A magány néha olyan erővel kopogtat, hogy beengedi
magát,
Felszakítja az érzések kusza, hordalékokkal teli vad
folyamát.
Sötét napokat hoz az életbe, s az ember
megkeseredik,
Egy férfiról szól a történet, hallgassátok, ha
másért nem okulásként,
Hogy összeroppanva a földön maradni nem választható
jó megoldásként.
Gyűlölni azt, aki túlélte, mikor a másik kiért az
életét adta volna meghalt,
S, hogy az apjára hajaz a fiú, öntelt s közben nem
venni észre a dolgok mögött a bajt.
Roxfort egyik legkétesebb hírnevű házának feje, a
pincében megbújva egyedül él,
S külsőleg sem mondható szemet gyönyörködtető
látványnak az öreg denevér.
Hosszú, vállig érő haja sápadt arcot keretez, s
zsíros függönyként hull alá,
Horgas orrával, fekete talárjába burkolózva a
folyosókon suhan, mint maga a halál.
Az iskola rettegett professzora tanítási módszerével
sem éppen a tökéletesség mintaképe,
Ez kimerül abban, hogy kivételez azokkal, akit
kedvel, és célja a többiek megszégyenítése.
Félelmet kelt a gyengébben teljesítőkben, gyakran
rosszindulatú s goromba,
S egyszer fiatalon elkövetett egy hatalmas hibát,
beállt halálfaló sorba.
Sötét haját vadul tépi a szél, a fagyosság állarcát
magára vette,
Senki sincs akit megtűr maga mellett, senki sem
lehet mellette.
Magával nem törődik, hiszen elvesztette, akit
legjobban szeret,
Nem érdekli mások gondja, a fejével gondolkodik a
szíve helyett.
Nos hát minthogy górcső alá vettem, esendő ám egyben
imádott professzorom,
Azonkívül, hogy a hibáit folyton folyvást sorolom.
Az egész dolog nem lenne túl fair,
Ha nem mondanám ki, hogy ő a legkülönlegesebb
karakter.
S mikor az utolsó könyvet a kezembe kapom, s
elképzelem a folytatást,
Vészjóslóan lobogó fekete talárja, s elsuhanó alakja
hiányzik, helyére nem léphet senki más.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése