájöttél már, Perselus, elvégre okos ember vagy. Odaadó, hűséges szolgám voltál, és sajnálom, hogy így fordulnak a dolgok – sziszegte egy fagyos hang a fülledt, dohos helyiség csendjében. Puha, könnyed léptek neszét hallom, melybe egy talár halk, suhogó zizegése vegyül. Az undok félhomályból vérvörös, kígyószerű szempár sejlik fel, alantas villanással. Olyan, akár egy skarlát rubinpár az éj selymének lágy köntösében.  
– Nagyúr... – válaszolok mereven, de hangom meghazudtolja testem játékát. Riadtan cseng, mintha egy kisfiú sírna elvesztett anyja szoknyája után. Ezt még nem éltem át soha azelőtt.

Sokkban vagyok. A gyűlöletes méreg lelkem velejéig hatolt. Megátalkodottan pusztított el legbelül. Képtelen vagyok higgadtan gondolkodni. Úgy érzem, valami ott végleg összedőlt bennem. Egy lecsupaszított lélek lettem csupán, óvó héj nélkül, magatehetetlenül kiszolgáltatva nem csak a külvilágnak, hanem hitvány valómnak is.
Egy leláncolt, kalitkában senyvedő szellem egy smaragd tenger közepén. 
Egy smaragd tenger közepén? De hisz nem ott vagyok. Jól tudom. 

A Szellemszállás korhadt, kísérteties falai vettek körbe. Rajtuk megannyi árnyék motoszkált vakon, kiutat keresve az idő fogaskerekéből. A hely pompája rég eltűnt, már ha valaha is volt olyan neki. Mostanra nem maradt más belőle csak megrágcsált, törött bútorok, széttépett függönyök, recsegő-ropogó deszkák és néhány megkopott, színtelen festmény, rozsdaette keretek közé passzírozva. A szobára hosszú évek porának ólmos lehelete tapadt.

– A Pálcák Ura azért nem szolgálhat engem képességei szerint, mert nem én vagyok a jogos birtokosa. A Pálcák Ura azé, aki megölte az előző tulajdonost. Albus Dumbledore-t te ölted meg. Amíg élsz, Perselus, a Pálcák Ura nem lehet az enyém.
– Nagyuram! – Elönt az önemésztő pánik. Előrántom pálcámat, de későn eszmélek. Egy szívdobbanásnyi ideig nem történik semmi, majd Nagini felém gördül vibráló varázsketrecének feloldhatatlan védelmében. A burok engesztelhetetlenül cuppanva ránt a belsejébe. Érintése akár a forró parázs, égető, tiszta energia. Felkiáltok.
– Nem lehet másként – búgta Voldemort. A halottsápadt, rút arcon kegyetlen mosoly árnyéka suhan át, éles kontrasztot firkálva a szurokfekete köpeny és a kréta fehér hüllőábrázat közé.
A csontos, pókszerű ujjak megemelkednek a bodzapálcán, mintha hálót szőnének rá, ahogy a férfi jeges közönnyel forgatta közöttük. – A pálcának engem kell szolgálnia, Perselus, mert a pálca fogja megpecsételni Potter sorsát – mondta igazának biztos tudatában.
– Nagini – sziszegte a Nagyúr.

A többi üres, értelmetlen szavak sírgödre volt csupán, amit kikapart a rettegés. A kígyó szisszenve mar a nyakamba. Nyomán vérem vörös patakként lép ki fantommedréből, befröcskölve torkom küzdő tetemét. Tüdőm kínlódva próbálja nyelni a levegőt, miközben a leereszkedő köd homályos tükörként állít szembe sínylődő, elborult arcommal.
Elgyengülök, és térdre borulok. Már alig lélegzem.
Nem kellenek többé ezek a sanyarú, borzalmas érzések, ebből a szörnyszülött világból. Nem akarok többé érezni. Tűnjön el a gyötrelem, a kín! Miért vagyok még itt? Mi tart a jelenben? Miért nem ugorhatok vissza a múltba az önfeledt boldogság szenvedélyességébe?

– Sajnálom – kattog a fülemben tompán a Sötét Nagyúr érzéketlen, bűntudat nélküli suttogása. A mágikus burok remegve felemelkedik rólam. A poros levegő felkavarodva csap színtelen arcomba, s a mocsokba taszítva, megalázottan terülök el saját véremben. Kezeim alól végül kifolyik az idő.

