Félálomakták / Írta: Fabala / Publikálva 2014 (Villámjáték)

Félálomakták

Boldogtalan a pillanat, mikor

fölfedezi az árva önmagát,

s arra gondol, hogy másnak is

fontos lehet e kéz, e görbeség,

s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.

/Pilinszky/

Későre jár. A mindent átható sötétségben két nap kihunyó fénye pislákol csupán, mindent igéző, zöld fényébe vonva. A lassan porrá és semmivé hulló világ peremén egyensúlyozom, s próbálok ebbe a jelenésbe kapaszkodni, holott jól tudom: hiába. Nemsokára minden véget ér. Az elintézetlen ügyek félbe maradnak, mindent, amit eddig nem volt erőm megtenni, már nem fogom sohasem. Magam vagyok a pusztulásban, ijesztően egyedül. Mit meg nem adnék, ha volna mellettem valaki, ha fogná a kezemet! De az egyetlen ember, akiben kétség nélkül megbíznék, már meghalt, az én hibámból. Vajon ő is ugyan ezt érezte? Minden bizonnyal.

Talán sajnálnom kellene magamat? Mindent megbánni? Az utolsó pillanatomban kellene meghasonlanom magamban és a döntéseimben? Nem.

Gyermekként a szülői ház pokol volt. Nem nyújtott vigaszt, se menekvést. Eljöttem hát, ahányszor csak tudtam, s mikor Lilyvel találkoztam, természetesen belecsimpaszkodtam abba a vidámságba, amely felém sugárzott belőle. Ki róhatná ezt fel nekem? Egy pillanatig elhittem, hogy egyenrangúak, egyformák vagyunk. De a sors hirtelen kitépte őt a kezeimből, s olyan messze száműzött tőle, amilyen messze csak lehetett. Hirtelen ugyan olyan szánandóan magányos lettem, mint voltam. Tartozni akarta valahova, csatlakozni valakihez, hogy ne érezzem magam védtelennek a világgal szemben. Nehéz volna ezt megérteni?

Sosem gondoltam volna, hogy ezzel még jobban elmélyítem a köztönk levő szakadékot. De kellett valami, amibe kapaszkodhatok. Meg kellett védenem magam, mert senki sem tette ezt meg helyettem soha. Még az anyám sem tudott megvédeni apámtól. Ki másban bízhattam volna ha nem saját magamban? Tudást gyűjtöttem, igazi, sötét tudás, igen! Maguk talán mást tettek volna?

Nem bíztam senkiben ezen a világon, rajta kívül, s féltékeny voltam mindenkire, akivel Lily valaha is beszélt. Ő népszerű volt, engem senki sem szeretett igazán. Féltem, igen, féltem, hogy elveszítem. De olyannyira elvesztem, a vélt, de főleg a valós támadások között, hogy eljött az a pillanat, mikor már nem volt különbség barát és ellenség között. Eltaszítottam magamtól. Nem szándékosan, de megtörtént. Felrónák ezt nekem? Hisz a folyton támadó világ ellen védtem magam, egyre elkeseredettebben.

Aztán múltak az évek, és én egyre magányosabb lettem, amikor egyszer csak alakult egy csoport, akik maguk közé fogadtak. Ó, mennyire elszántan hittem benne, hogy ezúttal a jó helyen vagyok! Biztos voltam benne, hogy végre valakinek szüksége van rám. Végre tartoztam valahova! Annyira bíztam a csoportban, hogy fel sem fogtam azt a sok szörnyűséget, amit elkövettünk. De hogy is foghattam volna fel, mikor az én gyerekkorom, az én életem is tele volt szörnyűséggel? Miért gondoltam volna, hogy ez nem természetes?

Aztán persze felnyílt a szemem. A fájdalom, mely akkor eluralkodott rajtam… talán még a mostaninál is kínzóbb volt. Azzal a tudással készültek megölni Lilyt, amely tőlem származott. Az én kezem végzett volna vele mindenképp. Másodjára árultam el őt.

