A Vadász / Írta: Merjoe / Publikálva: 2014

Kulcsok: 1) Saját Szereplő 2) Tiltott Rengeteg 3) Tekergők térképe 4) Kristálytiszta 5) Útvesztő

Kategória: dráma

Korhatár: 12

Figyelmeztetések: szereplő halála,

Jogok: Természetesen, mint mindig a jogok a szülőanyáé. J.K. Rowling én hiszek benne, hogy javam származik a történet megalkotásából, mégpedig, hogy egy pillanatig átérezhetem, hogy milyen lehetett, mikor tollad alá vontad a karaktereket, amiket én alázatosan és leginkább ügyetlenül megpróbáltam felidézni az írás folyamán. Más javam tényleg nem származik belőle.

Leírás: Ő a legjobb. Magányos harcos, de mi történik, ha a múltja hirtelen a jelenévé válik. Mi történik, ha olyan feladat elé kerül, amit lehetetlen megoldani? Vajon meddig képes elmenni, ha azokról az emberekről van szó, akik fontosak neki? Vagy egyáltalán létezik ilyen? Mi történik, ha az, amiben eddig stabilan hitt, hirtelen rémálommá válik? Mi tehet Ő, akit nem ismernek máshogy, csak, mint A Vadász….

A Vadász

Prológus

Halkan lépett oda a kiságyhoz és összerezzent, mikor a hajópadló megnyikordult a talpa alatt. Nem akarta felébreszteni a békésen alvó csecsemőt, de tudta, haladéktalanul indulniuk kell. Hosszan, tűnődve nézte az apró teremtés felemelkedő, majd lesüllyedő mellkasát, hallgatta az éjszaka csendjét megtörő szuszogást. Olyan távolinak tűnt már az a nap, amikor a Szent Mungó lépcsőjén hezitálva végül úgy döntött, hogy félredobja eddigi életét és valami másba, valami teljesen új kalandba vág bele. Az utolsó pillanatig hezitált, számot vetett, kutatott az érzései között, aztán mikor a lebegő inkubátorban a kis kéz remegő ujja után kapott és erősen rászorított, összedőlt minden táblázat, minden korábbi terv. Az ésszerűség abban a pillanatban csődöt mondott és meghajolt a szív akarata előtt.

– Perselus, te is jól tudod, szükségünk van rá. Ő a legjobb.

– Mit vársz tőlem Minerva? Évek óta nem is beszéltünk, megkeserítettem az életét, és most kérjem meg, hogy tegye ki magát halálos veszélynek?

McGalagony feljebb tolta a szemüvegét horgas orrán, majd a kilincsre tette a kezét.

– Ha nem teszünk valamit, bezárják az iskolát. Néha eltűnődöm, Perselus, hogy mitől is félsz igazából. Hogy baja eshet, vagy attól, hogy kiderül az igazság? Hogy szembe kell nézned a múltaddal.

Piton kinyitotta a száját, hogy egy csípős megjegyzéssel hangot adjon nem tetszésének, de a torkán akadt a szó. Az idős professzor szavai az elevenébe találtak. Az ajtó halk kattanására emelte csak fel tekintetét, a szoba most üresebb volt, mint bármikor. A kandallóban apró kis lángnyelvek ölelték körül a nemrég frissen vágott farönköket, a férfi keze pedig automatikusan róni kezdte a pergamen tiszta felületét.

A bagoly lomhán meglebegtette a szárnyait, majd kiröppent a csillagokkal tarkított késő esti égbolt felé, a férfit pedig nemsokára az íróasztal mögött nyomta el a buzgó várakozás.

Apró fuvallat csapott be a nyitott ablakon, Piton egyetlen szempillantás alatt talpon volt, és pálcáját az ablakban ülő különös színekben tündöklő bagolyszerű lényre szegezte. A zöldes-kékes kakapó az ablakpárkányon tollászkodva meresztette rá ártatlanul értetlen tekintetét.

I. fejezet

Kahlan szeme minduntalan lecsukódott, miközben az elhagyatottnak tűnő házat figyelte. Ujjai között egy apró íjat ábrázoló amulettet forgatott. A Fonó sor sosem tartozott kedvelt tartózkodási helyei közé, ugyanez Angliáról is elmondható volt – már amikor egyszer-kétszer ide látogattak apjával. Az eső mosta macskakövek csúszóssá váltak a talpa alatt, ahogy a kerítéstől ellökve magát elindult az elhanyagolt kerten át. Fáradt volt, és semmi kedve nem volt a szokásos fejmosáshoz, amiért csak úgy eltűnt a másik életéből és a lehető legritkábban adott életjelet magáról. Halkan kopogott, majd miután nem jött válasz, talárja mélyéről előhúzta pálcáját és elmormolt egy Alohomorát. Az ajtó hangos nyikorgások közepette nyílt ki, Kahlan pedig gyanakodva a falnak vetve a hátat kémlelt körbe. A nappali közepén elhelyezett dohányzóasztalon porlepte újságok hevertek szanaszét, tanulságul adva, hogy a ház gazdája már nagyon régen nem forgatta őket. Kahlan a talárja alá rejtette a pálcáját, majd az asztalhoz lépve könnyed mozdulattal felkapta a szennylapok tetején trónoló hamutartót. Erős rántást érzett a gyomrában, majd alig két szemvillanás alatt a Szárnyas Vadkan sörrel átitatott szagú hátsó raktárában ért földet. Elegáns mozdulattal az egyik hordó tetejére helyezte az immár hasznavehetetlen zsupszkulcsot, majd a talárja csuklyáját a fejére hajtva kilépett a hátsó ajtón.

A Roxfort Boszorkány– és Varázslóképző Szakiskola nem hazudtolta meg hírnevét, tornyai büszkén és fenségesen nyúltak az azúrkék égbolt felé. A nő gyors léptekkel haladt át a vadkanos kapun, miközben azon tűnődött, hogy a hatalmas Tiltott Rengeteg, ami mellett elhaladt, miféle különleges szörnyeknek adhat otthont azon kívül, aminek levadászására most ide érkezett. Erősebbre húzta a vállán a tegezt, melyben speciális bájitalokkal átitatott nyilait tartotta. Már számon sem tudta tartani, hányszor mentették meg őt ezek a mugli fegyverek, mikor minden varázslat kudarcot vallott. A zárt ajtók elé érve előhúzta a pálcáját és bonyolult mozdulatsort írt le a levegőben, mire a hatalmas tölgyfaajtók nagy nyikorgás közepette szétnyíltak. A folyosón elhaladva egyenesen a Nagyterem felé vette az útját, áldotta az eszét, hogy ideérkezése előtt alaposan áttanulmányozta a kastély és környékének alaprajzát. A Nagyterem ajtaja résnyire nyitva volt és hangos zsibongás hallatszott ki, kanalak csattanása a porcelántányérokon, itt-ott felhangzó ugatásszerű nevetések és gyerekzsivaj. A nő mélyet lélegzett, majd pálcája egyetlen intésével megnyitotta maga előtt az utat.

oOOOoOOOoOOOo

Harry éppen felállni készült a tanári asztaltól, mikor a tölgyfaajtó hatalmas csattanással kinyílt. Az utóbbi időben csak rossz hírt kaptak vacsora közben, így nem csoda, hogy a teremben azonnal csend lett és minden tekintet a belépőre szegeződött. Piton felemelkedett a helyéről, ám a belépő égővörös hajú nő szúrós tekintete szinte visszalökte a székbe.

– Már csaknem három hónapja… – kezdte halkan az idegen, mikor Piton elé ért.  – Tudod, hogy én vagyok a legjobb, mégis csak most szóltál. Mégis mit gondoltál?

Piton összekulcsolta maga előtt a kezét, és felvette a szúrós vesébe látó nézését, majd rövid oldalpillantást vetett a még mindig ácsorgó és bámuló Potterre.

– Ezt megbeszélhetnénk inkább az irodámban ?! – nyomta meg az utolsó szót nyomatékosan a férfi.

Kahlan elkapta a férfi pillantását, és a szinte kővé dermedt másikra szegezte a tekintetét. Harry elkapta az asztal szélét, mikor szemükben egyszerre kezdett körvonalazódni a felismerés. Kahlan szája nyitva maradt, Harry pedig csak tátogni tudott. A vörös hajú festményről lelépett nő édesanyja kiköpött mása volt, szemei zölden és kristálytisztán villantak rá a férfira. McGalagony törte meg végül a kínos csendet, felemelkedve székéből, pálcáját a torkának szegezve Sonorust mormogott.

– Aggodalomra semmi ok, kérem, folytassák a vacsorát – intett a nagyteremben ülő diákok seregének, majd a hangját lehalkítva szigorúan a mellette ülő férfira nézett. – Perselus, jobb, ha felmennek az igazgatói irodába, ha jólsejtem, sok megbeszélni valójuk lesz.

Piton fásultan biccentett, majd az eddig jobb kezébe szorongatott villát kihűlt vacsoramaradékába helyezve felállt az asztaltól. Nem nézett hátra, mégis jól ki tudta venni a léptekből, hogy három ember árnyékként követi.

oOOOoOOOoOOOo

– Te ki vagy?

A kérdés váratlanul érte Pitont. Alig értek be az irodába, mikor Hermione hangja megtörte a folyosón tüntetőleg szótlanul baktató társaság csendjét. Lassan fordult meg, három vádló és kérdő tekintettel találta szembe magát.

– Nos – köszörülte meg gunyorosan a torkát Kahlan. – Erre én is ugyanolyan kíváncsi lennék, mert már magam sem tudom. De te ki vagy? Apa?

Piton jeges gombócot érzett a torkában, annyi veszély fenyegette már életében, annyit kockáztatott, mégsem emlékezett egyetlen alkalomra sem, amikor jobban félt, mint most.

– Öhm, Kahlan, Hermione, Hermione, Kahlan. Hermione a barátnőm, Kahlan pedig a lányom. Az enyém és Lily Potteré – fordult velük szembe a férfi.

Kahlan arcán, mint árnyék suhant végig a meglepettség, aztán csak megvonta a vállát.

– Felőlem, de ne várd, hogy anyának fogom szólítani – eresztett meg egy gunyoros vigyort a nála alig idősebb nő felé.

Harry apró mosolyra húzta az ajkait, majd újra elkomorodva Pitonra függesztette a tekintetét.

– Úgy vélem, tartozik egy vallomással, professzor úr…

oOOOoOOOoOOOo

– Anyátok terhes volt akkor, amikor randevúztunk – kezdett bele Piton, miközben a kandallóban égő farönköt mustrálta. – Nem tudta, nem tudunk, így akkor még nem tűnt hibának, hogy mindkettőnkkel megpróbálja. Tudtunk egymásról, napról napra versenyeztünk a kegyeiért, az apád – fordult Harry felé. – Az apád mindig is jobban értett ahhoz, hogy hogyan kápráztassa el. Én nem voltam még kész, hogy lekössem magam, bájitalmester akartam lenni, utazni, talán mondtam olyan dolgokat is, amit nem kellett volna, James viszont családot ígért, biztonságot. Majdnem két hónapig éltünk így, ne gondoljatok semmi rosszat édesanyátokról, a szerelem olykor átkozottul megkavarja az embert, jobban, mint egy bájital. Abban az évben kaptam meg az Év bájitalmestere címet és egyben felajánlottak egy jelentős állást Franciaországban. Édesanyátokkal csúnyán összevesztünk, én pedig elutaztam, hogy aláírjam a szerződést és egy hónapot Párizsban töltöttem, így egy ideig nem aggódtam az egyre ritkuló üzenetváltások miatt. Aztán egyszer csak vége szakadt, nem keresett nem válaszolt a leveleimre. Mikor hazaértem, sokként ért a hír. Édesanyátok és James megesküdtek, rövid ceremónia volt kevés vendéggel.

Piton kinézett az ablakon, és nagyot sóhajtott.

– Még ma is kristálytisztán emlékszem arra az estére, amikor végső elkeseredésemben felkerestem Lilyt a Godric’s Hollowi házukban. Részeg voltam, a lángnyelv whisky elhomályosította a tudatomat. James nem volt otthon így, esélyem volt elmondani, hogy mennyire sajnálom, amiért itt hagytam, hogy elmondjam, nélküle nincs értelme az életemnek.

– Sajnálom.

– Nem gondolod, hogy túl sokszor hallottam már? – fordult meg most már Lily. – Szerinted még hány alkalom kell, hogy teljesen elveszítse a jelentését?

Perselus megrázta a fejét, mintha csak egy legyet akarna elhessegetni, vagy egy gondolatot kiverni belőle.

– Én…- kezdte, de elcsuklott a hangja. Megköszörülte a torkát. – Én bunkó voltam, egy érzéketlen tapló, de ami a legrosszabb – nyögte. – Hogy hazudtam.

Lily haraggal vegyített kíváncsisággal a tekintetében várta a folytatást.

– Hazudtam, mert megrémített, amit irántad érzek, és ami valószínűleg egyáltalán nem helyes, hiszen a férjed otthon vár. Azaz itt, vagyis… mindegy. De… - tette fel a mutatóujját, mert a nő közbe akart vágni. – A legjobban az rémített meg, hogy igazad volt. Túl gyorsnak éreztem én is, de nem tudtam, hogy van-e esélyem jobban csinálni. Rendesen. Sajnálom, ha megbántottalak, sajnálom, hogy hülyén viselkedtem, hogy ellöktelek. De tudnod kell, hogy szeretlek, és most, hogy kimondtam, úgy érezem, véglegessé tettem. Nem akarlak elveszíteni.

Lily nyelt egy nagyot, kitörölte a szeme sarkába szökő könnycseppet.

- Neked volt igazad – suttogta, miközben érezte, hogy a szavak ólomsúlyként nehezednek a nyelvére. – Túl messzire mentünk, túl sokat akartam és nem gondolkoztam. De rádöbbentettél, hogy még nem késő abbahagyni, hiszen csak egy játék volt, nem igaz?

A hazugság mélyen tépő fájdalmat okoz. Kést döfünk magunkba, mikor a boldogság egy karnyújtásnyira áll, mi mégis gyáván a könnyebb utat választjuk. Forog a kés, az idő homokja pedig ugyanolyan tempóban pereg tovább. De fáj.

Perselus egy percnyi idegtépő csend után, sarkon fordult, majd a válla fölött hátranézett.

– Igen, csak egy játék.

Lily hosszan nézett az ajtón kilépő férfi után, mindaddig, míg a kanyarodó folyosó el nem nyelte az alakját. Csak akkor omlott össze, amikor biztos volt benne, hogy a távozó már nem láthatja. A zokogás lavinaként söpört végig a testén, tudata aláhullott, szemei előtt vörös karikák pattogtak. A fájdalom elviselhetetlen mértéket öltött, mikor tudatosult benne, eldobta a boldogságot, elhajított mindent és összetörte annak a szívét, akihez olyan közel került, mint még senkihez. A szoba összemosódott a szemei előtt, teste összecsuklott, de csak a fejében zakatoló hangra tudott összpontosítani. Hazug… Hazug…

Kahlan megköszörülte a torkát és apjára nézett. A fájdalom, amit a másik szemében látott, a földhöz vágta, lassan emelkedett fel a székből, de Piton felemelte a kezét.

– Kérlek, tartozom még egy magyarázattal – kezdte. – A beszélgetésünk után csaknem hét hónapig nem láttam édesanyátokat, Franciaországba költöztem és belemenekültem az egyetlen dologba, amiben örömömet leltem, a bájitalfőzésbe. Egy nyári éjszakán azonban egy régi ismerős állított be hozzám. Dumbledore professzor mindig értett ahhoz, hogy a lapokat hogyan keverje kedve szerint. Egy gyermek születésének hírét hozta, egy csecsemőét, aki a Harry James Potter nevet kapta, és aki kiköpött mása volt édesapjának, kivéve a – nézett Piton Harryre.

– Kivéve a szemem – bólintott a férfi.

– Igen, a szemed, a szemeitek – fordult a lánya felé. – Lily szemei néznek vissza rám.

– Mégis hogyan történhetett? – törte meg a hirtelen a társaságra ülő csendet Hermione. – Mármint hogyan hasonlíthatnak egymásra ennyire, hogy lehet közöttük csupáncsak két hét?

Piton megforgatta az ujjai között a pennát, amit nemrég az asztalról vett fel, hogy elfoglalja magát valami pótcselekvéssel.

– Létezik egy úgynevezett szuperfetáció…

Hermione halk ó-ján kívül senki nem adta a jelét annak, hogy tisztában lenne a szó jelentésével, így a férfi folytatta.

– Szuperfetációnak nevezzük azt a folyamatot, amikor egy folyamatban lévő terhesség alatt egy újabb terhesség jön létre.

– Tehát, ha a két magzat nem egy időben fogantatik? – vonta fel a szemöldökét Kahlan.

Piton helyeslően bólintott, majd hirtelen a kezében tartott tollat kezdte el erősen fixírozni.

– Igen, nem egy időben, és ebben az esetben – nézett végül fel. – Nem egy apától…

A szobában ülő feszült hangulatra mély, sokatmondó csend telepedett. Olyan, amikor az ember már az elején sejti az igazságot, az évek óta rejtegetett jól őrzött titkot, és a beszélgetés elején talán vágyik rá, hogy sejtelme megerősítést nyerjen, mégis mikor eljön a pillanat, hogy minden kiderül, szótlan marad. Csend ül a fényre és a kusza igazság miatt az ember becsapottnak, elhagyottnak érzi magát. És azt kívánja, bárcsak a titok, titok maradt volna.

– Anya lemondott rólam, te pedig elhoztál, mert Dumbledore megkért rá – suttogta Kahlan.

– Bárcsak ilyen egyszerű lett volna minden – rázta meg a fejét Piton. – Két héttel Harry után születtél, én pedig Dumbledore-ral együtt akkor már találtam egy alkalmas családot, akiknél teljes életed lehetett volna. Gondoskodó szülőkkel. Akkor találkoztam utoljára Lilyvel, mikor aláírtuk a papírokat, hogy egyikünké sem lesz a gyermek és örökre titokban marad a kiléte.

Kahlan felemelkedett a székből.

– Innen már pofonegyszerű a történet – intett keserűen a nő. – Kitalálom. Dumbledore kényszerített, hogy elhozz, Franciaországba költöztünk, és soha többé nem hallottak a Potterek rólunk. Csak egyet nem értek, hogyan tudtál titokban tartani mások előtt, ha azt mondod, hogy annyira hasonlítok arra a nőre, aki világra hozott? Hogy-hogy nem jutott vissza a hír Angliába James Potterig ennyi évig?

Piton Harryre nézett, aki csendben és szürke ábrázattal állt az íróasztal mellett.

– Mert a szüleimet meggyilkolták, amikor egy éves voltam. Ezért – suttogta a férfi, majd sarkon fordult és távozott a szobából.

Kahlan úgy érezte, hogy a világ 180 fokot pördült vele, a szemei előtt piros karikák pattogtak, miközben az ajtó felé támolygott.

– Azt hiszem, eleget hallottam – suttogta rekedt hangon. – Holnap szeretnék beszélni a fiúval, aki túlélte a támadást, aztán elkapom a szörnyet és eltűnök innen örökre.

II. fejezet

– Tudod milyen idegennek lenni a saját otthonodban? Befejeztem hinni benned, fogalmad sincs, hogy mit érzek, de most már tudom, hogy az én utam máshol kell, hogy elkezdődjön.

– Kahlan – Piton várakozón nyújtotta a kezét a lány felé. – Kérlek.

– Nem, apa, egyszer valaki azt tanította nekem, hogy hallgassak az okosabbra, hogy forduljak a bölcs felé, de azt is tanította, hogy adjak hangot a kétségeimnek és sose hajoljak meg. Egyedül vagyok a kereszteződésben és apa, megtaláltam a hangom, te adtad nekem és a helyzetet. Kilépek, ennyi volt.

