Átkozottak Sorsa / Írta: Aidemera / Publikálva: 2014

Kulcsok: Narcissa Malfoy, Grimmauld Tér 12., Amortentia, arany, robbanás

Kategória: dráma, enyhe romantikus felhanggal

Korhatár: 12

Figyelmeztetések: OOC karakterek előfordulhatnak, AU – a történet némely pontokon eltér az eredeti eseményektől, szereplő halála, non-canon párosítás

Jogok: Nem az enyémek, sajnos. Minden jog J.K.R-t és a vele szerződésben állókat illeti, jelen mű megírásából anyagi hasznom nem származik.

Leírás: Narcissa Malfoy sorsa akaratán kívül összefonódott Perselus Pitonéval, már jóval az előtt, hogy a férfit a Megszeghetetlen Eskü letételére kérte. Ezt a sorsot pedig megátkozták. Hogy van-e kiút? Erre a történet ad választ.

Átkozottak Sorsa

Prológus

Draco Malfoy csalódottan figyelte a hóval borított londoni utcára meredő édesanyját, aki láthatóan hónapokkal a háború után sem volt képes elengedni a múlt kísértő árnyait. Karácsony este közelgett, és úgy tűnt, az ünnep még inkább nyomasztotta Narcisszát, mint a ködös, szürke fővárosi hétköznapok.

Az emberek a járdákon hatalmas csomagokkal a kezükben széles, ábrándos mosollyal az arcukon hazafelé siettek, a gyerekek vidáman kacagtak, és a frissen hullott havat rugdosták, de senki sem akadt, aki felfigyelt volna a mayfairi ház könyvtárának ablakából üres tekintettel a távolba révedő sápadt nőre.

Draco óvatosan, halkan megköszörülte a torkát, hogy magára vonja az anyja figyelmét.

– Tea idő van. Velem tartasz a szalonba? – kérdezte halkan.

Narcissa lassan a fia felé fordult, majd beleegyezően bólintott. Mielőtt még elindult volna, visszapillantott az alkonyba boruló utcára, mintha várta volna, hogy feltűnjön valaki. Draco pontosan tudta, hogy ez így is van, Narcissa Black hosszú hetek óta várt valakire. Teljesen hiába, gondolta a fiú, de ezt hangosan még sosem merte kimondani az édesanyjának, félve, hogyha az átkok nem tették, hát ez biztosan megölné.

I.

A késő áprilisi szél vadul tépte a Malfoy-kúriát körülvevő fák lombjait. Néhány ág megadta magát az enyészetnek, s letörve az életet adó törzsről a földre hullott. Késő délután volt, a nap már alig látszott a horizonton, vérvörös koronája festette színesre az eget és világította meg a hatalmas, ősi kőépületet. Az ablakokon bekúszva halvány fénnyel borította be a tágas báltermet is, amely hónapok óta tárgyalóként szolgált a Sötét oldal befolyásos varázslóinak és boszorkányainak.

Narcissa Malfoy a helyiség egyik ablakánál állva figyelte az időközönként felbukkanó hosszú, fekete talárba burkolózott halálfalókat. Szinte mindenki válaszolt már a Nagyúr hívására, annak az egy embernek a kivételével, akire ő várt. Idegesen tekerte az ujjára fel, majd le arany nyakláncát – melyet a férje ajándékozott neki Draco fiuk születése után –, és közben csak az járt a fejében, hogy miként lesz alkalma beszélni Perselus Pitonnal. Meg kell kérnie, hogy a csata alatt vigyázzon Dracóra, ahogy azt az előző tanévben is tette. Tudta, hogy napok vannak csak vissza a jövőt eldöntő roxforti összecsapásig, és rettegett, hogy nem marad ideje Pitonnal beszélni. Mindenki azt gondolta, hogy Draco erős, bátor és talpraesett, csak Narcissa hitte, hogy még mindig az ő kicsi fia, aki bár képes szembenézni a veszéllyel, mégsem tudja elképzelni, hogy mi vár majd rá a harctéren.

– Vársz valakit? – kérdezte Lucius a felesége mögé lépve, aki összerezzent a közelségétől. Bal kezét Narcissa tarkójára helyezte, és óvatosan kirántotta a láncot az asszony ujjai közül. – Ne játssz vele, még a végén elszakítod – suttogta.

A kúria legnagyobb terme szinte teljesen megtelt, a harminc személyes tölgyfa asztal körül, már csak négy szék volt üres, Narcissáé, Luciusé, Lord Voldemorté és Perselus Pitoné. Narcissa csalódottan sóhajtott, ahogy elfordult az ablaktól, és hagyta, hogy a férje a helyére kísérje.

A terem fala mentén Lucius intésére tucatnyi fáklya lobbant lángra, bevilágítva a helyiséget; Voldemort érkeztével azonban a sárgás lángok hirtelen kékre váltottak, és a csillogó bálterem komor, hűvös hellyé vált.

– Köszöntelek benneteket, kedves barátaim. – A kígyószerű alak hosszú talárjában úgy tűnt, már nem is lépked, hanem suhan a padló felett. A Sötét Nagyúr jobbja a mellette ágaskodva csúszó kígyója fején pihent, az állat is természetellenesen viselkedett, ahogy a gazdája.

Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott Narcissa elméjében, beleborzongott, és egy pillanattal később úgy tűnt, szemei fénye elveszett, tekintete üressé, végtelenné és hűvössé vált.

– Mindnyájan tudjátok, miért vagyunk ma itt. Osszátok hát meg velem terveiteket! – Lord Voldemort vörös tekintete végigsiklott az egybegyűlteken, és megállapodott a Narcissa melletti üres helyen. Ezt látva Bellatrix azonnal felkiáltott.

– Láthatod, Nagyuram, hogy az a nyomorult Piton ismét ellenáll a kérésednek. Hol van most is? Rendszeresen késik.

Voldemort pillantása Bellatrixra szegeződött, rideg tekintete azonnal meghátrálásra kényszerítette a tajtékzó asszonyt, aki fejét lehajtva összébb húzta magát a széken.

– Piton igazgató urat kötelességei a Roxfortban tartják, később fog hozzánk csatlakozni. Munkája megkérdőjelezhetetlenül a legfontosabb. Előkészíti érkezésünkre a kastélyt – sziszegte a Nagyúr. – Megmondtam Bella, hogy tartsd a szád, és a nyelvedet ne leghűségesebb szolgámon köszörüld! Ne akard, hogy megharagudjak rád!

A halálfalók mind összerezzentek Voldemort szavaitól, egy sem akadt, aki Bellatrix mellé állt volna, pedig Narcissa jól látta, hogy az imént néhányan még bólogattak Bellatrix sokadszorra szajkózott szavai hallatán.

Tehát el fog jönni, gondolta a nő. Gondolatai száguldottak, ahogy azt latolgatta, hogyan tud majd időt kérni a folyton siető Pitontól, végül azonban megálljt parancsolt magának, és figyelmét a teremben zajló beszélgetésre fordította.

Már túl voltak a küldetésről érkezett halálfalók beszámolóin. Úgy tűnt, a dementorok, az óriások és a vérfarkasok nagy része behódolt a Sötét Nagyúrnak, de Yaxley semmire sem ment a koboldokkal, és ezt remegve vallotta csak be. Voldemort már emelte pálcás kezét, hogy nagyobb meggyőzőkészség bevetésére ösztökélje szolgáját, de abban a pillanatban kinyílt a bálterem ajtaja, és a folyosó sötétjéből egy magas, éjfekete talárba öltözött alak lépett be.

– Ah, drága Perselusom, el sem képzelheted, milyen fájón érintette kedves barátainkat a hiányod. Gyere, gyere, foglalj helyet köztünk – intett Voldemort Narcissa felé –, és meséld el, mi tartott téged ily’ sokáig távol tőlünk!

Minden tekintet Pitonra szegeződött, de ő egy pillanatra sem fordította el a szemeit a Nagyúr vizsgálódó pillantása elől. Amikor végül Voldemort enyhén bólintott, és úgy tűnt, szabadon engedi Piton tekintetét, az egykori bájitaltan professzor a számára kijelölt helyre sietett, Voldemort baljára.

Legilimencia – gondolta Narcissa az előbbi jelenetet elemezve, és az asszony még inkább feneketlenné váló szemei jelezték, hogy védelmi falai az elméje körül megerősítve állnak.

Óvatosan próbált közelebb húzódni Pitonhoz, hogy a karját meglökve magára vonja a figyelmét, de a férfi nem nézett rá. Próbálta aztán a legilimenciát alkalmazni, hogy üzenhessen Perselusnak, de az sem sikerült, nem volt hozzá elég jártas a mágia ezen ágában; próbálta a lábaival elérni a férfiét, de amikor sikerülhetett volna, egyszer csak meghallotta a fejében Piton hangját, és ijedtében a férfire kapta a pillantását, de az továbbra is a Sötét Nagyúr szavain csüngött, legalábbis úgy tűnt.

– Hagyd ezt abba, Narcissa. Baj lesz belőle, ha valakinek feltűnik a mesterkedésed. Mondd, mit akarsz? – Piton hangja a fejében is épp olyan borzongatóan mély volt és szigorú, mint a valóságban. Narcissa azonban akárhogy is próbálta, nem tudott válaszolni, mélyet sóhajtott hát, és a megbeszélésre kezdett figyelni.

A hold már magasan járt, amikor Voldemort intett a halálfalóinak, hogy elhagyhatják a helyiséget.

– Figyeljétek a jelet, mely összeköt minket, hamarosan újra szólítalak benneteket, hogy az oldalamon harcolva eltörölhessétek a varázsvilág mocskát földünk felszínéről. – A halálfalók izgatottnak tűntek, mintha alig várták volna, hogy életüket adhassák az eszmékért, amiben hittek. – Perselus, hűséges barátom, te maradj még velem!