*

Zöld, mandulavágású szem jelenik meg, melyben a világmindenség tárul ki. Sajnálatot látok benne, mégis olyan, mint egy csalóka délibáb a tűző nap mezején.
– Lily... Lily – mondanám, a hang azonban valahol elveszik torkom ernyedt redői között. – Nem ő az – gondolom csalódottan a villám sebhely láttán. – Bárcsak még egyszer az életben láthatnám az arcát! Bárcsak még egyszer érezhetném az illatát! Sosem vallottam be neki, hogy szeretem. Gyenge voltam hozzá, hogy elé álljak, és nyíltan szint valljak. De nem számít többé. Talán viszontláthatom odaát az Árnyak közt. Talán mégis együtt lehetünk, ennyi viszontagság után.
– Add neki, Perselus – szólt a csuklyás alak mélabúsan a fiú háta mögül. – Az emlékeid sokak életét menthetik meg, higgy nekem! Nyújts támaszt neki, hogy legyen mibe kapaszkodnia. Kell, hogy legyen hite, mert nélküle elveszett minden.
– „Miről beszél ez?” – fut át rajtam a gondolat. A különös alak, mintha nyitott könyvként olvasott volna elmém málladozó lapjain lapozgatva.
– Számára nem itt végződik az út. Addig nem, amíg célegyenesbe nem ér. Meg kell ölnie a Sötét Nagyurat.  De ehhez meg kell védened ezt a fiatal fiút az emlékeid által. A szerelmed gyermekét. Lily gyermekét. Tedd meg érte, ha másért nem is. Szereted Őt, Perselus, irigylésre méltó odaadással. Lilynek fontos volt a fia. Egy anyának pedig nincs fontosabb annál, minthogy a gyerekét biztonságban tudja.
– Ki vagy te?

– Az anyád vagyok... Fiam.

7.Szín:
Fekete

Árnyék vagyok.

Jéghideg sötétség hullajtja leplét vak világomra. Végleg odalettem. Kiszakadtam földi porhüvelyemből, hogy lecsupaszított szellemként kóborolhassak tovább. Érzem, ahogy elenyészem, s lelkem kristályos dérben fuldokolva távozik a Másvilágra. Abba a Másvilágba, ahova a Halál csent ki magának.  A Halál karmainak szurkossága tépdel, mélyen belém marva.   
Sírkövek erdejében állok.  Megannyi szürke gránitra vésett emlék között. Mindegyiken más-más felirat. Pőre szellemek őrködnek felettük, izzó obszidián szemükkel szinte átdöfnek. Groteszk párapajzsuk óvón emelkedik fölébük. A sírkövek halmai között göcsörtös, elnagyolt csontvázként kísérteties fák nyújtózkodtak.
Mögöttük árnyékok hullámoznak, mintha összefércelt, ráncos függönyök sodródnának a levegőben.  Sehol egy boldog emlék, sehol egy kedves szó. Csak gyász, sötétség, lemondás mindenhol.
– Fiam – visszhangzik egy bánatos női hang. Az asszony a semmiből tűnt fel némám. Mezítlábasan sétált a hűs kavicsokon, a sírkövek labirintusában.
– Anya – mondom szomorúan. – Miért csináltad ezt?
– Annyira sajnálom, Perselus. Kérlek, bocsáss meg nekem – kérlel. Kék szemében könnyek csillognak, mely tintapatakként csordogál le márvány arcán. – Szeretlek, kincsem. 
– Akkor miért hagytál magamra? Egyedül apával. Azzal a részeges őrülttel – elcsuklik a hangom.
Itt, mélyen az éjben Árnyékká értem. Nincs más, melytől egykoron lényem függött. Nem kell többé álarcok simogató füstje mögé rejtőznöm. Nem kell többé elrejteni önmagam.  Csak ketten vagyunk a kietlen szomorúságban.  
– Megvert, megalázott, és tönkre tette az egész családot. Tönkre tett téged.
– Fiam, meg kell értened valamit...
– Ne! Csak ezt ne. Ne próbáld megvédeni Őt – vágok közbe hevesen, s elindulok felé, habár nem tudom, hogy egyáltalán maradjak-e még. Egyszerűbb lenne továbblépni. Tovább kellene lépnem. A Halál angyalai komoran, markáns állukat felszegve strázsálnak a megadásomra várva. Érzem a jelenlétüket, tisztán akár a félelmem. 
– Hallgass meg! Apád miatt nem maradtam.
– Ez meg mit jelentsen? – Az asszony egy pillanatig habozott, majd a gyötrelemtől rekedten így szólt:
– Apád ölt meg, Perselus.

Kővé dermedek. Mintha elmém jeges vízének sötét tükrét szakítottam volna át. Őrjítő fájdalommal csobbantam bele kínom hűs tavába.  
– Sajnálom – sírja Anya, és törékeny ujjaival végigsimítja az enyémet.
– Hogy történt? – kérdezem fakón, összezúzott elmém csillogó szilánkjain térdepelve.
– Édesapád elfáradt ember volt, Perselus. Fáradt az élethez, fáradt hozzánk, a saját családjához. – Egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd tovább folytatta:
– Azon a szörnyű estén túlontúl sokat ivott.  Már képtelen volt kontrollálni a tetteit. A bánat irányította, miközben szinte a szemem láttára hullott a lelke darabokra. Elvesztette a szüleit, gyötörte a munka hiánya. Nem volt hajlandó elfogadni a segítségemet, fiam. Szerettük egymást, még ha nem is úgy, mint azelőtt. Ahhoz mégis túl büszke volt, hogy egy asszonyra támaszkodjon. Gyűlölte magát a tehetetlenségért, ezért menekült az alkohol hazug oltalma mögé. Nem bírta elviselni, hogy más, mint mi. A féltékenység és a kilátástalanság emésztette belülről. Sőt, talán még az irigység is. Mindezek ellenére én szerettem, de...
Megütött. Nem is egyszer. Én pedig tűrtem az ütlegelését, mert szerettem Őt. Rengeteg mindent elviselünk a szerelmünkért akkor, és főleg akkor, ha a legnagyobb fájdalmat is okozzák. Nem hagyhattam magára. Reméltem, hogy minden rendbe fog jönni. Annyira naiv voltam, Perselus!