Piton zihálva ébredt fel, takarója árván hevert a földön egy nagy csomóban. A férfi letörölte az izzadságot a homlokáról, majd halkan, hogy a mellette békésen szuszogó nő fel ne ébredjen, kikecmergett az ágyból. A zuhanyrózsából kiömlő langyos víz sem volt képes elmosni a fájdalmat, amit újra és újra érzett, mikor álmaiban visszatért a lánya otthonról való viharos távozása. Alig múlt tizenhat éves, az utolsó évét kezdte a Beauxbatonsban, mikor először kérdezett az édesanyjáról és a híres Harry Potterről. Ő nem reagált túl jól, sőt… a pofon, amit akkor adott lányának, még ma is ott égett a tenyerén. Aztán már nem is találkoztak, a lánya felnőtt és már csak egy-egy ritkán érkező levélben adta tudtára apjának, hogy él. Ő mégis mindent tudott róla, tudta, hogy az iskola után nem választott magának irodai állást, hanem a brazíliai Mágiaügyi Minisztérium különleges lényekkel és szörnyekkel foglalkozó alakulatának tagja lett. Gyorsan tört fel a ranglétrán, és alig két év múlva a hírek szerint levetkőzött minden múltbéli dolgot. Ám ennél többet nem tudott meg. Piton eggyel erősebb fokozatra állította a vízsugárkezelőt, majd a fejét is az alázúduló víz alá hajtotta. Fogalma sem volt, hogy mit élhetett át, mikor elköltözött otthonról, és ő nem ment utána, nem tudhatta, miken ment keresztül és fogalma sem volt, hogy mikor lett az ő gyönyörű szép kislányából A Vadász.

oOOOoOOOoOOOo

– Egy útvesztőig üldözött.

Piton halkan lépett be a gyengélkedő ajtaján, mégis a bent lévők egyszerre fordultak felé. A férfi intett a fiúnak, aki alig tűnt többnek tizenhárom évesnél, hogy folytassa, majd pálcájának egyetlen intésével egy széket hívott elő. Kahlan, aki csupáncsak egyetlen pillantásra méltatta apját, azonnal folytatta.

– Szóval egy útvesztőbe, és mégis hogyan nézett ki, emlékszel valamire?

A fiú zavarodottan rázta meg a fejét, mire Hermione anyáskodva megfogta a kezét.

– Mi történt, Caleb? Bármi segíthet Kahlannek, bármilyen apró részlet – noszogatta a riadt tekintetű fiút.

Kahlan felvonta a szemöldökét, és már éppen rendre akarta utasítani a másik nőt, amiért beleszólt, amikor a fiú halkan megszólalt.

– Én futottam, tudtam, hogy tilosban járok. Nagyon gyorsan mozgott, remekül el tudott tűnni, de hangját tisztán hallottam, üvöltött, de úgy, hogy sem embert sem állatot nem hallottam még úgy üvölteni. Aztán jött az a kentaur – akadt el Caleb.

– Firenze – bólintott Harry. – És utána?

A fiú tekintete egyszerre elködösült, és valami földöntúli félelem tükröződött vissza a mogyoróbarna szemekből.

– Visszanéztem, mikor már Firenze hátán ültem – suttogta. – Ott volt. A fa mögött. Az ujjai hosszúak voltak karmokkal a végén, vézna zörgő csontjai voltak, az arca ráncos, a fülei koboldszerűek, csúcsosak. A szája, a szája torz mosolyra húzódott és véres volt. Szörnyeteg volt, de mégis annyira emberi.  Sosem éreztem még ilyen jeges félelmet, minden álmomban őt látom. Ennyi, azt hiszem.

Kahlan mély lélegzetet vett, majd lágyan a fiúra mosolygott.

– Köszönöm, Caleb, bátor voltál és sokat segítettél – állt fel a nő az ágy mellől, ám a fiú elkapta a csuklóját.

– Ugye elkapja?

A nő hosszan nézett a mogyoróbarna szemekbe, majd bólintott.

– Többé nem kell félned – mondta, és kisétált az ajtón.

A társaság pár percnyi ocsúdás után követte a távozó nőt, akit végül a könyvtár zárolt részlege előtt találtak meg egy könyvvel a kezében. Arca sápadt volt, a kezei remegtek, miközben az asztalra helyezte a vaskos könyvet és a belépők felé fordult.

– A Wendigo vagy más népeknél Wertigo több száz éves szörnyeteg. A gree indiánok szerint a szó jelentése emberevő gonosz. A mondás úgy tartja, hogy egyszer valamikor ők is emberek voltak – húzta végig a sorokon az ujját a nő.

Hermione a lány feje fölött belepillantott a könyvbe, de a kép láttán megborzongva visszahúzódott.

– Mégis hogyan válhattak ilyen szörnyetegekké? – ült le az asztal mellé Harry.

Kahlan felnézett a könyvből egyenesen a férfi szemébe és úgy folytatta.

– Ha nagyon kemény a tél és sehol sem találnak élelmet, az emberek elkezdenek éhezni. Az éhség pedig szépen lassan kiöli belőled az érzéseket, az ember által hozott erkölcsi törvények semmivé válnak. Az éhség megtanítja az emberekkel, hogy az életük igenis véges, és, hogy semmiben nem különbözünk az állatoktól. Az élni akarás ösztöne olyan dolgokra ösztökéli, ami megbocsájthatatlan.

A könyvtárszobában mindenki visszafojtott lélegzettel nézett a nőre, aki összecsukta a könyvet.

– Mindig a gyengébbekkel kezdik. Egyszerűen felfalják őket, hogy biztosítsák saját túlélésüket, így válik egy ember kannibállá. Sok kultúrában úgy hiszik, hogy ezek az emberek azzal, hogy megeszik a társaikat, beléjük száll azok összes tulajdonsága. Ha hosszú a tél és elég embert eszik meg, akkor válik Wendigóvá, de ha azzá válik, akkor már nincs visszaút, örökké éhes marad.

Piton, aki eddig a háttérbe húzódva hallgatta lányát, most előlépett a homályból.

– És mégis hogyan kerülhetett egy ilyen lény a Tiltott Rengetegbe, vagy ha eddig is itt volt, akkor miért nem bukkant fel korábban?

– A Wendigo akár több évig is képes emészteni áldozatait, ilyenkor úgy nevezett hibernált állapotban van. De amint megérzi, hogy hosszú, hideg tél közeleg, felébred és táplálkozni kezd, vagy ami még ennél is rosszabb – nézett ki a Tiltott Rengeteg felé Kahlan. – Elraktározza az élelmet.

A szobában mindenki egyszerre borzongott meg, végül Piton törte meg a rájuk ülő csendet.

– Képesek vagyunk megállítani? Meg lehet ölni?

Kahlan megrázta a fejét.

– A történelem során még soha senkinek sem sikerült végeznie egy Wendigóval. Legalábbis…

– Akkor most hogyan tovább? – vágott közbe Harry. – Be nem zárhatjuk az iskolát!

– Legalábbis feljegyzés nem maradt fenn róla – folytatta tovább Kahlan, figyelmen kívül hagyva a férfi közbeszólását. – El kell juttatnom egy levelet egy régi ismerősömnek, ő talán tud segíteni. Jelen helyzetben nem tudunk mit tenni, minthogy várunk.

Piton, Harry és Hermione egyszerre bólintott. A fekete hajú férfi Kahlan felé mozdult, hogy feltartsa, ám az, mint egy árnyék elsőnek suhant ki a könyvtár ajtaján, és a következő kanyarban el is tűnt a szemük elől. Hermione belekarolt Pitonba, és lágyan végigsimított a kezén.

– Hagyd csak, sok volt ez neki egyszerre. Majd én beszélek vele este.

– Megtennéd?

oOOOoOOOoOOOo

Kahlan egyedül üldögélt egy könyvvel a kezében a karosszékben, mikor kopogtak az ajtón. Semmi kedve nem volt beszélgetni, ezért tudomást sem vett a halk próbálkozásról.

– Kahlan, tudom, hogy bent vagy, nyisd ki légy szíves.

A nő bosszúsan rúgta le magáról a pokrócot, majd az ajtóhoz lépve kitárta.

– Mit akarsz?

– Neked is szép estét – lépett be invitálás nélkül a kéretlen látogató. – Hoztam egy kis vacsorát, nem láttalak lent a nagyteremben, gondoltam, éhes lehetsz.

Kahlan bosszankodva forgatta meg a szemét és becsukta a nő után az ajtót.

– Figyelj, ha apa küldött, akkor semmi megbeszélnivalóm sincs vele. Üzenem, hogy..

– Nem vagyok postagalamb – csattant fel Hermione. – Egyszerűen csak érdekel, hogy hogy vagy, ezt olyan nehéz elhinni?

Kahlan megütközve nézett a kipirult arcú nőre, majd elmosolyodott.

– Érezd otthon magad – mutatott a kanapéra, majd nekilátott az ételnek.

Egy darabig szótlanul evett, majd a másik nőre nézett, aki zavartan sütötte le a tekintetét.

– Bocsánat – hebegte, mint akit rajtakaptak valami komiszságon. – Csak annyira hasonlítasz Lilyre. Perselus folyton róla beszélt és beszél.

– Mégis hogy tudsz apával élni, amikor tudod, hogy még mindig mást szeret, hogy még mindig nem heverte ki – bukott ki belőle a kérdés.

Hermione elhallgatott és maga elé meredt egy darabig, majd halkan mintha ott sem lenne válaszolt.

– Tudod, milyen érzés, mikor úgy érzed, felesleges vagy, hogy kész bedobod a törölközőt? Amikor elismered, hogy tényleg semmi értelme tovább küzdeni egy amúgy is vesztésre álló ügyben?

Kahlan félretolta az ételt és a nőre nézve bólintott. Hermione Kahlanre emelte a tekintetét.

– Perselus évekig a tanárom volt, évekig rajongtam érte, aztán felnőttem és a rajongásom átment valami teljesen új dologba, valami olyan érzésbe, ami a gyomrodból indul ki egészen apró kis csomóvá gyúrva azt és a szívedet ezerszer gyorsabb ütemben kezdi el verni. Tudom, hogy még mindig szereti Lilyt, de azt is tudom, hogy ő már nincs, de én még itt vagyok.

– De mégis, mégis hogy voltál képes hosszú időn keresztül harcolni érte, hogy vagy képes még így is vele lenni?

– Mindenki életében eljön egy olyan pillanat, amikor már túl sok és feladja. Már nem látunk okot, hogy harcoljunk. Azonban ekkor kezdődik meg a legnehezebb legkeményebb munka. Reményt kell találnunk egy olyan helyen, ahol már semmi nincsen.

Kahlan egy darabig emésztette a hallottakat, majd megvonta a vállát.

– Túl optimistán gondolkodsz. Nézz rám, mégis milyen reményt ássak én még ki innen?

Hermione elmosolyodott, és megfogta a másik kezét.

– Tudtad, hogy ahhoz, hogy egy folyamatban lévő terhesség mellett egy újabb jöjjön létre, ahhoz három szinte lehetetlen dolognak kell történnie? Egy extra petesejtre van szükség, majd a hímivarsejtnek át kell hatolnia a méhnyakon, keresztül a terhesség miatt cseppet sem befogadó képes és szeszélyes méhen, végül pedig a megtermékenyült petesejtnek el kell jutnia és be kell ágyazódnia a méhbe. Egyenesen az ott megtapadt embrió mellé. Igen csekély az esélye, hogy ez a három feltétel egyszerre teljesüljön, szó szoros értelemben ritkaságszámba megy.

– Mire akarsz ezzel kilyukadni? – ráncolta össze a homlokát Kahlan.

– Nézd, nem vagyok tisztában a múltaddal, azon kívül szinte semmit nem tudok rólad, ami hirtelen a nyakunkba szakadt információ, de ahhoz nem kell túl nagy tudás, hogy észrevegyem, mennyire magányos vagy. Hogy mennyire biztonságra és családra vágysz. Csak annyit mondok, hogy az életben nagyon ritkán van minden egy helyen és egy időben, nagyon ritkán esik meg, hogy minden feltétel teljesüljön – emelte fel a kezét Hermione, mert Kahlan közbe akart vágni. – Ők itt vannak most, és lehet, hogy nem éppen a legtökéletesebbek, nem éppen a minta család, de gondold meg, lesz-e máskor esélyed, hogy végre megtaláld az utad, hogy végre hazaérj.

Kahlan nyelt egy nagyot. Semmi kedve nem volt, hogy egy olyan nő igazítsa helyre az érzései világában, akit alig pár napja ismer. Nem volt hajlandó elismerni, hogy talán igaza van, így inkább a tőle megszokott elutasító modorában intett a nőnek.

– Rendben, megfontolom, de ne várd, hogy ezentúl majd mindig befonjuk egymás haját és a legjobb barátnők leszünk.

Hermione érezte a szavak mögötti dacot és kétségbeesést, így csak mosolyogva biccentett a nőnek és felállt a kanapéról.

– Hát akkor szép álmokat, Kahlan, örülök, hogy sikerült beszélnünk – mondta,aztán kisétált a szoba ajtaján.

Kahlan hosszan nézte a becsukódó ajtót, majd előhúzta a blúza alá rejtett íj alakú medaliont. Eddig azt hitte, tudja, mit akar, hogy minden kristálytiszta és világos az életében, s, hogy hátrahagyta a múltját. Megforgatta az arany medaliont. Ő a Vadász, neki nincsen szüksége családra, magányos vándor, legalábbis eddig azt hitte.

– Francba is, Kahlan – suttogta magának. – Itt már semmi sem kristálytiszta, itt már semmi sem világos.

oOOOoOOOoOOOo

Valami balsejtelem ült a levegőben, a változás szele semmi jóval nem kecsegtetve nyargalt végig a Roxfort zegzugos folyosóin. Harry összébb húzta magán a talárt, lehajtotta a fejét és meggyorsította a lépteit. Hatalmas koppanás és egy elkínzott nyögés térítette magához a gondolatiban elmerülő férfit. – Francba is, nézz már a lábad elé, Potter – csattant egy furán ismerős hang.

– Most már biztos, hogy Piton az apád – nyújtotta a kezét a férfi, hogy felsegítse a pórul járt nőt. – Az arrogáns stílusát bármikor kiszúrom.

Kahlan eleresztve a gúnyos megjegyzést a füle mellett, félrelökve a segítő kezet feltápászkodott.

– Hova ilyen sietősen? – porolta le a farmerjára ragadt koszt.

– Ezt akár én is kérdezhettem volna – vont vállat Harry kitérve a válasz elől.

– Amint látod az ellenkező irányba – húzta csúfondáros mosolyra a száját a nő. – Szóval én megmondtam, te jössz…

Harry egy darabig köpni – nyelni nem tudott, majd összeráncolt szemöldökkel karba fonta a kezét.

– Gyerekes vagy, ugye tudsz róla? Nos?

Kahlan bosszúsan mordult fel.

– Ha épp tudni akarod, keresek valamit, apa fiókjában turkáltam tegnap este és…

– Mi? Megőrültél, te Piton szekrényében, mégis hogy gondoltad, kinyír, ha megtudja, te…

– Hahó, Potter, állj le, ő az apám és amúgy sem vagyunk már gyerekek.

– Oh, ez valahogy mindig kimegy a fejemből, bocs folytasd – vakarta meg a fülét a férfi. – Mit találtál?

– Tessék – húzott elő egy darab régi pergament a farmerja zsebéből Kahlan.

A papír molyrágta széleit kacskaringós vonalak díszítették, aranyozott betűk pedig Kahlan számára semmitmondón árválkodtak a papír további fennmaradó részén. Választ remélve megfordította, ám csalódnia kellett. A pergamen másik fele üresen „bámult” vissza rá.

– Nekem nem mond sokat, ezért is indultam Hermione keresésére, hátha ő többet tud.

Harry mosolyogva húzta elő a pálcáját.

– Felesleges Hermione után kajtatnod – szegezte rá a varázsvesszőt. – „Esküszöm, hogy rosszban sántikálok”.

A pergamen megtelt kusza vonalakkal és kis pontokkal, amelyek egy-egy névvel együtt kószáltak az immár megelevenedett papírlapon.

– Íme, engedd meg, hogy prezentáljam neked a Tekergők Térképét.

Kahlan arcára ráfagyott a döbbenet. Jó pár képet látott már életében, járt már idegen helyeken egy pergamen darabbal felszerelkezve, de ehhez foghatót soha életében nem tapasztalt. Az aprólékosság lenyűgözte és ámulatba ejtette, szinte meg is felejtkezett arról, hol is van, letelepedett a lépcsőre, ahonnan csak nemrég kecmergett fel, és áhítattal a szemében simított végig a szerzeményén.

– Ez bámulatos – suttogta, majd fel sem nézve Harryre kérdezte. – Tudod, ki tervezte?

Válasz nem érkezvén Kahlan felpillantott, és egy elfehéredett arcú férfival találta szembe magát. Kahlan megköszörülte a torkát, ám mivel ezzel sem zökkentette ki a térképet mereven bámuló férfit, megragadta a kezét.

– Hé, Harry, minden rendben? Elég sápadt vagy.

A férfi kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, ám a lépcső aljában hirtelen felbukkanó Piton félbeszakította.

– Nem láttátok Hermionét? Este nem jött haza.

Kahlan homlokráncolva fordult apja felé, még mindig kitartóan markolva az egyre sápadtabb Harry karját.

– Tegnap este nálam volt, beszélgettünk, de alig pár perccel éjfél előtt elindult vissza, azt mondta, még lenéz Hagridhez, aztán ő is elteszi magát holnapra. Tényleg ki az a Hagrid?

Piton arca a pillanat töredéke alatt változott szobormerevről egyetlen elkínzott aggodalommal teli maszkká. Kahlan tekintete követte a két férfiét, s a felismeréstől majdnem lefordult a lépcsőn. Egy kis fekete lábnyom a Tiltott Rengeteg keleti oldalán járt körbe–körbe, mellette pedig egy emberhez nagyon hasonló lény nyomai járták a köröket. Utóbbi alatt egy furcsa, Kahlan számára ismeretlen ősi nyelven íródott név állt, a másik viszont egyértelműen és kizárólag egy emberé lehetett. Hermione Granger.

oOOOoOOOoOOOo

– Nincs időnk – ragadta magához a tegezét Kahlan. – Minél előbb ki kell hoznunk őt onnan.

Harry, aki eddig csendben készülődött, most megállt egy pillanatra.

– Hogyan pusztítsunk el egy olyan lényt, amiről fogalmunk sincs, hogy egyáltalán megölhető-e?

Kahlan a vállára vetette az íját és meghúzta a tegezt a vállánál.

– Először találjuk meg Hermionét, aztán a többi – mondta, majd nagy lendülettel elhagyta a helyiséget.

– Remélem, tudja, mit csinál – morogta Harry Piton felé, majd követte a nőt.

III. fejezet

– Nem is értem, miért van deja vu érzésem – morogta Harry, ahogy szemét végigfutatta a tisztáson végighúzódó végeláthatatlan útvesztőn.

A sövényfal fenyegetőn és vészjóslóan magasodott a fejük fölé, ha a férfinak tippelnie kellett volna, tíz, tizenöt métert mond. A növényzet olyan sűrűn nőtt össze, hogy Harry biztosra vette, bent a koromsötét várja őket.

– A terv a következő – lépett közelebb Kahlan a labirintus bejáratához, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét az előttük tátongó feketeségről. – Hárman vagyunk, tehát háromszor nagyobb az esélyünk megtalálni külön-külön. Hermionét, mintha együtt maradnánk. Ha valaki sikerrel jár, eresszen fel egy zöld fénycsíkot, ha viszont valamelyikőtök bajba kerül, azonnal jelezze vörös fényjelzéssel. A cél, hogy megtaláljuk Hermionét, nem pedig a szörny levadászása, ne feledjétek, fogalmunk sincs, hogyan lehet megölni, szóval próbáljátok nem felhívni magatokra a figyelmet. Érthető?

A két férfi összenézett, majd egyszerre bólintott. Piton a lánya vállára tette a kezét, aki ettől idegesen összerándult.

– Köszönöm, amit értünk teszel – suttogta a férfi tőle teljesen szokatlan módon érzelmekkel a szemében.

Kahlan apjára nézett, majd Harryre, és megvonta a vállát.

– Bárhogy is alakult eddig az életünk, egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem, hogy mindegy mi történik, egy vérből származunk. A család pedig örök.

Harry közelebb lépett a nőhöz és bátortalanul átölelte.

– Vigyázz magadra – mosolygott rá.

Kahlan felvont szemöldökkel lapogatta meg a férfi hátát, majd kibújva az ölelésből belépett a labirintusba.

– Mindenkinek sok sikert – mondta, azzal eltűnt a jobbra kanyarodó ösvény túloldalán.

Pár másodperccel később Harry elindult balra, Piton pedig a középső úton tette meg az első lépéseit.

oOOOoOOOoOOOo

Kahlan elmormogott egy halk Lumost, majd pálcáját félig a feje fölé emelve körülkémlelt. A labirintus falai mintha életre keltek volna abban a pillanatban, hogy beléptek. A szél kísérteties dallamot fütyülve bújt át a sövény apró nyílásain, a szürke ég pedig alig nyújtott némi fényt. A nő megrázva magát meggyorsította a lépteit, miközben minden idegszálával felkészült az esetleges harcra. A közelmúlt eseményei úgy kavarogtak benne, mint éhes keselyűk az éppen kihűlt test felett, várva, hogy mikor csaphatnak le. Ám most nem engedhette, hogy bármi is elterelje a figyelmét. Most nem vadászott, most Ő volt az egyik üldözött, érezte, ahogy ereimben a vér gyorsabb ütemben száguldozik, és minden másodperccel a szíve egyre hevesebben vert. Nem szerette ezt a felállást, noha volt már része benne, mikor az első küldetésen önként vállalkozott a csali szerepére. Még a mai napig tisztán emlékezett arra a napra, amikor szó szerint a halál torkából sikerült megmenekülnie.

Az ösvény éles fordulattal jobbra kanyarodott, Kahlan pedig gondolatban megszidta magát, amiért hagyta elkalandozni a gondolatait. Fejben jegyezte a kanyarokat, minden egyes apró zsákutcát megjegyzett, amibe sikerült belefutnia és közben azon imádkozott, hogy apjának és újdonsült testvérének nagyobb sikere legyen, mint neki. A testvérének. Olyan furcsa volt még csak magában is kimondani ezt a szót, hiszen tulajdonképpen kiskorában, mélyen legbelül mindig is egy nagyobb testvérre vágyott, aki megvédi és játszik vele. Most már felnőtt,és a történtek kuszasága ellenére is valami fura kis dobbanást érzett, mikor kimondta, testvérem.

oOOOoOOOoOOOo

Piton óvatos léptekkel közelítette meg az élesen balra kanyarodó ösvényt. Minden tapasztalata ellenére is rossz érzése volt, nem–nem félt, csupáncsak fogalma sem volt a továbbiakról. Sem a szörny oldaláról, sem pedig az új felállás miatt. Maga elé idézte Kahlan utolsó szavait a labirintusba való belépés előtt. A család pedig örök. Mélyet sóhajtva törölte meg izzadó kezeit a talárjába. A család örök. Ez volt az utolsó mondat, amit Lily Potter szájából hallott, amikor aláírta azokat a papírokat. Amikor lemondott róla és a közös életről, amikor le akart mondani Kahlanről. Piton szájában keserű ízt érzett, minden este álmában újra és újra ott állt a romok között és Lily élettelen testét ölelte magához. Minden este újra és újra elzokogta, hogy mennyire szerette és, hogy megtartotta, hogy felneveli a kislányt, a közös vérüket. Szerette Hermionét, de mélyen legbelül ttudta, ő már örökké a másik nőé marad. Örökké és visszavonhatatlanul.

Halk neszezés zökkentette ki a gondolatai közül a professzort. Pálcája egyetlen intésével nonverbális átkot küldött vakon arra, ahonnan a hangot hallotta. Az eredménye egy elfojtott nyögés volt, amit Piton rögtön felismert.

– Potter? – kérdezte, majd ügyet sem vetve a veszélyre futólépéssel elkanyarodott a folyosón.

Az erős kötél fogságába esett fiú vadul kapálózott. Szemüvege alig pár centire tőle a sárban hevert, pálcáját azonban még így is a kezében tartotta. Piton egyetlen intéssel megszabadított a béklyóitól, majd felsegítette a ziháló fiút. Harry szemüvegét az orrára biggyesztve leporolta a talárjára ragadt sárcsomókat, majd körülnézett.

– Minden rendben? – kérdezte a férfi.

Harry bólintott, majd megköszörülte a torkát.

– Nos, úgy tűnik, egy irányba lehet csak menni, szóval együtt folytatjuk, professzor.

Piton biccentett, majd pálcáját újból előre szegezve elindult a férfi előtt. Harry tétovázás nélkül indult meg utána, ám ahogy a sarkon befordult, földbe gyökerezett a lába.

– Valaki követ minket – suttogta. – Egészen az elejétől éreztem, hogy valami figyel.

Piton bólintott.

– Néhány történetben a Wendigo sokáig követi a magányos vándort, ám akárhányszor az megfordul, mindig sikerül eltűnnie – a másik kérdő tekintetére csak ennyit válaszolt. – Hermionéval élek, ne hidd, hogy nem olvasott utána azonnal.

Harry akaratlanul is elmosolyodott.

– És?

– Egy idő után az ember hisztérikussá válik és futni kezd. Ám ezzel követi el a legnagyobb hibát, a Wendigo lecsap.

– Szóval nincs más dolgunk, mint nyugodtan sétálni tovább – összegezte Harry. – Miközben ez az izé mögöttünk oson.

– Valahogy így – nézett körbe Piton idegesen. – Menjünk.

oOOOoOOOoOOOo

A nő lélegzetvisszafojtva guggolt a sövény egyik elágazásban, miközben az alig hallható apró kis nyögéseket próbálta beazonosítani. Nagyon közel járt, éppen ezért minden mozdulata megfontoltabb lett, érzékei kiélesedtek. Lassan kúszott előre gondosan ügyelve, hogy ne csapjon még legkisebb zajt sem. Hermione gúzsba kötött teste a semmiből bukkant az útjába, a nő rémült tekintete a másikéba olvadt,miközben az egyetlen pálcaintéssel megszabadította béklyóitól. Kahlan egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, mikor a nő teljes erőből átölelte, és hálás köszönömöt rebegett a fülébe. A nő sután megveregette a hátát, majd egy pálcaintéssel a levegőbe küldött egy zöld tűzijátékot.

oOOOoOOOoOOOo

Harry mozdulatlanul feküdt a hideg talajon, a feje sajgott, a tüdeje égett a hirtelen levegővesztéstől. Halványan felrémlett, ahogy meglátja a zöld jelzést és futásnak ered az irányába. A fülébe csengett Piton figyelmeztető kiáltása, majd érezte, hogy egy kéz a földhöz csapja. Érezte, ahogy a lény beleliheg az arcába, majd hirtelen mintha megzavarta volna valami, legördül róla. Még hallotta, ahogy Piton elkiáltja magát, majd újra visszaesett a sötétségbe.

A lény lassan fordult meg, csontjai minden egyes mozdulattól hangosan megzörrentek, a szájából áradó hullaszag pedig elviselhetetlen volt. Piton undorodva mozdult előre, de a lény gyorsabb volt. Karmos ujjai mélyen szántották fel a professzor talárját, s a levegőt friss vér szaga öntötte el. A szörnyeteg torz mosolyra húzta a száját, miközben húsos nyelvével kéjesen körbenyalta ajkait. Piton pálcát tartó keze ernyedten hullt alá, mikor riadt kiáltás szaladt végig az útvesztőn. A férfi tudta, hogy cselekednie kell, mielőtt a tervük kudarcba fullad, s ő elveszít mindent.

– Héjj – kiáltotta, ahogy a torkából kifért. – Nem vagy éhes? – tépte le talárját és az alatta viselt mardekáros címerrel ellátott pulcsit, felfedve ezzel a vérző sebet.

A ráncos arcban mélyen ülő szemek éhes sóvárgással tapadtak a lüktető emberi húsra.

– Megkóstolnád, igaz? – sziszegte Piton, miközben lassan hátrálni kezdett.

A világ 360 fokot fordult körülötte, mikor a lény rekedt kiáltással ráugrott a sebesült vállára. A férfi ajkát néma sikoly hagyta el, szemei előtt vörös foltok ezrei táncoltak. Hatalmas koppanással értek földet, a Wertigo hangos gurgulázó hangot hallatott, majd fogait belemélyeztette a férfi vállán húzódó vérző sebbe. Piton előtt minden elhomályosult.

oOOOoOOOoOOOo

Kahlan kétszer pásztázta végig a labirintus jobbra kanyarodó folyosószerű képződményét.

– Erre – bökött át a válla felett a rémült tekintetű Hermionénak.  – Remélem, apáéknak sikerül ép bőrrel kijutniuk.

– Perselus – torpant meg a nő. – Várj egy percet. Ő is veled jött? És ki még? Harry?

Kahlan szem forgatva ragadta meg a másik kezét.

– Figyelj, erre tényleg nincsen idő, amint kijutattalak visszajövök értük. Nehogy azt hidd, hogy nekem annyira tetszett az ötlet, de mi így csináljuk. Csapatként. Most pedig jobb lenne, ha összeszednéd magad és segítenél kitalálni ebből a rohadt labirintusból, mert nem csak a te órád ketyeg.

Jeges szívbemarkoló sikítás rázta meg az útvesztő falait, a két nő riadtan kapta fel a tekintetét. Hermione kérdőn nézett fel.

– Mást is elrabolt?

Kahlan feltette a mutatóujját csendre intve a nőt, mikor újabb kiáltás rázta meg a fojtott csendet. Hermione fájdalmas nyögése válaszként végigszántotta a levegőt:

– Perselus!

Kahlan riadtan kapott a nő könyöke után, de már nem volt esélye megállítani, a másik egy szempillantás alatt befordult jobbra és elnyelte az útvesztő. A nő ajkát halk káromkodás hagyta el, miközben a nyomokat követve, sietve utánaeredt.

oOOOoOOOoOOOo

Kahlan a nő szájára tapasztotta a tenyerét és lassan behúzta magával a jobb kézről nyíló apró nyílásba. Tenyere alatt, mely a nő mellkasának feszült,érezte a másik szívének őrült dobogását. A rémület szaga átitatta a levegőt.

– Sss – hajolt közel Hermione füléhez. – A következőt tesszük, most leveszem a kezem a szádról és te megpróbálsz nem sikítani, hacsak nem akarsz mindkettőnket megölni.

Hermione szaporán bólogatott, Kahlan pedig leeresztette a lány szájára tapadó kezét, azonban a másikkal még midig szorosan magához ölelve tartotta a nőt, ugyanis nem volt benne biztos, hogy a szinte sokkos állapotban lévő Hermione megállna a saját lábán.

– Most pedig tisztázzunk valamit – sziszegte egy pár tónussal magasabb hangszínen Kahlan nem kis ingerültséggel a hangjában. – Az öngyilkossági kísérleteid nem éppen segítenek rajtunk, a Wertigo képes utánozni emberi hangokat, nem apát hallottad, csupáncsak a lény olcsó utánzatát.

– Miért vagy ennyire biztos ebben? – suttogta vissza Hermione, cseppet sem törődve a másik nem éppen udvarias közlési módjával.

Kahlan megforgatta a szemét.

– És még azt mondják, az eszedről vagy híres…

– Áucs, ez most fájt – motyogta Hermione. – Rólad meg azt híresztelik, hogy mindig kész terved van.

– Ez övön aluli volt – engedte el Kahlan, és leereszkedett a sövény mellé.

Hermione egy darabig nézte a megtört tekintetű nőt, majd leülve mellé a karjára tette a kezét. Csendben ültek belemerülve a gondolataikba, mikor a labirintust újabb sikítás rázta meg. Mindketten összerándultak, de nem mozdultak.

– Nem kellett volna idejönnöm – suttogta Kahlan hátát nekivetve az útvesztő falának. – Nem szabadna érzelmileg kötődnöm az esethez, így nem megy hideg fejjel.

– Nem kért volna meg, ha látott volna más megoldást, te vagy a legjobb és nekünk a legjobbra volt szükségünk – fordult felé Hermione.

Kahlan halk keserű kacajt hallatott.

– Sosem érek a nyomába, és ha neki nem ment… Elárulhatok egy titkot? – Hermione kérdőn emelte fel a szemöldökét. – Sosem volt tervem, sem akkor, amikor levadásztam egy vámpírt sem akkor, amikor megszállta a legjobb barátomat egy démon, nem terveztem megölni, de megtettem, és akkor sem, amikor megtudtam az igazat az anyámról és összecsomagolva elmentem magára hagyva apát.

Hermione együtt érzően felemelte a kezét, majd visszaejtette maga mellé.

– Sajnálom – suttogta. – Perselus nem mesélt rólad, nem tudtam, hogy…

– Hogy a saját anyám nem akart, az apámnak meg rejtegetnie kellett? – szántott végig ujjaival összekuszálódott haján Kahlan. – Ne tedd, én cseppet sem bánom már. Szép kis család vagyunk mondhatom, de ez tett azzá, aki most vagyok, és jól érzem magam a bőrömben.

– Hát, én jelenleg bármilyen más bőrben jobban érezném magam, voltam már Harryékkel pár életveszélyes helyzetben, de ez itt, ez…

– Teljesen más – bólintott Kahlan. – Tudom. Mint egy valóra vált rémálom, aminek sosincs vége. Hidd el, tudom, mit érzel, de meg kell, hogy mondjam, ennyire még sosem volt kilátástalan a helyzet. Foglaljuk össze, gyakorlatilag csak félig mentettelek meg, az apám és Harry fogalmam sincs, merre lehet, egy labirintusban bolyongunk, miközben egy olyan szörnyet próbálunk elkerülni, akit tulajdonképpen el kéne pusztítanunk, de fogalmunk sincs hogyan. Ezt hívják tragikomikumnak, ha jól sejtem.

– Ha ezt most megnyugtatásnak szántad, elég gyenge próbálkozás volt.

A két nő egymásra nézett és egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Kahlan tért először magához, arca elkomorult, és megrázta a fejét.

– Ki kell, hogy vigyelek innen minél hamarabb, gyere – pattant fel kezét nyújtva a másik nőnek. – Perselus és Harry tud magára vigyázni, nekem rád kell, és ezt nem szúrhatom el.

IV. fejezet

Az azúrkék égbolt sosem volt még ilyen kedves Kahlan számára, ahogy lassan elhagyták a Tiltott Rengeteg szélét, kezdett felszabadulni. Hermione bár még mindig vacogott, teljesen ép volt. Kahlan talárját lehámozva magáról átvetette a nő vállán, akitől csak egy hálás mosolyra futotta. A vadőrlak kéményéből sűrű füst kanyargott felfelé, az ajtóban pedig ott állt az ideges és aggódó tekintetű McGalagony.

– Merlinnek legyen hála, itt vannak – terelte beljebb a két nőt.

– Apáék még nem értek vissza? – torpant meg az ajtóban Kahlan.

McGalagony megrázta a fejét.

– Hagrid és Agyar nemrég elindultak segítséget kérni a kentauroktól, azt hittük, mindannyian odavesztek. A Mágiaügyi Minisztérium különleges lényekért felelős csoportja már megérkezett, de tanácstalanok, csak úgy, mint eddig, most sem hajlandóak beavatkozni a Roxfort ügyeibe – fújta bosszúsan a nő.

Kahlan idegesen tekintett vissza a Tiltott Rengeteg felé.

– Már itt kellene lenniük – morogta.

Hermione nyugtatóan a vállára tette a kezét.

– Tudnak vigyázni magukra, te mondtad. Nemsokára… ­– kezdte, de egy hatalmas reccsenés félbeszakította.

Hagrid rontott ki az erdőből, Kahlan automatikusan az íjához kapott, ám Hermione elkapta a kezét.

– Ő Hagrid – mondta.

A ziháló vadőr nyomában a szűkölő Agyarral éppen akkor fékezett le előttük, mikor a kastély felől érkező hat egyen talárba burkolózó egyén elérte a vadőrlakot.

– Hermione, de örülök, hogy látlak, el sem tudtad képzelni, mennyire aggódtam érted – zárta egy csontot ropogtató ölelésbe a nőt. – Oh, és te biztosan Kahlan vagy – fordult a másik nő felé, aki akaratlanul is hátrált egy lépést. – Mintha Lily nézne vissza rám.

– Rubeus, erre most nincs időnk – lépett előre McGalagony. – Mit talált?

Hagrid arcán újra átsuhant a kétségbeesés.

– A labirintustól két irányban visznek a nyomok, az egyik a tiétek lehetett, ez kifelé vezetett a Tiltott Rengetegből – fordult Kahlan felé, aki megerősítésként bólintott. – A másik viszont egyetlen lábnyom és mellette két nyomvájat, mintha vonszolt volna valamiket, vagyis inkább valakiket, mert mellette – akadt el a szava.

– Mellette? – nézett rá sürgetően Hermione.

– Az egyik nyomsávot mindenütt alvadt vér borította.

Kahlan reflexből kapott az éppen összeesni készülő Hermione után. Úgy érezte, a világ hatalmasat perdül körülötte, minden, amit eddig kizárt, minden érzelem egyszerre tolult a felszínre. Messziről hallotta, ahogy McGalagony kiabál az éppen távozni készülő delegációval.

– Nézze, a leírások alapján nincs esélye, hogy bárki is túlélte – magyarázkodott az egyik férfi. – Sajnálom, de a Minisztérium nem engedhet meg magának veszteségeket, nem követhetünk egy olyan lényt, amit fogalmunk sincsen, hogyan lehet kivégezni.

– Aljadék banda – sziszegte a professzor tőle nem igazán megszokott stílusban. – Gyáva férgek.

A távoldó férfiak morogtak még valamit válaszképp, majd nemsokára elnyelte őket a sötétség. Az eddig szótlan Hermione most Kahlanre nézett, mintha tőle várna megoldást.

– Most mi lesz?

A nő semmibe meredő tekintete egyszerre megtelt elszánt tűzzel.

– Valamikor ember volt, van teste, tehát meg lehet ölni – vicsorogta.

– Veled megyek – húzta ki magát Hermione.

– Ahogy én is – mondta egyszerre Hagrid és McGalagony, ám Kahlan megrázta a fejét.

– Egyedül megyek, nem lesz több áldozat – suttogta majd a nyakáról leemelve egy aranyláncot Hermione kezébe nyomta. – Bármi történik velem, kérlek, ezt őrizd meg, és csak akkor add vissza, ha úgy érzed, már túlléptem ezen a szerepen. Amikor már több vagyok nem csak A Vadász.

Az aranyláncon függő kis íj békésen pihent Hermione tenyerében. A nő felnézett, majd bólintva a nyakába akasztott a medaliont.

– De akkor is elkísérlek.

Kahlan elmosolyodott.

– Makacs vagy ugye tudsz róla? – kérdezte, majd előhúzta a pálcáját. – Sajnálom előre is.

A varázslat egyszerre találta mellkason a három embert, testük pedig egyszerre csuklott össze, hogy aztán lassított felvételben a padlón kössenek ki. Kahlan belebegtette őket a házba, majd az ajtó előtt még visszanézett Agyarra.

– Vigyázz rájuk – suttogta aztán újra elnyelte a Tiltott Rengeteg.

oOOOoOOOoOOOo

A leveleken megülő harmatcseppek eláztatták a guggoló nő ruháját. A nyomok egyértelműen egy apró kis nyílásba vezettek, mely fenyegetően nyitotta sötét száját Kahlan felé, mintha fel akarná falni. A nő egész teste remegett az átázott ruha alatt, agyát pedig borzalmas képek sorozata lepte el. A vérmennyiség túl nagy volt, amit útközben talált, agyban már felkészítette magát a legrosszabbra, ám a szíve még reményteljes ábrándokat sugallt. Lassan húzta be magát a szűk nyíláson, majd a falnak simulva két percig mozdulatlanul várta, hogy a szeme hozzászokjon a sötéthez. A járat még az útvesztőnél is kísértetiesebb volt, és jóval szűkebb is. Hangos nyögés zökkentette ki a gondolataiból, lába akaratlanul is gyorsított, szinte erőszakkal kellett visszafognia magát, hogy ne rohanjon egyenesen az ismeretlenbe. Alig pár méter múlva egy tágas barlangképződménybe bukkant ki a járat vége. Az egyik sarokban pedig ott hevert.

– Apa – kiáltott fel minden elővigyázat nélkül Kahlan, majd odarohant a mozdulatlan testhez.

– Kahlan – rekedt nyögés volt a válasz. – Menekülj, itt van.

A nő ekkor érezte meg a hátának szegeződő pillantást. Lassan fordult meg, miközben ujjaival erősen megmarkolta a varázspálcáját. A lény karmos ujjai szinte cirógatva szántottak végig a túlsó sarokban gúzsba kötött Harry torkán, kíváncsi szemei azonban Kahlanre tapadtak. Fejét lassan hajtotta oldalra, mintha valami groteszk kisfiú lett volna, aki meglepődve tapasztalja, hogy valaki éppen készül elrontani a játékát. Kahlan mély levegőt vett, majd egy apró lépést tett jobbra, hogy teljesen eltakarja apja testét. Szíve hirtelen nyugodt ütemben kezdett el verni, a légzése újra szabályos lett. Vadászott. Most újra ő volt a Vadász, nem egy nő, aki éppen a családja életéért készül küzdeni, nem egy tehetetlen báb, hanem a Vadász. Szeme résnyire szűkült, ahogy meglendítette a pálcáját és az első átkot a lény felé küldte. Minden egy szempillantás alatt történt, a Wendigo mély morgásszerű hanggal kitért a varázslat elől, majd előremozdulva Kahlanre vetette magát. A nő kezéből kicsúszott a varázspálca, miközben próbálta magáról lelökni a szörnyeteget. A nyers hús szaga, ami a Wendigo leheletén érződött, émelyítette a nőt, gyomra egyetlen jelzés nélkül feladta a szolgálatot. Érezte, ahogy a lény ujjai a bőrébe vájnak és a jeges rémület végigsöpör a testén. Az íj hangos csattanással ért célt a Wendigo nyakán, aki erre hátratántorodva nekiesett a falnak. A nő minden erejét összeszedve fordult meg és egyszerre három nyilat eresztett meg a lény felé. Bár tudta, hogy így nem fogja megölni, a meglepetés ereje mégis az ő oldalán állt. Felkapta a földön heverő pálcát és az egyetlen dolgot csinálta, amihez a vadászáson kívül a legjobban éretett.

– Legilimens – kiáltotta.

Egy kis házat látott, fent magasan a zord hegyekben, az ösvény mellett pedig embereket pálcákkal a kezükben. A lángok szinte a semmiből csaptak fel, s a házból éles sikoly szűrődött ki. A harag egy pillanatig elöntött mindent, nem látott, nem érzett, csak ölt.

A következő képen már halott testek hevertek mindenfele a földön és ő a leégett ház romjai között egy csontvázat szorongatott magához. El kellett onnan tűnnie, tudtak róla.

Kahlan szeme felpattant, éppen jókor, mert a megszakított kapcsolatból felriadt lény felé ugrott. A nő oldalra gördült kikerülve ezzel az ütközést.

– Tudom, hogyan öljelek meg – vicsorogta, majd a pálcáját a Wendigo mellkasának szegezte. – Nem vagy már ember, nem maradhatsz életben.

A lángcsóva pontosan a lény mellkasába csapódott be, a robbanás, amit előidézett, a falhoz vágta a nőt, egy pillanatra még hallotta a Wendigo halálsikolyát, majd minden elsötétedett.

oOOOoOOOoOOOo

Ismeritek azt az érzést, mikor legszívesebben csukva tartanád a szemed és nem vennél tudomást a körülötted zajló eseményekről? Mikor visszasüppedve az álomba retteged a felébredést?

Kahlan lassan nyitotta ki a szemét, mint aki még az utolsó percben meggondolhatná magát és elmenekülhetne. A szoba fehér mennyezete kísértetiesen ismerősen nézett vissza rá, a halk sutyorgás pedig, ami az ágya köré húzott paraván mögül jött, igazolni látszott feltevést, miszerint a gyengélkedőn van és…

– Élek.

Szinte észre sem vette, hogy az utolsó szót hangosan is kimondta, ellentétben a nővel, aki jó, hogy nem tépte le az egész függönysort, úgy viharzott be nyomában a bátyjával, akinek egy vágás díszítette az arcát. Kahlan szíve hatalmasat dobbant, és nem a viszontlátás örömétől. Hermione szemei vörösek voltak és duzzadtak, úgy nézett ki, mint aki több napja virraszt, vagy mint aki végigsírta az elmúlt egy hetet. Kahlan lassan ült fel, tarkójába azonnal belehasított a fájdalom. Emlékképek suhantak át az agyán, de nem merte feltenni a kérdést, mintha ezzel odázhatná a szörnyű igazságot, mintha megvédhetné magát újra és újra.

– Mennyi ideig voltam kómában? – kérdezte végül.

Harry szemei áthatóan néztek rá, a férfi közelebb lépett az ágyhoz és megszorította a nő kezét. Ő tudta, tudta valójában mit takart a kérdés, értette a rejtett üzenetet, a kétségbeesett felkiáltást, hogy valaki, bárki mondja ki helyette.

– Még él, de a gyógyítók szerint nincs nagy esély rá, hogy felépüljön, kómában van – nyögte ki végül rekedtes hangon.

Kahlan szótlanul nézett fel a férfira, és nem értette. Nem értette, hogy ülhet ki szemében az a fájdalom, ami éppen az ő szívének kapuit készül betörni. Hiszen nem is a rokona, hiszen alig ismerték egymást, hiszen. Ekkor megtorpant a gondolatmenet, és mintha egy harangot kongattak volna meg a fejében, a felismerés elementáris erővel csapott le rá. Alig ismerte ezt a férfit, és az alig ismerte őt, mégis olyasfajta kapocs kötötte össze, amit eddig senkivel nem érzett, nem is érezhetett, hiszen most lett testvére. Az ő fájdalma volt az övé és fordítva. Kahlan szó nélkül lerúgta magáról a takarót és a másik karjai közé vetette magát. Nem kellettek szavak, ide nem is illett volna semmi. Álltak ott szótlanul, míg végül Hermione szipogására elengedték egymást. A nő szótlanul lépett oda a másikhoz, sután ölelte át, közben pedig lágyan simogatta a hátát.

– Látni szeretném – nézett át a másik válla felett Harryre, aki csendben bólintott, és eltűnt a paraván túloldalán.

oOOOoOOOoOOOo

Piton ködös tekintettel nézett maga elé, miközben Kahlan, Hermione és Harry az ágy lábánál sorakoztak fel. Kahlan tudta, tisztában volt vele, hogy az apja az utolsó csatáját vívja, és ebből nem kerülhet ki győztesen. Tudta, mert már látott ilyet. A fájdalom és a félelem összeszorította a torkát, túl súlyosak voltak a sebek, túl késő volt már. Az ágyon fekvő férfi torkából hörgésszerű hang tört elő, ajkai pedig lassan halk szavakat formáltak:

– Pers. Senki sem hívott így. Kivéve Őt. 24 éve nem hallottam a nevemet ilyen formában, és pontosan 24 éve nem figyelte aggódva minden lépésem, ahogy azt az iskolás évek alatt tette szünet nélkül. Hiányzik. Fáj. Éget és mar. És még mindig nem könnyebb. A bölcsek úgy tartják, minden végállomás egyben egy új kezdet is. Én is megpróbáltam újrakezdeni. Megadtam magamnak a második esélyt, tiszta lappal, más emberekkel. Talán félig meddig sikerült. Hiszen itt van nekem Hermione.

Hermione, az olykor tudálékos, gyönyörű, intelligens nő, minden férfi álma, aki ismer, és mégis szeret. Kahlan a lányom, az egyetlen és örök állandó az életemben, kicsim, rengeteg rossz döntést hoztam meg életem során, az egyetlen jó döntésem Te voltál, vagy és leszel. Új életet kezdtem, egy részem azonban ott maradt azon a végállomáson. Egyedül, megtörve, félve és hitét vesztve. Ott kuporog még mindig valahol az egyik fal tövében és figyeli az elsuhanó vonatokat. Vár, hogy megjöjjön az övé. De talán sose jön meg. Ezt a részemet hagytam hátra, de még mindig érzem a hiányát, hiszen a múltat nem dobhatom csak úgy el magamtól. Bármennyire is fáj, bármennyire is nehéz, egyszer vissza kell mennem érte. És akkor döntenem kell, melyik vonatra szálljak fel. Nem egyedül. Hanem vele. Együtt. Közösen.

Nem lesz sok választás, és talán nem is lesz helyes a döntés. De együtt hozzuk meg. Ő és én. De addig is, amíg erőt gyűjtök, ő ott ül türelmesen és vár. Engem. Nem megy sehova. Csak vár, és nézi az elsuhanó vonatokat, s hallgatja a szél fura játékát. Egy vonat pedig különösen fontos számára. És az a vonat folyton csak azt zakatolja Lily, Lily, Lily.