Narcissa kénytelen volt elhagyni a termet, amikor a Nagyúr nyilvánvalóvá tette, hogy végzett velük. Ahogy kilépett a terem ajtaján, követve a beszélgetésben elmélyült Luciust és Yaxleyt, az ajtók becsukódtak, és a faragott indák, amelyek díszítették az ajtót, felizzottak, ahogy erős varázslat zárta le a bejáratot. Nem maradt hát más választása Narcissának, mint várni, és megtalálni az alkalmas helyet, ahol észrevétlenül beszélhet Pitonnal. Ha nyár lenne már, ismét elmehetne a Fonó sorra, de Piton most nem ott élt, és a Roxfortba képtelenség bejutni, a baglyot elkaphatják, a kúriában pedig az a veszély fenyeget, hogy észrevehetik, kihallgathatják őket, de még mindig egyszerűbb azt kimagyarázni, hogy itt miért keresik egymás társaságát, mint a Roxfortban. Lucius és Yaxley kettősét figyelemmel követve Narcissa lassan eltávolodott tőlük, és egy sötét folyosóra húzódott be, hogy onnan észrevétlenül a kertbe osonhasson. Azt tervezte, a hoppanálási pontnál fogja megvárni a férfit. Egy óra is eltel már, mire meglátta Piton alakját közeledni, így kissé kilépett a fa takarásából, ahol eddig rejtőzködött. Szorosabbra húzta magán a talárját, és türelmetlenül toporgott a vizes fűben.

– Perselus! – suttogta, és végül a férfi felé fordult, teljes figyelmét élvezhette.

– Mi ez a meggondolatlan viselkedés, Narcissa? – sziszegte Piton. – Ma egész este úgy viselkedtél, mint egy neveletlen fruska. Csupán a szerencsén múlt, hogy a Nagyúr nem figyelt fel rád, és imádkozz, hogy a nővéred is mással legyen inkább elfoglalva.

– A nővérem újabban veled van elfoglalva, de most nem erről akarok beszélni, hanem a fiamról. – Narcissa hangja elcsuklott, ahogy a mondandójához ért. – Meg kell ígérned, hogy vigyázol rá, ha elérkezik a csata. Könyörgök, Perselus, te magad mellett tarthatod. Óvd meg őt!

– Nem volt még elég az eskükből? A fiad nem hallgat senkire, és a tavalyi kényszerű felügyeletem majdnem mindkettőnk életébe került. – Piton hangja rideg volt, az arca pedig merev, mint egy maszk.

– Könyörgök, Perselus! – suttogta Narcissa, és két kezével megragadta a férfi talárjának szegélyét. – Bármit megteszek, kérlek! Én nem lehetek mellette, az apja pedig…

– Úgy gondolja, a fia felnőtt férfi, de valójában egy makacs gyermek – morogta Piton. – Egy gyermek a sok közül. Fel sem fogja, hogy mi történik, kaland neki a háború, ahogy mindannyijuknak. Nem tudják, hogy az életükkel játszanak.

Narcissa szemébe e szavak hallatán kiült a rettegés. – Könyörgöm – ismételte meg.

– Nem tudom megígérni, hogy végig mellette lehetek. Nekem… más feladatot szántak. – Ismerte be, és enyhe kelletlenség vegyült a hangjába. – Mindazonáltal minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a rám bízott tanulók épen nézhessenek a háború után rájuk váró jövő elé. – Narcissa megnyugodni tűnt, bár ujjai még szorongatták a férfi talárját. Piton mielőbb le akarta zárni ezt a beszélgetést, nehogy esküvel végződjön, vagy ígéretekkel, amiket Narcissa Malfoy még meg sem fogalmazott, de az elméje szélén már ott voltak. Belenézett a nő fejébe, tudnia kellett a szándékait. Ez az apró figyelmetlenség elég volt ahhoz, hogy meglephessék őket.

– Perselus, én… – kezdte Narcissa, befejezni azonban mindkettejük szerencséjére nem tudta, mert a bokrok közül Lucius Malfoy sétált feléjük.

– Csak nem tartott fel a nejem aggodalmaskodó anyai rögeszméivel? – kérdezte Lucius, a hangjában vád és figyelmeztetés keveredett. A felesége mögé lépett, és Narcissa úgy engedte el Piton talárját, mintha az hirtelen lángra kapott volna.

– Csupán egyszülött fiatok iskolai teljesítménye iránt érdeklődött, és ahogy neki is elmondtam, Draco kiválóan halad a tanulmányaival. – Piton figyelmeztetően pillantott Narcissa felé, de a nő ekkor már a földet bámulta, és valahogy kábultnak tűnt.

– Köszönjük, hogy gondját viseled helyettünk is – bólintott Lucius elbocsájtóan, majd karon ragadva a feleségét sarkon fordult, és az épület felé indult. Piton egy pillanatig még követte a párost a szemével, majd elrugaszkodva a talajtól megpördült a sarkán, hogy a következő pillanatban a Roxfort vadkanos kapuja elé érkezzen. Meg sem fordult a fejében, hogy amikor ismét találkozik Narcissa Malfoyjal, újabb problémák elé kell majd néznie.

*

Narcissa zavaros álomból riadt másnap hajnalban, és nem értette, hova tűnt a zaklatottsága, amely már napok óta szorongásban tartotta őt. Halványan emlékezett rá, hogy tegnap este halálfaló gyűlés volt, ahol a csata alatti taktikai lépéseket vitatták meg.

Csata! – Hirtelen felült az ágyban, ahogy eszébe jutott a fia, aki hamarosan tűzvonalba kerül, aztán felrémlett neki, hogy sikerült beszélnie Pitonnal, tartsa Dracón a szemét. Mélyet sóhajtott, aztán visszafeküdt a párnákra, és békés álomba merült. Nyoma sem volt már a tegnap esti vad rettegésnek, a kétségbeesett anyának. Kiegyensúlyozott, boldog nő látszatát keltette az ágyban fekve, aki nemesi tartásából még alva sem enged.

II.

A roxforti csata borzalmasabb volt, mint amit Narcissa valaha is el bírt képzelni. A halálfalók alig pár órája törték fel a Roxfort parkjának megerősített védelmi rendszerét, és már mindenütt halottak feküdtek, fiatalok és idősek, halálfalók, aurorok, Rend tagok. Vércseppeken csillant meg a hold fénye a letaposott füvön, és ő egy pillanatra sem láthatta a fiát. Lucius megtiltotta, hogy elmozduljon a közeléből, Draco pedig valahol a kastélyban volt, ahova a halálfalók még nem tudtak behatolni. Lucius idegesnek tűnt ugyan, de Narcissa tudta, hogy ennek nem Dracóhoz van köze. Voldemort elvette Lucius pálcáját, és a férjének egy idegen pálcával kellett védenie magát, amely engedelmeskedett ugyan, de nagyobb erőkifejtést igényelt.

A csata néhány perce elcsendesedett, mintha valami sokkal borzalmasabb készülne a korábbiaknál. A kastélyt nézve felrémlett néhány régi emlék Narcissában, és elszorult a torka, ahogy arra gondolt, évekig volt ez a hely az otthona, de mielőtt elmerülhetett volna a múlt képeiben, Rodolphus megzavarta.

– Hol van a férjed? – kérdezte. A férfi csapzott volt, az évek, főleg az Azkabanban töltöttek, nyomot hagytak rajta. Félelmetes volt; Narcissa el sem tudta képzelni, hogy tudott a nővére egyetlen napot is eltölteni vele. Bár ha őszinte akart lenni magával, Bellatrixból is olyan agresszív őrült lett, mint amilyen a férje volt már a házasságuk kezdetekor.

Narcissa a fák felé intett a fejével, amelyek körbevették a Tiltott Rengeteg szívében levő tisztást. – Ott keresd.

Lucius pár pillanattal később már ismét Narcissa oldalán állt. – Nem tudod, hol van Piton? A Nagyúr keresi őt.

Narcissa megrázta a fejét, jelezvén, hogy nem találkozott Pitonnal.

– A Szellemszállás felé láttam – vetette oda Greyback.

– Maradj itt! – mondta Lucius, és a tó felé indult.

Narcissa egyre idegesebb lett, ahogy Lucius eltűnt a fák között, szíve a torkában dobogott, és gyűlölte, hogy nem tud semmit sem tenni. A percek teltek, és a halálfalók – a belső kör tagjai – csak fel-alá járkáltak a tisztáson. A következő pillanatban azonban Voldemort éteri hangja hasított a levegőbe, Pottert kérte, hogy jöjjön a Tiltott Rengetegbe egyedül.

Micsoda idióta ötlet ez? – gondolta Narcissa. Annak a fiúnak semmi esélye sem lesz két tucat halálfalóval és Voldemorttal szemben. Abban a pillanatban olyan érzés fogalmazódott meg benne, ami addig sosem. Örült, hogy Lily Evans már nem élt, és nem kellett látnia, ahogy a fia a halálba sétál. Azt kívánta, bár ő is meghalna, ha Dracót nem mentheti ki innen.

Ismét csend telepedett a tisztásra, már a halálfalók sem beszéltek, tudták, az uruk hamarosan megérkezik, és várták a parancsait. Narcissa néhányuk tekintetében rettegést fedezett fel. Mély levegőt vett, és ahogy anno tanulta, kezdte felépíteni az elméjét védő falakat, hogy ne kelljen éreznie, rettegnie, hogy kizárhassa a fájdalmat. Azonban bármennyire próbálkozott is, a védelme semmivé foszlott látva, hogy Potter leereszti a pálcáját, és hagyja, hogy a Nagyúr megölje. Feladta volna?

Összerezzent, ahogy a fiú teste az átok becsapódása után hátra zuhant, majd összecsuklott.

Narcissa tehetetlenül nézett körbe, senki nem mozdult, hogy megnézze, mi történt. Tétován maga indult útnak, lassan lépkedve, hátha a Nagyúrnak nem tetszik az ötlet, de nem állították meg. A fiú mellé guggolt, és remegő ujjait a nyakára helyezte, hogy megnézze van-e pulzusa. A szemei elkerekedtek, ahogy az ujjbegyei Potter bőrét érintették. A pulzusa erős volt, a halálos átok áthatolt rajta, és ismét túlélte. Narcissa abban a pillanatban már teljesen biztos volt abban, hogy nem győzhetnek. Mielőtt a nap felkel, Voldemort halott lesz, és ez a fiú, Harry Potter fogja elpusztítani. Minden eszme, amiben a halálfalók hittek, az egész aranyvérű nemesség, amelyet Lucius is erősített benne, csak megtévesztés volt. A Sötét Nagyúr egy mániákus bolond volt – jött rá az asszony. Most volt hát itt az ideje, hogy végre ő is tegyen valamit a fiáért, de előbb tudnia kellett, mi van vele. Potter feje mellé térdelt, és egészen közel hajolt az arcához, mintha a lélegzetét akarná megvizsgálni, de suttogni kezdett.

– Életben van? Draco, a fiam még él? – Szíve a torkában dobogott. Bár több méternyire álltak a halálfalók és Voldemort, meghallhatták őt. Ha az életét kockáztatta is, tudnia kellett, hogy van-e értelme.

Potter nem szólalt meg, de alig mozdulva bólintott. Ennyi elég is volt, pár pillanatot még időzött, hogy az elméjét védő falakat felállítsa, majd felegyenesedett, és szembefordult az emberekkel, akikről azt hitte, hogy mindent tudóak. – Meghalt – mondta. Izmait megfeszítette, és igyekezett nem mutatni, mennyire retteg abban a pillanatban. Szerencséjére az örömmámorban úszó halálfalók és vezetőjük nem figyeltek arra, hogy ő fejét lehajtva az elméje köré épített védelem megerősítésén dolgozik, amíg vissza nem ér Lucius mellé.

*

Miután a győzelmet maguknak érző halálfalók eljátszadoztak a halottnak hitt Potter testével, Hagridra parancsoltak, hogy hozza a fiút, és a belső kör a kastély felé indult. Narcissa látva, hogy a férje milyen perverz örömmel viseltetett az események iránt, tudta, hogy nem avathatja be őt. Csupán a fiával akart biztonságba kerülni, hogy segíthessen neki feldolgozni az elmúlt évek rettegését, és úgy tűnt, Lucius ennek az útjában áll, előle is menekülniük kell hát.

Ahogy közeledtek a Roxforthoz, Narcissa percről percre idegesebb lett, sejtve, hogy nem lesz alkalma menekülni, ráadásul azt sem tudta, hogy hova és hogyan tegye azt egyáltalán. Aztán hirtelen bevillant Perselus Piton képe, és az ígéret, amit néhány nappal korábban tett neki a férfi. Meg kell őt keresnie, érezte, hogy ő lesz a menekülésük kulcsa. A szíve hevesebben dobogott, mikor arra gondolt, hogy rábízza a fia és a saját sorsát egy halálfalóra; sosem értette, miért bízik a férfiben feltétel nélkül. Talán az lehet a magyarázat, hogy benne sosem kellett csalódnia.

Amikor a halálfalók a kastély bejáratához értek, Narcissa igyekezett előrébb furakodni. A társai azt gondolhatták, hogy nem akar kimaradni az események sűrűjéből, de az igazság az volt, hogy a szemben levő embertömeget figyelte, keresve köztük a fiát. Érezte, hogy a tagjai elernyednek egy pillanatra, és a feszültség egy része távozik a testéből, ahogy megpillantotta a szinte teljesen sértetlen Dracót a diákok között. Látta rajta, hogy rémült és zaklatott, de erőnek erejével kitart, jöjjön bármi is.

A pillanatnyi figyelmetlensége azonban elég volt, hogy ne vegye észre, Potter leleplezte magát, és a zavarodott, lökdösődő halálfalók fellökték, szem elől vesztette Dracót. Sietve felkelt a földről, és újra a fiát kereste, aki Yaxleyvel párbajozott. Szaladni kezdett, kihasználva az előnyét hátulról megbénította a halálfalót, majd megragadta a fia kezét, és húzni kezdte maga után a pálcáját előre szegezve.

– Futás, Draco! – kiáltotta, és a híd felé húzta a fiát, remélve, hogy a menekülésük senkinek nem tűnik fel.

– Ne arra, felrobbantották a hidat – kiáltotta bele a csatazajba Draco, és próbálta kirántani a kezét Narcissa szorításából.

Az asszony erre hirtelen megállt, és behúzódott egy félig lerombolt rózsakertbe. A megmaradt fal eltakarta őket, de nem tétovázhattak, nehogy valakinek mégis feltűnjenek.

– El kell innen menekülnünk, Draco, elég volt ebből az öldöklésből, láthattad, hogy a Nagyúr nem győzhet, és Potter pedig nem fog nekünk kegyelmezni.

– Én nem fogok elfutni – sziszegte Draco.

– Draco, nem maradhatunk. Nem akarom, hogy bármi bajod essen. Ha a halálfalók ellen fordulunk – ó, hogy megtenném –, végünk, a Rend oldalán pedig senki nem törődne vele, milyen irányba szórjuk az átkokat, elfognának minket. A legjobb, ha egy időre elrejtőzünk, megkérem Pitont, hogy…

– Piton meghalt – sóhajtotta Draco, hangjában kimerültség vegyült; megdörzsölte a homlokát, majd lerogyott egy épen maradt padra.

– Tessék? – Narcissa hangja alig volt több egy sóhajtásnál, arcából kifutott a vér, és megtántorodott. A térde beleütközött a padba, kénytelen volt ő is leülni, úgy érezte, összeesik, ahogy a tüdejéből kiszorul a levegő.

– Amikor utoljára találkoztam vele, a Nagyúrhoz indult. Félrevont, és azt mondta, tartsam távol magam a veszélytől, meg azt, amit te is; vagyis hogy tartsam magam távol mindkét oldaltól. Pár pillanattal azelőtt, hogy megragadtál, Yaxley próbálta elvonni a figyelmem a párbajról azzal, hogy árulónak nevezte őt, és azt mondta, úgy végzem majd mint Piton, akit a Nagyúr biztosan ezért ölt meg.

– Nem, ez nem lehet… Perselus… én érzem, hogy él. Nem halhatott meg, én érzem.

– Bárcsak igazad lenne! A francba is, remélem, ha meghalt, tényleg kiderült, hogy áruló volt, és jól annak a torz kígyónak a fejéhez vágta.

– Nem halt meg. – Narcissa hirtelen felpattant a padról, és újra útnak indult. – Gyerünk, Draco, megyünk a Szellemszállásra.

– Anyám, mi ütött beléd?

Narcissa azonban nem hátrált meg, és Draco kénytelen-kelletlen követte. Ahogy kiértek a kastély takarásából, ismét ráláttak a harcokra. Draco időnként hátrafordulva ellenőrizte, hogy nem figyelik-e őket, látta az egymásnak feszülő átkok és pajzsok színeit világítani a lassan hajnali fénybe boruló tájban. A Roxfort egy része lángokban állt, a másik része füstölgött.

Már majdnem elérték a Szellemszállás bejáratát a Fúriafűznél, amikor hangos pukkanás hallatszott, és tőlük néhány méterre felbukkant Lucius Malfoy.

– Tudtam, hogyha tudomást szerzel Pitonról, akkor ide sietsz, kedvesem. Elhagytad az oldalamat – sziszegte a férfi. Draco érezte, hogy megfagy az ereiben a vér az apja hangjában csendülő rideg gúnytól. Narcissa és a fia egyszerre pördültek meg, hogy a férfivel szembenézhessenek.

– Takarodj innen, Lucius! – A nő hangjában nyoma sem volt annak az udvariasságnak, amelyet Draco mindig otthon hallott, helyébe ridegség költözött. Nem értette, mi történhetett, de akármi is volt az, ő az anyja mellett állt. Ő sosem kényszerítette bele olyan feladatokba, amelyeket nem akart megtenni. Az anyja sosem volt halálfaló.

A készülő párbajból azonban nem lett semmi, Lucius felemelte a pálcáját és vékony, arany színű fénycsóva lövellt ki belőle Narcissa felé, de mintha hatástalan lett volna; fénykörbe vonta az asszonyt, aztán eltűnt ugyanabban a pillanatban. Ezúttal Draco ragadta meg az anyja kezét, és a néhány méternyire levő titkos alagút bejáratához húzta. Egy pajzsot vont maguk köré, amely addig megvédte őket, és nem is figyelt rá, hogy egyetlen alkalommal sem támadták azt meg. Mikor beértek a fa odvába, nézett csak vissza, és látta, hogy egy csapat auror vezeti el bilincsbe verve az apját.

– Hova megyünk? Miért rángatsz, Draco? – A fiú zavarodottan torpant meg, és nézett vissza az anyjára, aki sűrűbben kapkodta a levegőt ugyan, de higgadtnak tűnt, nyoma sem volt annak a kétségbeesett nőnek, aki Piton után indult. Lucius mégiscsak eltalálta volna? De mivel? Sértetlennek tűnik. Az Exmemoriam nem arany színű fénnyel izzik, ahogy az Imperius sem.

– Pitonhoz indultunk, azt mondtad, nem halt meg.

– Ó, igen, persze. A Megszeghetetlen Esküt még nem oldottam fel, és nem éreztem, hogy megsemmisülne, ezért gondolom, hogy él – magyarázta Narcissa szinte teljesen érdektelenül, kezével a haját, majd az apjától kapott arany nyakláncot igazgatva. – Nos, mire vársz? Vezess, én nem ismerem ezt az alagutat.

Draco egy pillanatig még vizsgálgatta az anyját, majd a rozoga, düledező falú alagútban a Szellemszállás felé indult. Az ajtó nyikorogva tárult fel előtte, mikor elérte a hírhedt épület titkos bejáratát, és megtorpant, ahogy a tekintete a saját vérében fekvő Pitonra esett. Az anyjának igaza volt, a férfi ájult volt, de a nyakán lévő seben még bugyborékolt a vér, ahogy felszínesen levegőt vett.

– Yaxley azt mondta, ő volt a vacsora, így gondolom, Nagini művelte ezt a torkával – intett Piton felé. Narcissa egy pillanatig gondolkozott, majd felemelte a pálcáját, az egykori bájitalmester mellé térdelt, és suttogni kezdett. A pálcájából hófehér fény tört elő, és a varázslat nyomán úgy tűnt, mintha a vér visszaszivárogna a sebesült férfi testébe. Ahogy a nyakáról is eltűnt az alvadt vér, láthatóvá váltak a rongyos szélű harapásnyomok, amelyek Narcissa újabb intésére kezdtek összehúzódni. Mire végzett a varázslattal, Piton sértetlennek tűnt, de továbbra sem mozdult.

– Nálad van a bájitalos szelencéd, Draco? – kérdezte Narcissa suttogva, mintha megzavarná vele Piton álmát. – Add oda a bezoárkövet és a vérpótlót. Draco így is tett, az anyja mellé térdelt, és figyelte, ahogy Piton szájába önti a vérpótlót, majd a nyelve alá helyezi a bezoárt. 
A szoba rozoga ágyán fekvő párnák közül Narcissa egyet magához hívott, majd a férfi feje alá helyezte, és egy melegítőbűbájt bocsájtott a padlón fekvő testre. 
– Most pedig várunk – mondta a sarkára ereszkedve. Arcát az ablak felé fordította, és figyelte, ahogy a még mindig tartó roxforti harc fényei villódznak a hajnali szürkületben.