Életemben akkor kezdtem el bízni egy emberben, teljes szívemmel. Hittem benne, lassan kővé váló szívem minden dobbanásával. Feltártam magam, megbíztam benne, de mégis miért? Hiszen a végén csalódnom kellett. Ismét.

Ki hibáztatott volna, ha akkor megölöm magam? Ki mert volna hibázatni, ha megyek és minden elém kerülő embert kíméletlen aprólékossággal küldök a túlvilágra?

Nem tettem meg. Visszafogtam magam, elzárkóztam. Elmerültem a saját világomban, vastagon betakarózva mély önutálatommal mely a világ felé nem volt más, mint gúnyos-gonosz páncél. Maguk mit tettek volna? Megpróbálnak beilleszkedni? Ugyan hová? Abba a világba, amelynek szemében mindig csak egy sötét tekintetű gyilkos marad, mindegy hányszor kockáztatja az életét?

Egyedül így lehettem biztonságban, és végre, először az életemben működött. Megbújva Dumbledore háta mögött, végre biztonságban lehettem önmagam. És élveztem? Cseppet sem. Nyugalomban élni az életet, úgy hogy nap, mint nap szembe kell nézni önnön hibáiddal, tévedéseiddel? Ez nem élet.

Mégis, nap mint nap felkeltem. Tettem a dolgom. Aztán újra feléledt a sötétség, s én ismét kettős életet éltem. Sötét játék volt ez, buktatókkal terhes. De ez már ínyemre való volt. Voltak pillanatok, mikor olyan közel kerültem a halálhoz, amennyire csak tudtam, s végül mégsem esett bajom. Mert jó játékos voltam. Lusta pillantással szemléltem, ahogy nálam elismertebb és tapasztaltabb varázslók hulltak porba egy szempillantás alatt.

Nem, nem örültem meg. Nem élveztem a halálukat. Már nem érdekelt. Addigra nekem már egy szörnyűbb titok nyomta a mellkasomat, mely minden más érzést eltompított. Lily meghalt. A fia él, kinek pillantása olyan, mint az anyjáé. S talán a sors fintora, hogy neki is hullnia kell. Méghozzá a fegyver által, amellyel az anyját is kivégeztem. Egy titok okozza az ő bukását is, egy titok, melyet én adtam át neki másodpercekkel ezelőtt.

S mindez azért fáj annyira, mert még mindig, még ennyi éven át is ugyan azzal a lánggal szeretem a nőt, mint a legelső percben. Mégis megtettem. Maguk mit tettek volna? Megmentik a fiút, majd végignézik, ahogy a világ elpusztul? Bevallom: ezt kellett volna tennem. De a tudat, hogy ezzel végezhetek annak az embernek a hasonmásával, akit a világon a legjobban gyűlölök… elcsábított.

Megöltem az anyát, majd az örökét is. Ha létezik pokol, biztosan oda kerülök.

Lassan kihunyt a zöld fény. Egyedül vagyok, de még érzem, hogy élek. Csak lassan, érzéketlenül úszom ugyan abban a sötétségben és magányban, melyben egész életemet éltem.

Azt kívánom, bár itt lenne most velem valaki. Bár nem fordítottam volna hátat, mindenkinek, bár ne kerestem volna a hideg számítók társaságát. Bárcsak hittem volna valakiben.

Bár volna itt valaki, aki megfogná a kezemet. Ha állna mellettem valaki, itt a sötétségben a szilánkokra szakadó valóság peremén, akivel együtt tehetnénk meg az utat, minden olyan könnyű volna. Bár ne gyötörne ez a végtelen magány, most az utolsó pillanatban is.

Valaki! Akit ismertem. Akiben már majdnem megbíztam. Nem. Nem baj, ha sose bíztam benne. Aki kedves volt velem. Akivel valaha elbeszélgettem. Akivel valaha szót váltottam. Az egyik ismerős, vagy kolléga. Vagy bárki. Bárki, akibe belekapaszkodhatnék most, mikor mindennek vége.

Nem bírom ezt egyedül végigcsinálni!

Kérem…