– Anya – gyöngéden magamhoz húzom, s szorosan ébenfekete szárnyaim óvó védelmébe zárom. Könnyű, ezüstöt haja remegett, miközben kíméletlenül rázta a zokogás. Mennyi irigység szülte fájdalom, melyek megértő fülre sosem találtak.  Mennyi kín, mely sértőn, akár egy kiéhezett korcs, rontott rá édesanyámra.  Mennyi elfojtott düh s harag, mely forró magmaként robbant fel.
– Megfojtott – sírta. – Szükségem van rád, Perselus! Miattam vagyunk most itt. Azért jöttem el hozzád, hogy elhozzalak idáig. A múlton, a jelenen és a jövőn át. Az álmaidon át. A sorsodat láttad. A sorsod, mely hozzám köt. Ebbe a világba, ahol újra együtt lehetünk, kincsem. Itt minden örökké tart, nem mulandó káprázat az idő. Soha többé nem kell elválnunk egymástól, fiam. Ugye velem maradsz?

Lassan bólintok. A sötétség paplanjai ropognak kettőnk körül, mi pedig a gondtalanság univerzumában, vér a vérből fonódunk egymásba, mint: Anya és Fia.
– Perselus... – suttogta Anya.

Árnyék vagyok.

Epilógus

Kinyitom a szemem.  Egy rojtos, elnyűtt szőnyegen fekszem a porban egy óriási ezüst-zöld szobában. A kígyómintás függöny hasadékán szinte átsikolt a bágyadt őszi fénysugár, mintha egy ragyogó szirén vonna be mámorító énekével. A csönd kisimítja arcomat, megkönnyebbülést érzek. Felülök, és ujjaimmal leporolom fekete talárom. A Grimmalud téri főhadiszálláson vagyok. 
– Csak egy rémálom volt – motyogom, s megrázom a fejem, hátha könnyebben kiesek a sanyargató sokk hatása alól. – A lehető legkellemetlenebb, de mégiscsak egy álom. Nyilvánvaló, hogy apám sosem ölte volna meg anyámat, ebben egészen biztos vagyok. Akármilyen részeges mugli is. – Végtére is felébredtem, és csak ez a fontos. Megszűnt a bánat, a harag, a gúny gyilkos káosza. Megszűntek a sors ostorának véres csapásai.
– Mi történhetett? Minden rendben volt, egészen addig, amíg meg nem fogtam a…
A földön heverő fotóra pillantok, s elkerekedik a szemem. A képről Lily mosolyog vissza rám. Szeplős arca felhőtlen boldogságról árulkodik, ahogy egy teli szájjal kacagó kisfiút és apját bámulja nevetve.  A fiúcska egy játékseprűn menekül apja elől, miközben a férfi döngő léptekkel és hatalmas vigyorral kergette gyermekét.  Idilli pillanat a Potter családról. 
– Zsupszkulcs volt – dörmögöm kis idő múlva, miután alaposabban megvizsgálom, és elvégzem az ellenbűbájt. – Átkozott Rémszem. Biztosan ő bűvölte meg a képet. Zseniális egy varázsló, azt meg kell hagyni. Sosem találkoztam, még ehhez hasonlóan bonyolult átokkal. Zsupszkulcs, mely a rémálmokba visz. Ördögien ötletes. De honnan tudhatta, hogy ide jövök?
Odalentről halk beszéd zaja szűrődik fel:
– Ez akkor is feldőlhetett, amikor a rend kiköltözött – mondta egy kellemetlenül ismerős hang.  
– Hol vannak a Piton ellen elhelyezett ártások? – kérdezte másik. „Potter, már megint te.”
– Lehet, hogy csak Piton megjelenésre lépnek működésbe – mutatott rá Weasley, és nem állt messze az igazságtól.
 Azon nyomban el kell tűnnöm innen. Ha lebukok, mindennek vége. Nem maradt vesztegetni való időm. Sercegve kettétépem a képet, majd a Lilyt ábrázoló felét zsebre vágom.
– Ellenőrizzük a házat, mielőtt tovább megyünk – suttogta a földszintről Granger. – Homenum…

Dehopponálok.

…Revelio – suttogja a lánnyal együtt egy kámzsás alak a sötétségből előlépve.

Vége