III.

A felkelő nap sugarai a koszos üvegtáblákon keresztül bevilágították a Szellemszállás egyetlen szobáját. Draco falnak támasztott háttal, felhúzott lábakkal ült nem messze az anyjától, aki a még mindig eszméletlen Piton mellett térdelt.

– Nem úgy néz ki, hogy a professzor egyhamar magához tér és elvisz innen minket bárhová.

– Valószínűleg sokkot kapott. Ha délutánig sem tér magához, akkor elhoppanálunk vele a házához – mondta Narcissa.

– Nem jó ötlet. Azonnal megtalálnának minket, nyilván ott keresik először Pitont, miután sehol sem találják majd. Add ezt be neki! – nyújtott Narcissa felé Draco még egy fiola vérpótlót, ezúttal Piton saját szelencéjéből, amit a férfi talárjának belső zsebében talált.

– Akkor itt maradunk. Itt biztosan senki nem keres majd minket. Nézzünk körül, és védjük le a helyet, ha szükséges – mondta Narcissa, és egy utolsó pillantást vetve Pitonra, a tokjából kifordult ajtó felé indult, Draco pedig követte, készenlétben tartva a pálcáját.

Narcissa nem is tévedhetett volna nagyobbat, amikor azt mondta, senki nem találhat rájuk a Szellemszálláson, már a szoba alagút felőli bejárata mögött állt Harry Potter. A barátaival minden egyes szót tisztán hallott, csak még azt nem tudta, mitévő legyen. Narcissa Malfoy hazudott a halálfalóknak, de mégiscsak egy Malfoy. Ahogy az asszony és a fia elhagyták a szobát, óvatosan bemerészkedett a szobába, aztán intett a barátainak, hogy kövessék, de majdnem hátra hőkölt, ahogy Piton fekete tekintetébe bámult. A férfi szeme már nem volt olyan üres, mint amikor utoljára itt járt, a padlóról eltűnt Piton vére és a nyakán sem tátongott már a kígyó marta seb, csupán a bőr volt égővörös a helyén. Harry a professzor testéért jött vissza, miután Voldemort halála véget vetett a csatának, de úgy tűnt, megelőzték, és sokkal figyelmesebbek voltak Malfoyék, mint ők hárman.

– Professzor, maga… – Hermione hangja kétségbeesett volt, és Harry kihallotta belőle a bűntudatot, amit maga is érzett.

– Ó, milyen ostobák vagyunk – nyögött fel hangosan Ron, a barátai azonban lepisszegték, és az ajtó felé intettek, jelezve, hogy nincsenek egyedül.

– Sajnálom, uram – mondta végül Harry letérdelve a helyre, amit pár pillanattal korábban hagyott el Narcissa Malfoy. – Ígérem, ha felépül, tartunk egy megbeszélést, ahol nyilvánosan a földbe döngölhet minket. – Piton nem szólt, csak felvonta a szemöldökét.

– Harry, el kell őt vinnünk innen. Bármikor visszajöhet Mrs. Malfoy Dracóval, és nem tudhatjuk pontosan, mire számítsunk tőlük – suttogta Hermione.

– A Nagyúr? – Piton megelőzte a további egyezkedést. Hangja alig volt több mint a szellő suhogása, és jóval mélyebb volt, mint egyébként.

– Meghalt – válaszolta Harry. – Uram, el kell innen mennünk, szakszerű ellátásra szorul.

– Potter, ha valami jót akar tenni, ne velem foglalkozzon, hanem helyezze biztonságba Narcissát és Dracót – suttogta Piton, de a végét Harry már alig hallotta. A férfi kimerült, néhány pillanatig még látszott, hogy küzd, de a szemhéja lecsukódott; a szervezetének alvásra volt szüksége.

– Nem kell beadni neki valamit? – motyogta Ron Hermione felé fordulva.

– Ha csak nincs nálatok ellenméreg, akkor hagyjátok, hogy a bezoár és Perselus szervezete tegye a dolgát. – Narcissa hangja ridegen csendült. Az asszony az ajtóban állt, a kezében egy csorba bögrét tartva, Draco egy lépéssel mögötte, előre szegezett pálcával meredt a trióra.

Hermione és Ron azonnal rájuk szegezték a pálcájukat, Harry pedig felnyögött.

– Pálcákat letenni! Hermione, Ron, beszédem van veletek. Maguk pedig maradjanak a professzor mellett, amíg vissza nem érünk. – A kis túlélőn kívül senki sem értette, hogy mi történik. – Gyertek már! – Intett a barátainak, hogy kövessék az alagút felé.

– Már megint a megmentési kényszered, Harry? – Hermione Granger dühösen toppantott a lábával, ahogy kellően eltávolodtak az alagútban a Szellemszállás bejáratától.

– Ennek semmi köze a megmentési kényszerhez. Az az asszony megmentette az életemet! – Harry Potter fáradtan dörzsölte a homlokán éktelenkedő villámalakú sebhelyet; ez a mozdulat megszokás volt csupán, mivel már nem érezte az átokheg izzását. – Narcissa Malfoy a fiát akarta megmenteni, nem érdekelte a háború, Voldemort, sőt még a Főnix Rendje sem. Nem hibáztatható semmiért, és mégis ő az egyik, aki mindent elveszíthet. Pitonról pedig szót se ejtsünk – mondta figyelmeztetően, a merengőben látott emlékekre utalva.

– Ez mind rendben van, haver, de akkor sem a te dolgod istápolni őt. Mégis csak egy kis görény anyja és egy halálfaló felesége, nem is beszélve a kétes hírű családi hátteréről. Ki tudja, micsoda gonoszságok várhatóak tőle – fintorgott Ron.

– Ne feledjétek, hogy Sirius unokatestvére is. Nyilvánvalóan ő is örökölt valamit a keresztapám igazságérzetéből, ha nincs a karján a Sötét Jegy, és elég bátor volt ahhoz, hogy több tucat halálfaló és Voldemort képébe hazudjon. Ő csak egy nő, aki a háború miatt elveszítheti a családját, a vagyonát, a hatalmát és a megbecsülését.

– Akár még hálás is lehetne. Lefogadom, hogy csak hiúságból nem bélyegezték meg. Híres a szépsége, nyilván ezért nem jelölték meg, de a halálfalókkal jött ide – horkantott megvetően Ron. – Mindaz, amit felsoroltál, mocskos volt és sötét.

– Kegyetlen vagy, Ron! Harrynek végső soron igaza van. – Hermione végül egyetértett Harryvel. – Csupán azzal a szereppel nem értek egyet, ami az egész ügyben vállalni készülsz.

– Ha tetszik, ha nem, fel fogom ajánlani Narcissa Blacknek, a fiának és Pitonnak minden támogatásomat – vetett véget a vitának Harry. Szúrós pillantást vetve a barátaira sarkon fordult, és visszasietett a Szellemszállásra. Hermione a szemét forgatta, Ron felnyögött, de megadóan követték a barátjukat.

– Csak nehogy valamibe nyakig belekeverjük magunkat megint – motyogta Ron.

Narcissa és Draco már a bejáratnál várták őket, elállva az útjukat Piton felé. A professzor továbbra is ugyanabban a pózban aludt, mint néhány perccel korábban.

– Nem tudom, mik a terveik, de van egy ajánlatom – törte meg a csendet Harry.

– Tedd el a pálcád, Draco – mondta Narcissa, üres tekintetét le sem véve Harryről és a barátairól. A fiú meg mert volna esküdni, hogy ezt a tekintetet csak Pitontól lehet elsajátítani. Ha tőle tanulta volna a legilimenciát, biztosan ő is így meredne mindenkire; félelmetes volt Narcissa szép arcán a jég-kék, rideg tekintet.

– Nyilvánvaló, hogy védelemre van szükségük – kezdett bele Harry. – Ezt az előbb a professzor is megerősítette, amikor magához tért. Igen, amikor az előbb kimentek a helyiségből, Piton professzor magához tért, és csupán ezt mondta, valamint a háború végkimenetelére volt kíváncsi – magyarázta Harry Narcissa kérdő tekintetére.

– Miért akarnál te minket és Pitont megvédeni, Potter? – Draco kétkedve vonta fel a szemöldökét.

– Mert Voldemort halála után az aurorok azon vannak, hogy minden feltételezett halálfalót begyűjtsenek. Apádat már elfogták, azonban te és az édesanyád…

– Mi van velünk?

– Folytasd, Potter! Ne vitatkozz, Draco! – torkolta le Narcissa a fiát.

– Harry, ha kérhetem. Szóval, nem tudom, Draco – fordult hajdani iskolatársához –, hogy tudsz-e róla, de édesanyád megmentette az életemet, és ezért örökké hálás leszek neki. Ezen kívül Piton professzor is erre kért; azt teszem, ami helyes.

– Miért akarnál Pitonra hallgatni épp most, mikor leszámolhatnál vele?

– Piton professzor olyan dolgokat tett, ami nélkül sosem győzhettünk volna Voldemort felett, de nincs itt az ideje, hogy erről beszélgessünk, és szorít minket az idő is. McGalagony professzor tudja, hogy ide jöttünk, és ha túl sokáig tartana visszatérni, biztosan utánunk jönne.

– Előbb-utóbb úgyis megtudja, hogy életben vagyunk – vonta meg a vállát Draco. Láthatóan nehezére esett elfogadni a segítő kezet.

– Igen, de jobb lesz, ha csak azután tudja meg, miután sikerült vele átbeszélnem az éjszaka történteket. Azt gondoltam, a házam alkalmas lenne búvóhelynek, amíg tisztázódnak a dolgok. Én odaviszem magukat, Hermione a professzort, Ron pedig visszamegy és megmondja McGalagonynak, hogy keressen meg minket Madam Pomfreyval, ha Roxfortban végeztek. Kérlek, Ron – fordult a mellette álló barátja felé, megelőzve a vitát.

– Vigyázzatok velük! – Ron egy pillanatig farkasszemet nézett Dracóval, majd visszaindult a kastélyhoz.