A szobában csend lett. A férfi újra visszasüllyedt a kómába, amiből az előbb egy pillanatra sikerült kitörnie. Kahlan erősen markolta az ágy lábrészénél elhelyezett támlát, mintha attól várna megerősítést, vagy épp segítséget az elhangzottak feldolgozására. Az elmúlt napok horrorisztikus egyhangúságban teltek. Hermione és Kahlan egymást váltva virrasztottak a férfi mellett, míg az egyik buzgón imádkozott, a másik hitét vesztve üldögélt csak. Minden nap ugyanaz volt. De ez a mai más, a halál nem kopogtat előre az ajtón, az ember mégis érzi azt a hátborzongató érzést, hogy valami történik, hogy valami van a levegőben. Kahlan oldalra csúszott egy árnyalatnyit, így karja súrlódott újdonsült testvére karjával. Fogalma sem volt, miért nem tud sírni, talán nem volt már könnye, talán nem úgy nevelték, hogy kimutassa az érzelmeit, talán csak túl mély volt a fájdalom, hogy azt egyszerű emberi csapadékként kiadja magából. Hermionéra nézett, akivel jól tudta, már örökre összeköti az élet, a közös veszteség, majd újra az apjára. A haláltusa sosem kellemes, sosem békés látvány, azt mondják a haldokló hamarabb elájul, minthogy felfoghatná a fájdalmat, ami ezzel jár. A férfi mellkasa felemelkedett, majd lesüllyedt, Kahlan tisztán emlékezett arra, amikor kicsi gyermekként apja mellkasára hajtotta a fejét és hallgatta a szívének egyenletes dobbanásait. A férfi újra kinyitotta a száját, ám szavak helyett egy furcsa fehér ködszerű valamit lehelt bele a gyengélkedő csendjébe. A jelenés percekig csak lebegett, majd hirtelen alakot öltött, s a három felnőtt egyszerre tátotta el a száját, mikor a női alak feléjük fordult. Vörös haja lágyan omlott a vállaira, tekintete lágy volt, szinte simogató, a szemei pedig úgy csillogtak, mint a legszentebb smaragd az egész világon.

– Anya.

A szó egyszerre simogatott, egyszerre vádolt és kérdezett, Lily pedig lágy mosolyra húzta az ajkait.

– Nem tudom hogyan is kezdjek hozzá, egy egyszerű sajnálom itt kevés lenne, azt hiszem. De tartozom egy vallomással és nincs sok időm, ezért kérlek, hallgass meg. Hallgassatok meg. Kislányom – olyan jól esik kimondani – kislányom – fordult Kahlan felé. – Amikor először a karjaimban tartottalak, fel sem fogtam mi történik velem. A pánik hullámként söpört rajtam végig és a félelem örvényként keringett az ereimben, miközben életet adtam neked, de ahogy felsírtál, mindez megszűnt, minden, ami az előbbieket okozta, apró semmiségnek tűnt ahhoz a csodához képest, ami átjárta egész lényem. Te voltál a csoda, az én apró vörös kis hajszálakkal a feje tetején tarkított, hangosan visító csodám. Csend volt a kórterembe, mikor édesapád megérkezett. Sosem felejtem el a szemében égő tüzet, a végső kérdést, melyet egész tekintete sugallt. És akkor nemet intettem, tudtam, hogy életem legnagyobb hibáját követem el, de megtettem. Könnyek és szó nélkül lépett ki a szobából, mikor becsukódott utána az ajtó, összetörtem. Két férfit szerettem, és akkor abban a pillanatban választottam, ám a választásomnak súlyos ára volt. TE. Két nappal később aláírtuk a papírokat az örökbeadásodról. A szívem majdnem megszakadt, lehet, hogy hibáztam, de egyet tudnod kell Kahlan, nem szerettelek sosem kevésbé téged és édesapádat, mint a testvéredet. Fiatal voltam és felelőtlen. Harry szépen fejlődött, a családunk boldog volt, én mégis minden egyes nap figyelmeztettem magam arra, hogy egyszer számot kell adnom. Egyszer valaki előtt le kell térdelnem és elmondanom az összes bűnöm. Kahlan – remélem édesapád megtartotta ezt a nevet –, mikor a fiam betöltötte az első évét, már tudtam, hogy vadásznak ránk, és hogy lehet, hogy nem érjük meg a holnapot sem. Boldognak kellett volna lennem, hogy egyáltalán még együtt vagyunk, de amikor a köszöntés után felvittem a bátyád lefektetni, nem voltam az, hiányzott valami, vagyis inkább valaki. Mikor Voldemort betört a házunkba, én már készen voltam bevallani mindent. Készen voltam felkutatni téged és édesapádat, készen álltam elmondani, hogy hazudtam. Hogy szeretem, hogy szeretlek. De már nem volt rá idő, nem volt rá lehetőség. A függönyön túl minden más, elmondtam Jamesnek az igazat, megbocsájtott és jó barátok maradtunk. Remélem, egyszer majd te is meg tudsz bocsájtani nekem, kislányom, és te is Harry, remélem, egyszer majd,  ha öregek lesztek és elérkezett az idő, akkor úgy búcsúztok, hogy nincs a lelketekben harag irántam. Szeretlek titeket.

Kahlan válaszra nyitotta a száját, ám megérezte, hogy ennek most nem itt és nem most van az alkalma. A kérdéseire választ kapott, és ennyi éppen elég volt neki.

– Most pedig, Pers, légy bátor, ideje indulni, nagy kaland áll előtted – hajolt le a jelenés, és homlokon csókolta a férfit.

Piton mellkasa megemelkedett majd visszasüllyedt az ágyba. Kahlan és Harry egyszerre hőköltek hátra, mikor a testéből egy Lilyéhez hasonló jelenés emelkedett fel. Kahlan még sosem látta apját ennyire fiatalnak. Arcára kiült a nyugalom, az élet terhei leperegtek a válláról. Ahogy összekulcsolták ujjaikat, még egy utolsó pillantást vetettek a két felnőttre.

– Egy család vagytok és a család, történjék bármi örök. Nem maradtok egyedül – suttogta a férfi. – Soha.

V. fejezet

Akárhogy fáj, menned kell, hogy ne lássák, elbuktál. Ne lássák, hogy megtörtél, ne lássák, hogy már könnyed sincs, mert mind magától kifolyt, mint nyári eső után az ereszcsatorna tartalma. Tovább. Ez lebegjen előtted, emeld fel a fejed, mert egyedül maradtál, megtörtél, elvesztél, anyátlanul, kiszolgáltatva mindenkinek, de emeld fel a fejed, mert kívülről erősebbnek kell mutatkoznod, mint valaha, mert míg mások nem látják bukásod, igazából nem is estél nagyot.

– Nem, Hermione, nem engedem, hogy elmenjen, hogy eltűnjön megint – kapta fel a talárját Harry és, kilépett a tölgyfaajtón. – Igaza volt Perselusnak, egy család vagyunk.

Alig egy hónapja temették el Pitont, de testvére azóta folyton arról beszélt, hogy mennie kell, hogy vissza kell térnie oda, ahol az élete van, legalábbis ahol eddig azt hitte, van. Harry egy pillanatig sem vette komolyan, mint a Roxfort újdonsült igazgatója felajánlotta a legendás lények gondozása órát a nőnek, ám az minden alkalommal, mikor a téma felmerült, megrázta a fejét. És most elérkezett a pillanat, semmi előjel, köszönés nélkül elindult.

– Hagyd elmenni – tette a tenyerét Hermione a férfi mellkasára. – Ő így dolgozza fel.

Harry hosszan nézett a távolodó nő után, majd Hermionéra emelte a tekintetét. Szemében vegyes érzelmek játszottak vad csatát.

– Féltem őt, Hermione, annyira féltem.

– Tudom – suttogta a lány, és lágy mosolyt eresztett meg. – De nem lesz baja.

– Honnan vagy ebben olyan biztos? Honnan tudod, hogy nem esik baja?

– Nem eshet – szorította meg az öklében lévő kis nyilat ábrázoló függőt a nő. –Hiszen ő a Vadász…

Epilógus

Kahlan ajak csücsörítve lötykölte a kávéscsésze alján lerakódott zaccot, majd kicsit lejjebb csúsztatta orrán a napszemüvegét. Az enyhe szél lágyan simogatta a tarkóját, ő pedig teljesen átadta magát az előtte heverő könyv varázsának. Kellemesen meleg júliusi nap révén a kávézó összes asztala foglalt volt már, s a szomszédos kis falatozóban is élénkebb volt a forgalom, mint bármelyik más napon, az év ezen szakaszában. A családos anyukák ölükben legkisebb gyermekükkel néha- néha dorgáló pillantásokat lövelltek nagyobbik csemetéik felé, akik a nyár minden szabad percét kihasználva vakmerőbbnél vakmerőbb mutatványokkal borzolták, amúgy sem nyugodt szüleik idegeit. Kahlan olykor-olykor végigfutatta a szemét a kéz a kézben andalgó tinédzsereken, majd nagyot sóhajtva visszatért a könyvéhez. Lassan már egy órája ült ott, s bár a könyv egy ideig lekötötte minden figyelmét, kezdett unatkozni, és ami még rosszabb, kezdte elveszteni a türelmét.

El sem tudta képzelni, hogy az idő telhet ilyen lassan is. Alig egy hete meg mert volna esküdni, hogy egy perc másodpercnyi villanásnak tűnik csak vadászat közben, mikor már vagy három órája üldözte azt a domovikot, ami újra és újra eltűnt a szeme elől. Még most is sajogtak az izmai a megerőltetéstől, és a vádliján végighúzódó 20 centi hosszú var állandóan viszketett. Egyébként tökéletes egészségnek örvendett, és ami a legfontosabb, nem hiányzott semmi az életéből. Eddig... A távolban két alak tűnt fel. Egy nyurga, zöld szemű férfi, akinek ébenfekete haja laza eleganciával hullott a homlokába és egy karcsú, hatalmas hajkoronával megáldott nő. Kahlan szíve hatalmasat dobbant, az emlékek egyszerre özönlötték el, a sebek egyszerre szakadtak fel, mégis, mikor a kis hármas egymást átölelve megállt a kávézó teraszán, Kahlanben tudatosult minden. Öt év után végre képes volt pontot tenni a múlt végére, végre képes volt megismerni a családját és azt a nőt, akit az élete részévé fogadott. Nem akart többé menekülni, nem akart szembeszállni a múlt démonjaival, békét érzett. Úgy érezte… Úgy érezte hazaért…

Az arany íj újra ott lógott a nyakában… Kint volt az Útvesztőből.

VÉGE