– Mi a biztosíték rá, hogy ez nem csapda, Harry? – Szólalt meg végül Narcissa is.

A fiúnak feltűnt, hogy az asszony mintha könnyebben egyetértene a kialakult helyzettel, mint a fia. Most mégis olyan kérdést tett fel, amire nem volt kész válasza. A pontos címet nem árulhatta el, mivel nem ő volt a titokgazda, jobb ötlete pedig nem támadt.

– Nincs biztosítékunk, így nincs más választásuk, mint bízni bennünk, Mrs. Malfoy – válaszolta Hermione.

Narcissa rövid gondolkodás után bólintott, míg Draco csak a szemét forgatta. Mindketten megfogták Harry Potter feléjük nyújtott kezét, és hagyták, hogy a fiú elhoppanáljon velük. Narcissa még egy utolsó pillantást vetett Pitonra, mielőtt eltűntek volna. A következő pillanatban a csoport a Grimmauld tér 12 küszöbén bukkant fel, Harry belökte az ajtót, hogy elférjenek, és a lehető leghamarabb eltűnhessenek a kíváncsi tekintetek elől.

– Ez a ház még áll? – Narcissa óvatosan beljebb lépett, és karon fogva a fiát, magával húzta őt is.

– Igen. A Főnix Rendjének egykori főhadiszállásán vagyunk. Sirius halála után én örököltem a házat, és… – Harry azonban nem tudta befejezni, mivel a hajdani Mrs. Black rikácsolása elhallgattatta. – … vele együtt minden kacatját – harsogta túl a festményt.

Narcissa előkapta a pálcáját és a festményre irányítva egy suhintással véget vetett a rikácsolásnak, a következő intésére pedig a vászon kiugrott a keretéből, felgöngyölődött, és leereszkedett a fal mellé.

– Hát ezt meg hogy csinálta? – csodálkozott Harry.

– Ha igazán Black vagy, tudod a család összes saját bűbáját. Sirius azért nem szedte ezt le innen, mert nem szánt egyetlen percet sem az életéből arra, hogy megismerje a családját.

– Nos, sokat nem veszített! – vágott vissza Harry.

– Ez nem sértés volt, Potter, elvégre itt vagyok, a fiam életét és a sajátomat rád bízva. Az egyik nővérem varázstalan emberhez ment, és jómagam is a Nagyúr ellen fordultam végül.

– Elnézést – motyogta Harry. További eszmecserére azonban nem volt idejük, mert a küszöbön felbukkant Hermione és az előtte lebegő Piton.

– Megérkeztünk – mondta a lány.

IV.

A grimmauld téri 12-es ház új lakói alig helyezték el Pitont az egyik első emeleti hálószobában és választottak maguknak is hálót, amikor a bejárati ajtó felől halk beszélgetésre lettek figyelmesek. Harry előkapta a pálcáját, és a lépcsőn óvatosan haladva indult a jövevények felé. Várták ugyan McGalagonyt és Madam Pomfreyt, de jóval későbbre. A folyosón azonban mégis ők álltak, és érdeklődve vizsgálták a hajdani Mrs. Black portréjának helyét.

– Van néhány vendégünk. Egyikük sikeresen eltávolította a festményt – mondta Harry, és pálcáját a kabátja zsebébe süllyesztette. – Mindazonáltal későbbre vártuk önöket. Jöjjenek! – Harry a konyha felé intett, majd elindult, hogy teát főzzön a vendégeiknek.

– Azt hiszem, Mr. Potter, magyarázattal tartozik nekünk. – McGalagony helyet foglalt a konyhaasztal mellett, és aprót biccentett a belépő Hermione és Ron felé. – A barátja azt mondta nekünk, hogy sürgősen el kellett hagyniuk a Roxfortot, és itt várnak minket.

Madam Pomfrey közben előpakolt néhány fiolát a magával hozott kézitáskából, átadta Hermionénak és Ronnak, hogy vegyék be. – Üljenek le, ellátom a vágásaikat.

Harry bögréket vett elő, leforrázta a teát, majd ő is az asztal mellé telepedett, és mesélni kezdett. Hermione és Ron már ismerték Piton történetét, de ugyanúgy remegtek a hallottak hatására, mint McGalagony és a Madam Pomfrey.

– Perselus tehát meghalt? – kérdezte levegő után kapkodva a javasasszony.

– Még nincs vége a történetnek. A történtek után a legkevesebb, amit tehettem, hogy visszamegyek a professzor testéért, ezért hát a Szellemszállásra indultam, ahol azonban már megelőztek. – Harry elmesélte a találkozást és a beszélgetést Narcissa Malfoyjal, a fiával Dracóval, majd Piton kérését.

– Akkor ők most itt vannak? – vágott ismét közbe Poppy Pomfrey. Azonnal látnom kell Perselust, hátha újabb bájitalokra van szüksége. – Szavait nyomatékosítva fel is pattant a székről, kezében szorongatva a táskáját.

McGalagony azonban egy szót sem szólt, szigorú tekintete pedig feszengésre késztette Harryt.

– Professzor, meggyőződésem, hogy helyesen cselekedtem. Nem hagyhattam, hogy az aurorok…

– Ó, igen, helyesen cselekedett, és mit mond majd az auroroknak? Miért bújtat olyan embereket, akiket állítólag nincs is miért bújtatni? – McGalagony hangjába leplezetlen düh vegyült.

– Mondtam, hogy rossz ötlet, haver – motyogta Ron.

– Piton professzor karján ott a Jegy, meglátva nem kérdeztek volna semmit. Harrynek esélye sem lett volna elmondani a professzor történetét, és már az Azkabanba is vitték volna őt, amit így, legyengülve és sebesülten biztosan nem élt volna túl – mondta Hermione teljes meggyőződéssel.

– Talán így van Ms. Granger, talán nem. Ebből még hatalmas botrány lehet. Mindenesetre az egyetlen, amit tehetünk, hogy hagyjuk Poppynak megvizsgálni Piton igazgató úr sérülését. Mutassák az utat! – mondta McGalagony beletörődve a helyzetbe.

A szoba, ahova Perselus Pitont lebegtették, ugyanolyan ódivatúnak tűnt, mint a ház többi helyisége, de mióta Harryék magára hagyták Pitont Narcissával, eltűnt a bútorokat, valamint a falikárpitot borító por, a pókhálók, és a dohos szag. Narcissa meglátva a fiatalok kíséretét, felkelt a karosszékből, amelyet Piton ágya mellé állított, és a falhoz húzódott, egy pillanatra ijedtnek tűnt.

– Mrs. Malfoy – McGalagony üdvözlően biccentett a nő felé, Poppy azonban senkire sem figyelve Pitonhoz sietett, és már lengette is a pálcáját a férfi felett, különböző diagnosztikai bűbájokat bocsájtva rá.

– Üdvözlöm, McGalagony professzor. – A két asszony néhány pillanatig méregette egymást, aztán egy sietős üdvözlőnek szánt biccentés után Minerva McGalagony Harry felé fordult, és megkérte, hogy kísérje őt vissza a konyhába, mert beszéde van vele.

McGalagony már ismét a konyhaasztalnál ült, mikor Harry utolérte.

– Mik a tervei Potter? Hogyan akarja megvédeni Perselust és Malfoyékat?

– Egyelőre semmi tervem nincsen, ezért is akartam önnel megosztani azt, amit megtudtam. A tanácsát szeretném kérni. Piton professzorral nem lesz olyan nehéz a dolog, a Dumbledore merengőjében hagyott emlékek bizonyítanak mindent. Mrs. Malfoy és Draco már nehezebb eset, de egyikük karján sincs ott a Sötét Jegy, ami az előnyünkre válhat.

– Ha a szabadságukat nem is, de a helyüket a társadalmunkban el fogják veszíteni és a vagyonuk nagy részét is. Luciusnak dementorcsókot szánnak – mondta McGalagony.

– Lucius Malfoyról egy szó sem esett.

– De fog esni, Mr. Potter. Mindenesetre beszélek egy-két emberrel a minisztériumból, ha itt az ideje. – McGalagony a teáját kezdte kortyolgatni, jelezve, hogy részéről vége a beszélgetésnek.

– Köszönöm, professzor – mondta Harry.

*

A napok gyorsan teltek a trió számára a háború után, mivel az aurorok folyton behívták őket a halálfalók felkutatása és azonosítása miatt, ezen kívül elkezdődtek a tárgyalások, ahol szintén elvárták a jelenlétüket. Amikor pedig nem a tárgyalóban vagy a kihallgató helyiségben rostokoltak együtt vagy éppen felváltva, a Pitonnal kapcsolatban felmerült vádak ügyét kavarodást próbálták felgöngyölíteni. A Próféta egyik nap hősnek kiáltotta ki az egykori bájitalmestert, másnapra azonban megjelent valaki, aki információkkal szolgált Piton kegyetlen tetteiről a halálfaló támadások alkalmával, és egyetlen elfogott halálfaló sem akadt, aki ne említette volna meg váltakozó ütemben Perselus Piton, Narcissa Malfoy vagy Draco Malfoy nevét a saját ügye kapcsán.

Harry, Hermione és Ron feje zsongott, ahogy öt nappal a csata lezárta után hazaértek a Grimmauld térre egy kimerítő nap végeztével. Azt hitték, a napi káoszadagot letudták a minisztériumban, azonban reggel óta az egykori Black-rezidencián is a feje tetejére állt minden, ugyanis a professzor magához tért. Amint beléptek az ajtón, már hallották a hangos szóváltást Narcissa és Piton között a konyhából.

Draco karba tett kézzel állt a nappali ajtajában, és összehúzott szemekkel meredt a zárt konyhaajtóra.

– Na, végre, hogy megérkeztetek! Ez megy már délelőtt óta – mondta Draco. A fiatalok kapcsolata néhány kezdeti veszekedés után kiegyensúlyozottabbá vált, mivel rájöttek, hogy sehova sem vezetnek a civódások. Persze azért néha még oda-odaböktek néhány keresetlen szót egymásnak, ha valakin le kellett vezetniük a feszültséget, de szándékosan nem pocskondiázták a másikat.

– Mi a veszekedés tárgya? – Harry próbált a konyha felé indulni, de Draco megállította.

– Én a helyedben nem mennék be oda, csak úgy repkednek a rontások és alkalmanként a csészealjak. Perselusnak…

– Perselus? – vágott közbe egyszerre a trió.

– Nos, mit vártok? Pelenkás korom óta ismerem. Vagyis… ma reggelig, azt hittem ismerem. Sosem hallottam még így ordítozni sem őt sem az anyámat.

– De még mindig nem mondtad el, hogyan kezdődött – világított rá Hermione.

– Úgy, hogy Perselus felébredt, rájött hol van, viszont minden más információ hiányzott az emlékezetéből. Aztán akkor folytatódott, amikor meglátta a Reggeli Próféta számait. Végül valahogy az aktuális Szombati Boszorkány címlapján is meglátta a róla készült cikk szalagcímét.

– Az anyád miért kiabál?

– Ó, hogy a lényeget kihagytam volna? – nevetett fel gúnyosan Draco. – Ne segíts! Menj az utamból! Ne pátyolgass! Magam is meg tudom főzni a teát! Kotnyeles némber, minek avatkoztál bele? – sorolta Piton válogatott sértéseit.

– Tehát foglaljuk össze. Piton kibukott, amiért él, és mert ezt nem magának köszönheti, és azért is, mert az anyád a segítségére volt.

– Pontosan, Potter, és akkor a te szerepedről egy szó sem esett reggel óta. Üdv itthon! – húzta el a száját a mardekáros fiú.

Igaza is lett, Piton még jobban bedühödött, ahogy Harry kinyitotta a konyhaajtót, és megköszörülve a torkát felhívta magára a figyelmet. Újabb sértések és Narcissával való vitatkozás után azonban Piton megadta magát a sorsnak. Karon ragadta Pottert, és a nappaliba rángatta, magukra zárta az ajtót egy némító bűbáj kíséretében, és órákig ki sem jöttek onnét.

Később Harry elmesélte, hogy a hülye szinonimáinak széles választékával tűzdelt beszélgetésben Pitonnak sikerült minden információt kiszedni belőle, és még abba is belement, hogy nem mozdul a Grimmauld térről, amíg nem tisztázódik a helyzete. Hermione szerint ez azonban a kimerültség számlájára volt írható, nem pedig Harry briliáns meggyőzőkészségének vagy a védelemben vállalt szerepének tudható be.

*

– Gratulálok, Malfoy, elnyerted Pitont családfenntartónak. Pont úgy veszekednek édesanyáddal mint egy idős házaspár. – Ron elhúzta a száját a napok alatt már megszokott újabb vita hallatán Narcissa és Piton között, ami úgy tűnt, ezúttal jobban kihozta a professzort a sodrából. Gyenge állapotát meghazudtolva pattant fel a fotelből, ahonnan csak nagy ritkán mozdult el napközben, és a kandalló mellett álló Narcissa felé indult. A szobában egy emberként lépett mindenki Piton után, hogy szükség esetén meg tudják akadályozni valami végzetes elkövetésében, de ekkor váratlan dolog történt.

– Mit akarsz még? – kiáltotta a férfi, és megragadta Narcissát a karjánál fogva.

A szobát az érintés pillanatában hatalmas robbanás rázta meg, és egy pillanatra mindenkit elvakított az asszonyt körülvevő arany izzás. Narcissa arca néma kínt tükrözött, teste néhányszor megrándult, majd a magasba emelkedett, és ezúttal utat tört a torkából a szenvedéssel teli sikolya is. Piton hátratántorodott, és rémülten meredt az asszonyra, akit mint egy rongybabát dobált, majd a padlóra ejtett a varázslat.

– Mint Katie Bell – kiáltotta Harry. Piton döbbenten nézett a fiúra. Narcissa teste tovább remegett a padlón. A férfi közelebb lépett, és intve a pálcájával letépte a nyakláncot Narcissa nyakából, ami még mindig izzott. Hermione azonnal az asszony mellé térdelt, ahogy Harry és Draco is. – Mit tegyünk, professzor? – kérdezte kétségbeesetten Draco. – Ez az a varázslat, amire gondolok?

– Szóval mégiscsak te adtad a nyakláncot Katie Bellnek. – Harry vádlón nézett Dracóra.

– Nincs idő vitatkozni, fiúk! Professzor, mondja, hogy segítsünk! – kérte Hermione rémülten, tudva, hogy Katie Bell állapotát is Piton stabilizálta.

– Engedjenek oda – suttogta a férfi, és Narcissa mellé térdelt, vigyázva, hogy egy pillanatra se érintse meg újra, majd pálcáját az asszony teste fölé emelte, és mormolni kezdett.

A nyaklánc egy hermetikusan lezárt üveggömbben lebegett a levegőben és Piton varázslata hatására a Narcissát körbevevő arany fény az ékszer felé araszolt, ami magába szívta azt.

Hermione, látta, hogy nem segíthet Pitonnak, így kézen fogta Dracót, a kanapéhoz vezette, majd elővarázsolt egy csésze teát, és a fiú kezébe adta. – Nyugi, a professzor tudja, mit kell tennie, Katie is rendbe jött.

Talán egy óra is eltelt, mire Piton abbahagyta a varázslást, Narcissa teste már nem remegett, de a bőre a szokásosnál is sápadtabb volt, és az arcán még látszottak a kín nyomai. Piton kimerülten ült a fal mellett, és nem vett tudomást a rászegeződő, választ váró tekintetekről.

– Mi lesz anyámmal? Rendbe jön? – Draco nem bírta tovább, hogy nem tudhatja, mi történik.

– Rendbe fog jönni – válaszolta Piton halkan. Ezúttal felemelte a fejét, de tekintete nem a fiatalokra, hanem a tőlük nem messze lebegő aranynyakláncra szegeződött.

– Hónapokig tart majd, mint Katie-nek? – kérdezte Hermione. – El kell vinnünk a Mungóba?

– Semmi szükség rá. Az átok már nincs a testében, csak rajta múlik, mikor tér magához. Szerezzenek nyugtató és altató főzetet, szüksége lesz rá. – Ron nem is várva további utasításra, elindult, hogy hozza a főzeteket, Hermione pedig vele ment a biztonság kedvéért.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte Ron, amikor becsukva maguk mögött a grimmauld téri nappali ajtaját a konyha felé indultak. Talán azt hitte, senki sem hallja őt, de a nappaliban is erről kezdtek beszélni.

– Én is erre lennék kíváncsi. Mi a fene volt ez? – Draco az anyja mellé térdelt, és megérintette a kezét. Piton minden mozdulatát árgus szemekkel figyelte, mégis úgy tűnt, messze járnak a gondolatai.

– Professzor? – Harry Piton mellé sétált, és megérintette a vállát, amikor az percekkel később se válaszolt Draco kérdésére.

– Mi az, Potter?

– Draco azt kérdezi, tudja-e, pontosan mi történt? Amikor Katie hozzáért a nyaklánchoz Roxmortsban, őt semmiféle arany izzás nem vette körül.

– Azért, mert a két varázslatban csupán annyi a közös, hogy mindkettőt ékszer hordozta – válaszolt végül a férfi. – Alaposabban meg kell majd vizsgálnom a nyakláncot, hogy tudjam, mi történt. Vigyék a szobájába – intett fejével Narcissa felé. – Hamarosan én is követem magukat, és beadom neki a főzeteket. Most hagyjanak magamra.

V.

Hosszú hetek teltek el a Narcissát ért átok berobbanása óta. A minisztériumban rendezett tárgyalások a végéhez közeledtek, a halálfalók nagy részét a visszatérő dementorok csókjára ítélték – elsők között Lucius Malfoyt, ahogy McGalagony is megjósolta. Néhányukat, akik bizonyíthatóan valamilyen sötét átok irányítása alatt álltak, felmentették, de pénzbírsággal sújtották őket. Ez történt Narcissa és Draco Malfoyjal is. Harrynek és Hermionénak három tárgyalási napon át tartott, mire sikerült bizonyítaniuk, hogy anya és fia a háborús eseményekben csak közvetve vettek részt, valamint Narcissa megmentette Harry életét, és azt, hogy a fiú és az anyja elhatárolódtak Voldemorttól, akkor is, ha csak az utolsó pillanatban tették. A vagyonuk nagy részét azonban így sem tudták megmenteni, mert az Lucius Malfoy elítélt cselekedeteihez kötődött.

Perselus Pitont azonban jóval könnyebben sikerült felmentetni a felmerült vádak alól. Szinte mindenre magyarázattal szolgáltak a férfi emlékei, melyeket Harrynek adott a csata éjszakáján, valamint egy levél, melyet a halála előtt néhány nappal maga Dumbledore írt és a háború után Fawkes kézbesített a miniszternek személyesen. A hajdani igazgató szavai alátámasztották mindazt, ami Piton emlékeiben is volt.

Piton persze egyáltalán nem díjazta, hogy Harryék közreadták az emlékeit, és ezzel elindítottak valami lavinát, ami oda vezetett, hogy napokig különféle, romantikus hősről szóló teóriák jelentek meg az újságokban. Végül azonban az ilyen témájú vitáknak is vége szakadt.

Hermione a szülei felkeresésére indult Ausztráliába, Ron pedig elkísérte őt. Draco a megmaradt vagyonának átvizsgálásával kezdett foglalkozni, és azon töprengett, mitévő legyen az életével. Piton éjt nappallá téve olvasott, keresve a választ a Narcissával történtekre, Harry pedig továbbra is a minisztériumba járt, mert minden felmerült információ és apró-cseprő ismeretlen eredetű tárgy miatt riasztották.

Egy július végi reggelen Harry, Draco és Piton a konyhában reggeliztek, szokás szerint néma csendben, amikor Piton egyszer csak elhajította az újságot, amit olvasott és felpattant. A fiúk összerezzentek a hirtelen mozdulatra.

– Mi történt? – kérdezte Draco, és a felszabadult újság után nyúlt, mielőtt Piton meggondolhatta volna magát.

– Anyád magához tért. – Draco is elhajította az újságot, és már indult is az emelet felé, de Piton megragadta a karját, és félrehúzta. – Én beszélek vele először – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd kisietett a konyhából. A fiúk látták, hogy egy pillanatra megtorpan a lépcső előtt, de aztán lendületes léptekkel nekiindult, és már el is tűnt a lépcsőfordulóban.

– Még csak tiltakozni se volt időm! – morogta Draco, és szúrós szemmel méregette Harryt, aki épp elvette az újságot.

– Jó-jó, megkapod a felét – mondta, majd egy varázslattal kettévágta a Reggeli Prófétát, és a mardekáros felé nyújtotta.

Mikor Piton belépett Narcissa szobájába, az asszonyt az ágy szélén, halántékára szorított kézzel ülve találta. Nagyon zaklatottnak tűnt.

– Szervusz, Narcissa. – Piton közelebb lépett, de ahogy az elmúlt hetekben mindig, ezúttal is vigyázott, hogy még véletlenül se menjen túl közel. – Hogy érzed magad? –

Narcissa felkapta a fejét, úgy tűnt, észre se vette, hogy valaki a szobába lépett. A tekintete zavartságot tükrözött, de amikor meglátta Pitont, ijedté vált.

– Ne félj, nem érek hozzád. – Mondta Piton, azt gondolva, hogy Narcissa emlékeiben előkerültek az átok hatásának fájdalmai. – Próbálj okklumenciát alkalmazni.

– Mi történt? – kérdezte az asszony pár pillanattal később. Nyugodtabbnak tűnt, mintha valóban rendezte volna a gondolatati, a szemében azonban a régi ürességnek nyoma sem volt. – Arra emlékszem, hogy vitatkoztunk, és te… hozzám értél – suttogta, a tekintetét elfordította Pitonról.

– Elmondhatom, amire jutottam, de te tudod csupán megválaszolni, hogy miért történt az, ami. – Piton elővarázsolt egy karosszéket, és leült Narcissával szemben. A nő várakozóan nézett rá, de továbbra is látszott az ijedtség a tekintetében. – Először azzal kezdem, hogy elmesélem, mi törtét az elmúlt két hónapban.

– Tessék? Két hónap? – Narcissa szemei elkerekedtek.

– Igen, két hónap telt el.. – Magyarázta Piton. – A tárgyalások véget értek, Dracót és téged felmentettek. Alig néhány család esetében volt bizonyítható, hogy rajtuk kívül eső okok miatt álltak a Nagyúr oldalán.

– És te?

– Felmentettek – válaszolta Piton, de figyelmen kívül hagyta Narcissa arra irányuló kérdését, hogy miért és hogyan. Akkor még nem gondolta, hogy jelentősége lehet.

– Akkor arra válaszolj, miért voltam ennyi ideig eszméletlen?

– Ez a te döntésed volt. Akkor tértél magadhoz, amikor a tudatalattid el tudta fogadni mindazt, amire rájöttél a nyaklánc felrobbanásakor. – Piton Narcissát méregette, de nem látta, hogy a megértés szikrája megvillant volna az asszony tekintetében.

– Nyaklánc? – Narcissa a nyakához kapott, és ujjai a rég megszokott aranyláncot keresték. – Mi történt vele?

– Térjünk vissza az eseményekhez, amelyek az elmúlt hetekben történtek. Tehát felmentettek téged és a fiadat is. Szabad emberek vagytok, de a vagyonotok nagy részét megsemmisítették. Luciust pedig elítélték.

– Várható volt – suttogta Narcissa. – Az Azkabanban van ismét?

– Nem, ezúttal biztosra mentek. – Narcissa ezúttal szavak nélkül is értette, hogy a férje meghalt. Levegő után kapott, és lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen Piton szemébe néznie. – Habár nem szerettem, nem ezt a sorsot érdemelte.

– Nem szeretted? – Piton egy pillanatra értetlenül meredt az asszonyra, majd hátradőlt a karosszékben, és könyökeit a karfán pihentetve, az álla alatt összeérintette az ujjait. – Nos, ez megmagyaráz egy két dolgot – mondta.

– Mit?

– Például azt, hogy miért adta neked a nyakláncot. – Narcissa tekintetébe visszatért a rémület, ahogy felnézett az öléből. – A nyaklánc sötét mágia felhasználásával készült. Az aranyat, amelyből készítették, felolvasztották és módosított Amortentiát öntöttek rá, amely nem az elfogyasztása után van hatással a személyre, akinek szánták, hanem egy varázslattal kapcsolódik össze. A főzetet és a varázslatot évszázadokkal korábban használták. – Piton itt elhallgatott egy pillanatra, nem tudva, meddig mehet el, de a nő a sápadtságon kívül más jelét nem mutatta a rosszullétnek. – Többnyire elrendezett házasságok esetén, ahol a férj irányítani akarta a feleségét.

– Ó.

– Ez minden, amit hozzá tudsz fűzni? – Piton felhúzta a szemöldökét. Csodálkozott, hogy Narcissa nem volt meglepett. Őt magát meglepte, hogy Lucius egy ilyen varázslat bevetését látta szükségesnek.

– Az átkot időről időre meg kellett erősíteni. Legutóbb akkor történt ez, amikor Dracóval értem indultatok a Szellemszállásra. A fiad azt mesélte, hogy Lucius hátba átkozott. Hallottad az átkot?

– Nem. – Narcissa hihetetlenül csendes volt. Piton könnyekre számított, csalódásra, de minimum dühre. Az asszony tehát tudta, hogy miért vonták irányítás alá, vonta le a következtetést.

– Amore Imperio.* Annyit tesz, hogy a szerelem irányít. Ez az Amortentia főzethez kapcsolt átok. Mikor kaptad a nyakláncot?

– Draco születése után nem sokkal.

– De hisz te szeretted a férjed, ha az emlékeim nem csalnak. Abban az időben többször is találkoztunk, és nem emlékszem, hogy a viselkedésedben bármi változás állt volna be.

Narcissa ismét az ölébe kezdett bámulni, és lehajtott feje miatt előrehulló hajától Piton nem láthatta az arcát.

– Vagy tévedek? – kérdezte a férfi.

– Tévedsz. Mesélj tovább! Hosszú évekkel korábban kaptam a nyakláncot, észre se vettem az átkot, azt, hogy nem vagyok a tudatom, az érzéseim ura. Mi történt, amikor berobbant az átok? Esetleg Lucius akkor…

– Nem. Lucius hetekkel később kapta meg a dementorcsókot.

– Akkor?

– Nos, igen. Akkor? Én is hetekig kerestem a választ, de nem találtam meg. Arra gondoltam, hogy Lucius esetleg elrontotta az utolsó varázslatot, de ez képtelenség, mivel majdnem két évtizeden át gyakorolta. Aztán arra gondoltam, hogy a lánc megsérült, és az átok elvesztette a stabilitását, de a lánc érintetlen. – Piton intett a kezével, mire kettejük között megjelent egy üveggömb, amelybe zárva ott tekergett a nyakék. – Aztán a nappalit kezdtem vizsgálni, az épp akkor történteket, hátha egy szó hívta életre az átok berobbanását. Ennél azonban az eredmény sokkal kifinomultabb.

– Mégpedig? – Narcissa Piton arcát fürkészte, keresve a választ.

– Én aktiváltam az átkot, pontosabban az érintésem. – Az asszony összerezzent a férfi szavai hallatán, de nem fordította el a tekintetét. – A választ tehát a miértre te tudod megadni. Miért kötötte hozzám Lucius az átkot?

Percekig néma csend volt a szobában, szinte még kettejük levegővételét sem lehetett hallani. Narcissa ekkor tűnt a reggel folyamán először önmagának. Egyenes háttal, ölében összekulcsolt kézzel ült, nyugodtnak tűnt. Pont olyan volt, mint az a Narcissa, akit mindenki ismert. Kivéve, hogy mosolygott. Nem gúnyosan, nem fölényesen, hanem őszinte, boldog mosollyal. Piton összezavarodott.

– Amikor bejöttél a szobámba, a gondolataim, az emlékeim között káosz volt, a fejem zsongott, olyan dolgok jöttek elő, amikről nem is tudtam. Mintha nem is az én tudatom lenne, aztán ahogy rám parancsoltál, hogy okklumnetáljak, mint régen, amikor megtanítottál az elmém védelmére, minden a helyére került. Az érzések, amit sokáig nem tudtam a helyére tenni, a feltétlen bizalmam irántad…

Ahogy Narcissa megnyílt, Piton úgy lett egyre merevebb és zárkózottabb. Már nem az asszony, hanem ő kapkodta a levegőt.

– Nem tudom, hogyan történt, azt sem, hogy miért, mert nem volt okom elutasítani a férfit, akit a férjemnek fogadtam. Szerettem őt, amikor hozzámentem, de aztán a fogadalmunk után, a Nagyúr erősödésével olyan ember vált belőle, akit már nem ismertem, és biztosan nem szerettem. Elutasítottam mindent, ami a nézeteivel összefüggött. Aztán egy nap a társaságban, amit alkalmanként összehívott, találkoztam valakivel, egy férfivel, aki másnak tűnt, akiről azt gondoltam, nem eredendően gonosz, mint a férjem, vagy Bella nővérem. Bízni kezdtem benne, beavattam a gondolataimba, hogy szemben állok Lucius nézeteivel, ő pedig csupán annyit mondott, hogy tanuljam meg megvédeni az elmémet. Emlékszel erre Perselus? Délutánokat töltöttünk a könyvtárban, a parkban, látszólag a többiekkel, mégis távol tőlük. Elkövettem azonban azt a hibát, hogy előbb akartam független lenni, mint hogy beavattalak volna az érzéseimbe. Beléd szerettem. Lucius dühös volt ugyan, mikor elmondtam neki, de megértőnek tűnt, azt mondta, adjak időt kettőnknek a fiunk születéséig, aztán ha menni akarok még akkor is, nem tart vissza. Menni akartam, ő pedig búcsúajándéknak adott egy nyakláncot. – Intett Narcissa a lebegő üveggömb irányába. Tartása mit sem változott, tekintetét nem vette le Perselusról, büszke volt az újonnan megtalált érzéseire, emlékeire, és úgy tűnt választ vár.

Piton percekig meredt Narcissára, majd elfordította róla a tekintetét a szoba egy jelentéktelen pontjára, és visszatért a beszélgetésük egy korábbi részéhez. Nem láthatta hát, hogy kitérő válaszára Narcissa szemébe miként költözik vissza a rettegés. Mesélni kezdett arról, hogyan és miért mentették fel. Mesélt a gyermekkoráról. Lilyről, a sérelmeiről. Lilyről, a halálfalóságáról. Lilyről, a jóslatról, hogy miért fordult el a Nagyúrtól. Lilyről, az esküjéről Dumbeldore-nak és végül a patrónusáról. Nem figyelte, hogy Narcissa arca hogyan lesz egyre fehérebb, hogy a szemét hogyan öntik el a könnyek vagy az ujjai hogyan markolnak a takaró szélébe. Amikor úgy érezte, már nincs mit mondania, felpattant, és ahogy az ajtó becsapódott a háta mögött, a karosszék, amit magának varázsolt, eltűnt.

Narcissa később azt is megtudta, hogy a Grimmauld tér 12-t is azonnal elhagyta. Az asszony magára maradt hát az újonnan visszakapott életével, a húsz éves szerelemmel, ami úgy tűnt, csak az imént született. Egy pillanatig azt gondolta, könnyebb lenne visszavenni a nyakláncot, újra a varázs mögé zárni mindent, de aztán megragadta a gömböt, és a falhoz vágta. Az üveg millió darabra törött, és a lánc a földre hullott. Narcissa addig küldte rá az átkokat,  rontásokat, amíg úgy nem érezte a csalódottsága és a dühe elpárolog, aztán varázstüzet gyújtott a kandallóban, majd a pálcája egy intésére az arany nyakék a lángok közé repült, hogy azok megsemmisíthessék.

Epilógus

Draco a karját nyújtotta az anyjának, hogy a tárgyalások végeztével még megmaradt vagyonukból vásárolt mayfari ház szalonjába vezesse. A teát már felszolgálták, és a szobalány a karácsonyfát is feldíszítette, amely azonnal felkeltette Narcissa érdeklődését, de csupán egy pillanatra, hogy aztán a fa látványa újabb emlékeket hozzon a felszínre. Ellépve a fia mellől az asszony a fához sétált, és ujjaival megérintett néhány áttetsző üveggömböt. Egy pillanatra sem bánta meg, hogy végül megsemmisítette a nyakláncot, csak azt, hogy azóta sem sikerült megtalálnia Perselus Pitont, hogy a szerelme helyett a barátságát ajánlja fel. Az is jobb lett volna, mint a magány, amely a társául szegődött az elmúlt hónapokban.

A fia a R.A.V.A.Sz vizsgái után az Aberdeen-i Átoktörő Akadémiára ment tanulni, ő pedig nem mert visszatérni a varázslók közé, így a mayfari ház magányát választotta. Tudta ugyan, hogy nem folytathatja ezt az önsanyargatást a végtelenségig, de az újévig nem akart döntést hozni a jövővel kapcsolatban. Sóhajtva elengedte az üveggömböt, és a kandallóhoz sétált. Átvette a teát Dracótól, és már készült belekortyolni, amikor három hangos koppintás hallatszott a bejárati ajtó felől. Mióta itt lakott, még sosem történt ilyen.

Draco is felkapta a fejét, és az anyjára meredt. Narcissa kezében remegett a csésze és az alátét, a tea kilöttyent a szőnyegre.

– Ez ő – suttogta.

Draco csészéje csörömpölve landolt a kanapé melletti dohányzóasztalon, és a fiú sietve a bejárat felé indult, de a házvezetőnő már megelőzte.

– Jó napot! Narcissa Malfoyt keresem – hallotta Draco az ajtó előtt álló Perselus Piton összetéveszthetetlen hangját.

– Narcissa Blacket a szalonban találod. Szervusz, Perselus, fáradj be, kérlek. – Draco szívesen mondott volna egy-két keresetlen szót a hálátlanságról és a makacsságról Pitonnak, de elvégre Karácsony volt, az anyja pedig biztosan nem örülne, ha elüldözi a férfit, akit olyan kétségbeesetten keresett, várt.

– Szeretnék vele négyszemközt beszélni, ha nem bánod.

– Épp most készültünk teázni, légy a vendégünk. – Draco a szalon felé intett. Egy pillanatra még megpihent a tekintete az anyján, aki a ruháját igazgatta, majd félre állt Piton útjából, és magukra hagyta őket.

Narcissa és Piton egy pillanatig mereven vizsgálták egymást, mikor kettesben maradtak, majd az asszony engedett, elmosolyodott, és dobogó szívvel figyelte, ahogy Piton szája sarka is felfelé rándul.

– Szervusz, Perselus. Próbáltalak…

– Igen, tudom. Sajnálom, hogy olyan… udvariatlanul viselkedtem, és eltűntem, de abban a pillanatban nem tudtam mit kezdeni a hallottakkal. Nem találhattál meg, amíg én nem akartam, hogy megtalálj.

– Tehát most már akarod, hogy megtaláljalak? – Narcissa ellépett a kandalló mellől, majd a tálcára készített teáskészlethez lépett, és töltött egy csésze teát Pitonnak is, átnyújtotta, majd intett, hogy foglaljon helyet.

– Eleinte sosem akartalak viszontlátni, gondolni sem akartam arra, amit megtudtam. Az életem fenekestül felfordult. Sosem számítottam rá, hogy túlélem a háborút, nem volt miért. Az egyetlen, amit akartam, az volt, hogy a halálban majd újra láthassam Lilyt. – Narcissa eddig figyelte Pitont, de ez fájt neki. Hátat fordított hát, hogy a férfi ne láthassa.

– Változott valami? – kérdezte halkan.

– Találkoztam Harry Potterrel. Meglepő módon értelmes gondolatai is vannak – horkant fel Piton. – Végső soron annyi tartozik most ide a beszélgetésből, hogy világossá vált számomra, túléltem. Az élet, pedig amit kaptam, nincs már senkihez sem kötve, és magam választok, hogy továbbra is a jól ismert ösvényen járok és élek az emlékemnek, vagy megpróbálok olyan életet élni, amiben nem játszom szerepeket, és nem kötelez semmi arra, hogy mások akarata szerint cselekedjem.

Narcissa némán bólintott, hogy megértette.

– Az is ide tartozik még, hogy Harry Potter azt mondta, Lily Potter tizenkilenc éve meghalt és eltemették a férfi mellé, akit választott. – Piton szomorúan elmosolyodott Narcissa döbbent tekintete láttán. – Sosem engedtem őt el, az esküim hozzá kötöttek. Nem tudom azt ígérni, hogy az emlékét képes vagyok kitörölni, mert anélkül nem lennék az, aki. Ez az emlék azonban nem csak szép és kellemes, de rossz és kegyetlen is; elhomályosította a tekintetem, az érzéseim, az életem. Ha nem hiszem azt, hogy Lily az egyetlen ember a világon, aki szerethet, mivel ő volt az első, aki szeretett, akkor észrevettem volna, hogy te szeretsz, hogy fontos vagyok Albus Dumbeldore-nak, hogy voltak még rajtatok kívül is emberek, akik érdek nélkül hittek bennem.

– Mi változott? Miért vagy most itt?

– Azért vagyok itt, mert túléltem a háborút, és olyan életet akarok élni, amelyben van is élet. Visszamehetnék tanítani a Roxfortba, elbújhatnék egy laborban és csendben főzhetnék, nem kellene senkivel sem találkozom, de néhány hónap elég volt arra, hogy rájöjjek, ez nem élet. Azért vagyok itt, mert Harry Potter rám talált, és a találkozó végén azzal állt elő, hogy szeretné, ha részt vennék egy szilveszteri összejövetelen a Grimmauld téren. – Piton egy pillanatra elhallgatott, mintha nehezére esne kibökni a jövetele konkrét okát. Végül halkan folytatta. – Elkísérnél? – A szalonra csend ereszkedett.

Piton mocorogni kezdett a kanapén. Amikor még a lakásában volt, nem ilyennek képzelte a találkozást Narcissával. Hallott a kétségbeesett próbálkozásairól, hogy megtalálja; arról, hogyan zárkózott be az új házába a mugli Londonban, és azt várta, hogy az asszonnyal majd madarat lehet fogatni, ha végre eléri a célját, és találkoznak. Ehelyett most a nő csak meredt rá némán, válasz nélkül hagyva őt. Egy pillanatra görcsbe rándult a gyomra, ahogy eszébe jutott a nap, amikor Lily elküldte a griffendéles klubhelyiség elől, ha most Narcissa is elküldi, és…

– Elkísérlek – mondta végül Narcissa, félbeszakítva Piton gondolatait. A férfi élesen fújta ki a levegőt, észre sem véve, hogy eddig visszatartotta. – Én pedig arra kérlek, csatlakozz hozzánk ma vacsorára.

Piton örömmel fogadta el a meghívást, és még egy halvány mosolyt is megengedett magának. A karját nyújtotta Narcissának, és hagyta, hogy az asszony az étkező felé vezesse.

*

Az újév még több hóval érkezett, mint ahogy december utolsó napja búcsúzott. A grimmauld téri ház kertjében álló öreg bokrok alig látszottak ki a hótakaró alól. Bentről hangos zsivaj és zene szűrődött ki, amikor éjfélt ütött az óra. A kertben álló két alak – Narcissa Black és Perselus Piton – némán álltak egymás mellett, pezsgőspoharat tartva a kezükben. Az asszony arcát az ég felé fordította, és a hulló hópelyheket figyelte, Piton pedig Narcissát.

– Boldog új évet – törte meg a csendet Piton, és poharát Narcissáéhoz koccintotta.

– Megfogadtam, hogy az újévig nem töprengek azon, mihez kezdek az életemmel.

– Most már tudod?

– Mindent még nem, de egy valamiben biztos vagyok – felelte Narcissa, és tekintetét a hóesésről Perselus Pitonra fordította. – Nem is vagy kíváncsi, hogy miben? – kérdezte halkan, szemöldökét felhúzva.

– A próba kedvéért, kockáztassuk meg, hogy arra gondolsz, amire én – suttogta Perselus, és közelebb hajolt Narcissa arcához. Az orruk majdnem összeért, az asszony ajkai pedig mosolyra húzódtak.

– Kétség sem fér hozzá, hogy ugyanarra gondoltunk.

Perselus Piton egy pillanatig még vizsgálgatta Narcissa arcát, tekintetét, a száját, aztán lehunyta a szemeit, és megcsókolta az asszonyt. Biztos volt benne, hogy akármit is hozzon az új év, az teljesen más lesz, mint az eddigiek; a csók legalábbis azt ígérte, hogy sokkal szebb idők jönnek.

Vége

* Amore Imperio – Általam kitalált varázsige. Ahogy Piton is mondja, azt akartam vele kifejezni, hogy a szerelem irányít. A ragozásért nem vállalok felelősséget, latin tudásom nem lévén.